Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Versengő alkat kontra örömfutó – te melyik vagy a futásban?

Istock | Versenyzés, örömfutás, frusztráció, elengedés - mások vagyunk az életben és a futópályán is

Komfortzónán innen és túl.

Gyorsabban, jobban, többet. A legtöbb futó számára megvan a következő célidő, célverseny. A határok feszegetése vajon tényleg elemi ösztön? Lehet futni a komfortzónán belül? Bereczki Nelli sportpszichológus segít megválaszolni a kérdéseinket.

 

A futásnak velejárója a határok feszegetése?

Valamilyen szinten a sport mindig kapcsolódik a határok feszegetéséhez, még akkor is, ha valaki nem akar egyre többet, jobbat. Más-más motivációval edzünk, és nem biztos, hogy mindenkinél ugyanolyan látványos, ha éppen feszegeti a határait. Elsőre nem tűnik megterhelőnek, de van, aki számára már az is annak számít, hogy heti háromszor egyáltalán elmegy edzeni. Nem mindig olyan evidens a határok átlépése, mint egy résztávos edzésnél, amikor minden izomszála megfeszül a futónak, és az sem biztos, hogy ugyanolyan szinten próbáljuk elérni ezeket a korlátokat. Lehet, hogy valaki éppen csak a határon szeret mozogni, míg más egyből mindent beletesz, és bőven átlépi. De eleinte biztos, hogy komfortzónán kívüli cselekvést jelent a sportolás, amikor elkezd mozogni az illető, változtat az életén, tehát az addigi határain kívül mozog.

Nincs olyan, hogy komfortzónában sportolás?

Ez inkább definíció kérdése, a határt azért hívjuk így, mert ez az ismerős közeg vége, a már nem ismerős környezet kezdete. Ami kicsit is ismeretlen, az már nem komfortzóna, de az személyiségfüggő, hogy kit mennyire visel meg egy-egy ilyen kilépés. Ahhoz, hogy a határt elérd és kiterjeszd, ahhoz el kell hagyni azt a bizonyos komfortzónát. A szakirodalomban három különböző zónát különítenek el. A komfortzóna a legbelső zóna, ami biztonságos, de nincs új tapasztalás. Az úgynevezett tanulási zónában zajlik a fejlődés, itt egy kicsit már erőlködni kell, de még elérhető a komfortzóna. Ezen túllépve van a pánikzóna, ahol már nincs tanulás, itt egyetlen motivációja az embernek, hogy visszalépjen belőle. Ha futóként szeretném modellezni, akkor a pánikzóna egy olyan résztávos edzés, ami már egyáltalán nem fejleszt, mert minden porcikád azt kiáltja, hogy ÁLLJ! Itt van jelen legnagyobb eséllyel a sérülésveszély. A pánikzónában elemi ösztönök jönnek elő, egy dologra vágyik a test, arra, hogy megálljon. De a zónahatárok természetesen idővel eltolhatók. Lehet, hogy ami ma pánikzóna, az jövő héten már tanulási zóna.

Mi az örömforrás a futásban, mitől lesz addiktív?

Egyéni különbségek vannak abban, miért okoz örömet a sport. Ha valaki nagyon versengő és teljesítményorientált alkat, őt önmagában az is motiválja, hogy többet, jobban és gyorsabban fusson, a teljesítés önmagában jutalmazó értékű számára. De van, aki azért jár le sportolni, mert élvezi a mozgást és a közösséget. Neki is lehetnek céljai, eredményei, amik jutalmazó értékűek számára, de nem biztos, hogy az eredmény az elsődleges szempont, amit figyelembe vesz. Azért tud hamar addiktív lenni a sport, mert eleinte hamar és gyorsan jönnek az eredmények, ami ma 1 km, holnap már 1,5 km. Persze a fejlődés léptéke idővel lelassul, de addigra már beleszokik az ember, és megérzi más pozitív hatását is a sportnak. Jól „kitalált” dolog ez, mert a kezdőknek szüksége van erre a plusz löketre.

A negatív tapasztalatot máshogy kezeljük?

Meghatározó, hogy mennyire kiemelt része az életednek a sport, a futás. Az énkomplexitás fogalma azt takarja, hányféle aspektusod van, hány szerepben gondolkodsz magadról. Anya, futó, feleség, dolgozó ember és így tovább. Fontos, hogy ezek az aspektusok milyen sorrendben szerepelnek nálad, mert ha a futás csak a sokadik helyen van, és így ér csalódás a futásban, akkor könnyebben lerázod magadról. „Nem baj, mert mint anya/dolgozó ember, sikeres vagyok.” De ha a napjaidat a futás határozza meg, és ez a legfontosabb része az életednek, mert ebben kapod meg azokat a visszacsatolásokat, amiket máshol nem, és nagyon elől áll a sorban a futás, akkor nehezebben éled meg a csalódásokat is, mert úgy érzed, hogy mindent ezért áldoztál fel. Ha valaki mindent a sportban elért sikerekre tesz fel, akkor a csalódások is jobban megviselik. Ez leggyakrabban a profikat érinti, akiknek a sport a a munkája és a hobbija egyben. Ha a futás a legfontosabb az életben, akkor az élet egyéb területére is kihat egy-egy sikertelenség.

A versenyszellem genetikai adottság vagy szerzett jellemző?

Biztosan nem csupán genetika, de valamilyen személyiségmag lehetséges, hogy meghatározza. Inkább a tanulási része, a tapasztalati oldal a fontosabb. Nem mindegy, hogy hogyan reagáltak a sikerekre a családban, milyen közegben nőtt fel a futó. És ehhez nem kell gyerekként versenysportolni sem, elég a szülőknek az iskolai teljesítményre adott válaszait a tudatban elraktározni. Én ezt a tapasztalati oldalt érzem hangsúlyosabbnak, de nem ismerek kutatási eredményeket a témában. Ha valakiben nincs benne ez a versengés, hiába kerül olyan közegbe, ahol jelentősége lenne, hiába formálódik, sosem lesz teljesítményorientált. Tanulható, változtatható is, és átmenet is lehet a két típus között, de valamelyik oldal mindig könnyebben jön.

Versengő alkat vagyok?

Ha kíváncsi vagy rá, milyen alkat vagy, emlékezz vissza a legutóbbi versenyedre, ahol kétséges volt, meglesz-e a célidő. A kérdés az, mit tettél, amikor rájöttél, hogy még meglehet a vágyott idő? Ha versengő vagy, akkor összeszorított foggal nekimentél a célnak, behúztad akkor is, ha nagyon fájt, vagy ha nem is sikerült, biztos, hogy megpróbáltad. Ha nem vagy versengő típus, akkor abban a pillanatban, amikor úgy láttad, még meglehetne az idő, megrántottad a vállad, és könnyen elengedted a dolgot, mondván: „bennem most ennyi volt”. A versengő típus nem feltétlenül megrögzött, ahogy a nem versengő sem nemtörődöm, csupán egészen más a hozzáállásuk.


Míg valakit nagyon nyomaszt egy-egy kudarcélmény, más simán lerázza magáról a dolgot. Hogyan lehet megtanulni azt, ami nem megy?

Nézőpont kérdése is, mert „a szomszéd kertje mindig zöldebb”, azaz a másik típusú ember hozzáállása vonzóbb. Én például nem vagyok versengő alkat. A siófoki félmaraton két köréből az első nagyon jól ment, viszont a kör végén, 10 kilométernél azt éreztem, hogy szeretnék itt és most kiállni, nem esik jól a futás, nem szeretném csinálni. Közben az jutott eszembe, hogy sportpszichológus vagyok, és képtelenség, hogy ebből a mentális állapotból, kedvetlenségből nem bírok kikászálódni. Könnyen túl tudok lenni a sikertelenségen, és nehezemre esik beletenni azt a plusz erőfeszítést, ami egy versengő számára elemi ösztön. Mindkét típusnak van előnye, hátránya, és mindkettőből vannak tanítható elemek. Közrejátszik az is, hogy ki mennyire magabiztos. Ha valaki nagy önbizalommal él, és hozzászokott, hogy amit ő csinál, az mindig jó, ő a kudarcban is meg fogja találni, hogy miért nem rajta múlt, ő kevesebbet fogja magát elemezni, pedig versengő. Elemezgetni és rágódni az fog rajta, akinek az önbizalmát az a belső visszajelzés építi, amit egy sportban elért siker ad.

A versengő hogyan tud flow-runnerré válni?

Aki versengő és nagyon mélyen érinti egy-egy sikertelenség, annak azt kell megtanítani, hogy hogyan tudja keretbe helyezni a futást, leszűrni belőle a tanulságot, és mi az, ami miatt adott esetben kudarcot vallott. A kudarcélményt úgy kell elpakolni a mentális emlékszekrénybe, hogy ne bántson, inkább a tanulságot érdemes leszűrni belőle. Egy versengő akkor tud csak igazán túllépni, amint megvan a következő cél, de a végtelenségig az sem megoldás, ha mindig a következő cél miatt teszi túl magát egy-egy ilyen pofonon.

Mi segít annak, aki túl könnyen elengedi azt a bizonyos célidőt?

Mindenkinek vannak céljai. Attól, hogy valaki „csak” öröm- vagy hobbi futó, még vannak céljai, ha emlékezteti magát erre, az segíthet. Jót tehet, ha egy ilyen típusú ember kintről, például egy edzőtől kapja azokat az elvárásokat, amik benne nincsenek meg annyira erősen meg. Persze, belülről is jön a motiváció, de nem biztos, hogy mindent megtesz érte. Sokaknak segít, ha bekerülnek egy olyan közegbe, ami motiválja őket, esetleg olyan valakivel edzenek együtt, aki versengő. Ha nehezen megy az, hogy időt szakítson valaki az edzésre, akkor is segíthet egy futótárs. De egyáltalán nem biztos, hogy egy nem versengő alkat nehezen megy ki edzeni! Lehet, hogy neki önmagában feltöltő az, hogy mozog, sportol, élvezi azt, hogy elmegy futni, és a versenybe sem szeretne „belehalni”.

Ha valakinek minden versenyen ugyanott és ugyanaz a nehézsége, az egy idő után nem is a test műve, hanem fejben van a gond?

Nagyon gyakori probléma: ilyen esetben egy régebbi hiba nem lett kijavítva, ezért újra és újra előjön. Az úgynevezett hibajavítás során a legkönnyebben olyan módon lehet felülírni egy hibát, hogy az illető elképzeli, ahogy a verseny nehéz pontján jár, előjön a megszokott probléma, de továbbmegy és megcsinálja. Ezt azonban sokszor kell ismételni ahhoz, hogy működjön és felülírja a mentális mintákat.

Tehát ha egy maratonon rosszul leszek, feladom 36 km-nél, majd legközelebb is, akkor az elraktározódik, és legközelebb talán ezért állok majd ki 36-nál?

Abszolút így van, beéghet az ember tudatába egy-egy negatív emlék. Ilyenkor a test is megpróbál segíteni, és valóban előjön a fizikai rosszullét is. Egyre könnyebben aktiválódik a rossz közérzet, vagyis versenyről versenyre könnyebben jön elő a probléma. Ez olyasmi, mint amikor valaki mindig ugyanazt a kört futja, és ha például az utca végétől mindig sétál hazáig, egyszer pedig végig fut, akkor az a pár méter okozhat valódi fizikai fájdalmat. Persze ennek a pozitív vetülete is megvan, de hamarabb vesszük észre azt, amikor a minta negatívan realizálódik.

Az egymásra rakódó kudarcélményeknek lehet az is az oka, hogy valaki nem reális célokat tűz ki maga elé?

Ha valaki 2 órás félmaratonokat fut, és a következő céljának azt tűzi ki, hogy 1 óra 45 perc alá menjen, az ritkán sikerül, és sok futó számára nem reális következő lépcsőfok. A célkitűzés fogalomkörében két kategóriát különít el a szakirodalom. A kudarckerülő olyan célokat tűz ki, amit biztosan meg tud vagy biztosan nem tud megugrani. Mert ha nem sikerül, akkor azt mondhatja, „ez nem rajtam múlt”, „túl nehéz feladat volt”. Ezzel szemben a sikerorientált olyan magasra teszi a lécet, ami kihívást jelent ugyan, de nem elérhetetlen. A sikerorientált céljaihoz kell egyfajta versengés – kihívást jelent, de nem lehetetlen.

 

Természetesen nincs egyenes arányú összefüggés a teljesítményhez való viszonyulásod és az eredményességed között. Nem árt azonban, ha ismered, hogyan működsz, és hogyan tűzz ki célokat magad elé, hogy még inkább elősegítsd a fejlődésedet. A célállításban és a célodig vezető úton segítségedre lehet egy sportpszichológus, akitől elsajátíthatsz az edzéseken és versenyeken jól használható "trükköket".

Ha szeretnéd szakember segítségét kérni, lép kapcsolatba velünk