Ülök a verejtékszagú tornateremben, sajog minden tagom, leülök, de lehet, hogy fel nem tudok állni. Kiüresedett a fejem, ne szóljon hozzám senki, picit hagyjatok, fel kell dolgoznom a beérkezett infót, el kell rendeznem magamban az elmúlt (hosszú) órákat. 

Végigmentem egy 50 km-es túrán. Én.

Megmásztam rengeteg szintet, ésszel frissítettem (nem egyértelmű ez…), baktattam az éjszakai erdőben órákon át, felmentem, lementem. Elfáradtam, vonszoltam magam, feltámadtam, szerettem. Beértem. 50 km. Az 50 már gombócból is sok, nem?

Este 6-tól (délben rajtoltunk) szépen, ránk sötétedett . Eltűntek a színek, a fények, egyre kevesebb vihorászás hangzott, nem is a kilométerek, hanem a szintemelkedés határozta meg a szófukarságunkat. Felfelé lihegés, lefelé pihenés. Tiszta szerencse, hogy sötét van, nem látjuk a következő emelkedőt – mondogattam. Elég azt érezni is. És érzés, az aztán volt, egy egész paletta. Éreztem, hogy király vagyok, hogy bátor vagyok, elindulok és végigmegyek, hogy milyen gyönyörű az őszi erdő, de éreztem azt is, hogy fáj a combom, fáj a fenekem, hogy mintha elapadt volna az első 15 utáni „megy-ez-nekem” érzés, hogy nincs szufla, elfogyott, hopsz, felértünk, én is felértem, hogy ezt tavaly még biztos nem tudtam volna. Hogy már 20 km. Hogy már a fele. Hogy van ott még erő. Hogy vízhólyag. Hogy kit érdekel, sebtapasz és menni tovább.

Ezt is olvasd el!

Futni csak bátran érdemes

Éreztem, hogy egyenrangú vagyok a többiekkel, kinek könnyebb, kinek nehezebb, de egy helyen vagyunk, egy célt akarunk. A frissítőpontokon senki nem kérdezte meg, hogy te milyen tempóval mész? Éreztem, hogy irgalmatlanul elfáradtam, és most ledobom a vasmacskát, sőt, éreztem valamiféle hiszti közeledtét is, hogy aki ezt kitalálta…

Éreztem a komfortzónám határát, pontosan 27 km-nél volt, egy méterrel sem több, gondoltam is rá, hogy jó, akkor innen terra incognita, nézzük, mi van azon túl, van-e élet például? De számomra is? És van ott levegő is? Mert bennem mintha megfogyatkozott volna.

Volt egy pont, amikor felsejlett bennem a Fotel. Hogy ülnék inkább otthon, a meleg szobában, iszogatnám a forró kakaóm, szombat este van, néznénk valami filmet (túlélőset, küzdőset :), azt olyan jó a fotelből nézni :) – viszont tudtam, hogy ez nem számít, ez átmeneti, mindjárt elmúlik, különben is, érezni akarom a győzelem ízét - engem ez visz el a célig! A győzelem íze olyan, mint a Mary Poppins-ban a kanalas orvosság íze: mindenkinek mást ad, mindenkinek olyan, amilyenre vágyik. Az enyémben van dac, kitartás, dagadó kebel, felszabadultság, van benne kis zokogás is, meg fájó testrészek, meg egymáshoz semmilyen módon nem kapcsolódó mondatfoszlányok, de van benne mámor és van benne „sohatöbbet” is. A Bennem Élő Lusta Nő is benne van, a peremről nézi az eseményeket, lemondóan legyint.

Ülök és szorongatom a kitűzőm. Sajog minden tagom. Egyszerre nevetgélek és pityergek.

És akkor megérzem a győzelem ízét.