Szöveg: Csaba Orsolya | 2018.06.15. | Frissítve: 2020.06.07. | |
Fotó arról a bizonyos 1972-es csepeli versenyről, mikor megszületett Európa első női 3 órán belüli maratonja.
Monspart Sarolta igazi táj- és hosszútávfutó-legenda. A futás ikonikus alakja, a hazai női közösségi futás megalapítója, az egészséges életmód szószólója, aki békés forradalmárként sok tekintetben kaput nyitott nekünk, így ma már szinte természetes, hogy több ezer nő áll egy-egy futóverseny rajtjában. Interjúnk első részében, Sacival egy egészen különleges életút néhány fontos állomását elevenítjük fel.
Hatalmas lelkesedéssel, és bevallhatjuk, nem kis rajongással készültünk erre a beszélgetésre. Nem minden nap adódik lehetőségünk interjúzni egy olyan sportemberrel, akire évtizedek óta felnézünk, és aki abban a korban lett futó, amikor a női hosszútávfutás még itthon sem volt teljesen elfogadott. Nem beszélve a hazai amatőr futóélet felvirágoztatásában játszott szerepéről!
Te már gyerekként tudtad, hogy a sporttal szeretnél foglalkozni. Miért nem érdekeltek a klasszikus női szerepek? Miért nem akartál sütni, főzni, hímezni, varrni?
Azért tudom ám, hogy néz ki egy sütő! No, de komolyra fordítva a szót: szigorú, konzervatív polgári családban nevelkedtem. Volt három öcsém, akik bárhova elmehettek, de mikor megkérdeztem, hogy én miért nem ugorhatok le a parkba, jött a válasz: „mert te lány vagy”. Így aztán nekem maradt a házimunka. Viszont ha azt mondtam, hogy szakkörre megyek vagy sportolni, azt megengedték, és ezzel kicsit kiszabadulhattam otthontól. Én a duci, ügyetlen kislány először a kézilabdával próbálkoztam, de onnan eltanácsoltak, ahogy aztán a vívástól és a tenisztől is. De nem törtem le! 16 évesen jött a tájfutás: úgy voltam vele, hogy megpróbálom, és ha nem szorulok be két fa közé, akkor nem lesz baj.
Amikor te komolyabban elkezdtél a tájfutással foglalkozni, nőként mennyire számítottál „forradalmárnak”?
Nagyon szokatlan volt egy női futó, emlékszem a rengeteg bunkó beszólásra a férfi járókelőktől meg autósoktól. Idegesített.
Voltak még csajok rajtad kívül is?
Amikor 1960-ban elkezdtem futni, életem első versenyén csak hárman voltunk lányok, az első női tájfutó ob-t is csak két évvel később rendezték meg. Ott még nem nyertem, de 1964-től zsinórban tizennégyszer végeztem az első helyen, az országos bajnokságon.
És 1972-ben első nem skandinávként tájfutó világbajnok lettél!
Így van, és a vb-győzelem után a svédek meghívtak a Stockholm melletti legendás lidingöi versenyükre, ahová tényleg csak a legjobbakat invitálták meg az atléták, a sífutók, a tájfutók világából. Ezen akkoriban 15 kilométeres volt a nők versenye, és csak második lettem. Mit ne mondjak, nagyon bosszantott! Hazajöttem Svédországból, és nem sokkal ezután rendezték meg itthon a csepeli maratont. Megkérdeztem a fiúktól, akikkel edzettem, hogy mi lenne, ha indulnék, és mindannyian támogatták az ötletet. El is mentem a versenyre, de persze a rajtbíró azonnal közölte: nem indulhatok, mert… nincs rajtszámom! No, és ha lesz? Akkor sem. Aztán a fiúk mégiscsak szereztek nekem valahonnan egy rajtszámot, feltettem, odaálltam. Ez a maraton a tököli reptérig ment ki, aztán onnan vissza, unalmas, de sík, gyors pálya. A táv első felében végig azzal fenyegettek a bírók, hogy kizárnak, de visszafelé meg már látták, hogy milyen jól haladok, és biztattak, hogy meglehet a 3 óra alatti maraton. Igazuk lett, tényleg sikerült.
Ez hivatalos eredménynek számított?
Nem tudom, hogy szerepelek-e egyáltalán a verseny jegyzőkönyvében, hiszen nőként nem is indulhattam volna. De sok helyen megjelent a hír, és sokan felkapták rá a fejüket.
Tudtad akkor egyáltalán, hogy te voltál Európában az első nő, aki 3 óra alatt teljesítette a maratont?
Nem, akkor még nem.
Levágtak a cipőfűzőből„A csepeli maratonon Tiszában vagy Botasban futottam, már nem is emlékszem. Akkoriban ebből a két márkából választhattunk csak. Az viszont tisztán megmaradt, hogy a profi férfifutók azt tanácsolták, vágjak le azokból a vastag, masszív cipőfűzőkből. A logikájuk szerint egy maraton során ugye legalább 42 ezerszer emeled meg a lábad, és akkor bizony minden gramm számít!” |
Mikor tudtad meg?
A következő esztendőben meghívtak az NSZK-ba, ott találkoztam Ernst Van Aakennel, a neves professzorral, a női futás elkötelezett hívével. Neki volt egy futással foglalkozó folyóirata, a Spiridon, amiben számon tartották az időeredményeket. A professzor árulta el, hogy én voltam a kontinensen az első nő, aki 3 óra alatt futotta le a maratont.
Mit szóltál?
Jó érzés volt, de egyébként a Magyar Atlétikai Szövetség egyáltalán nem foglalkozott a tájfutókkal és az eredményeikkel, szóval ez nem számított óriási dolognak.
De miért nem akarták sokáig, hogy a nők maratont fussanak? Féltették őket?
Szerintem ez egyszerűen egy konzervatív szabály volt: csak férfiak futhatnak maratont, és punktum.
Melyiket tartod életed versenyének?
Ha a maratonokat vesszük, akkor az 1978-as atlantai versenyt. Tájfutásban pedig nem is a vb-győzelem volt a legnagyobb élmény, hanem a svédeknél az 5 napos nyári megmérettetés, az O-Ringen. Hatalmas dolognak számított Svédországban 5 napon át jól teljesíteni! Amikor először meghívást kaptam oda, elhatároztam: én most itt tanulni fogok. A vb-n mindig 4 norvég, 4 svéd, 4 finn ellenfelem volt, itt pedig rengeteg norvég, rengeteg svéd és rengeteg finn. Szuper futók, ráadásul számukra az O-Ringen hazai pálya volt. Nagyon nehéz terepet képzeljetek el, előfordult, hogy úgy futottam le 10 kilométert, hogy még csak egy ösvényen sem léptem át, csak a bozótrengetegen vágtam keresztül. Szóval, eldöntöttem, hogy első alkalommal tanulni fogok. Bevártam a mögöttem 3 perccel induló helyit, és pofátlanul mentem mögötte végig. Ők nagy ritkán hibáztak, úgy mentek irányba, hogy öröm volt nézni. Ez bizonyult a legjobb edzőtábornak, versenyszituációban gyakorolni a tájékozódást. 1965-től a betegségemig minden esztendőben elindultam az O-Ringenen. Soha nem álltam rosszabbul az 5. nap végén, mint a 9. helyen: a gyorsasági állóképességem terepen jobb volt, mint a skandinávoké. Egyszer nyertem is, és kétszer végeztem másodikként. Talán azért valamit tudtam. (Mosolyog.)
Sportolóként voltak saját mottóid, amik mindig előre vittek?
Nem, ezt így nem mondhatnám. Egyszerűen csak tudtam, hogy futni akarok, és mindig futni akarok. A betegségem előtt úgy gondoltam, nekem nem kell család, csak egy dolog számított, hogy a tájfutó-világbajnokságot megnyerjem. Mindig csak futó akartam lenni. És ha a környezetemben akadt valaki, aki ezt nem fogadta el, az lassan le is morzsolódott mellőlem. De ezen a hozzáálláson változtatnom kellett a betegségemet követően… (1978-ban kullancs encephalitis betegséget kapott, súlyos állapotából felgyógyult, de sánta lett, így a korábban tervezett futóterveit örökre el kellett engednie – szerk.) A doktor is azt javasolta, hogy sokkal hamarabb regenerálódom a kullancs encephalitis után, ha férjhez megyek, és gyereket vállalok. A hosszútávfutóknak gyakran ajánlják, hogy szüljenek, mert utána még jobbak lesznek. Akkoriban már együtt jártam Péterrel (Feledy Péter, neves tévé- és rádióriporter – a szerk.), aki feleségül vett, aztán 1981-ben világra jött a fiunk, Botond. Péterrel mindig is nagyon jól kijöttünk egymással: ő a televíziózásban, én meg a sportban voltam baromi elfoglalt, de jó volt ez így, mert egyikünk sem élt átlagos életet.
Lelkileg mi segített talpra állni?
Eleinte még azt gondoltam, képes leszek majd újra futni, versenyezni. Azt hittem, ha nagyon akarom, akkor sikerülni fog! Már a kórházba is bekérettem a sáros futócipőmet motivációként, jól ki is akasztottam vele a doktort. Úgy terveztem, kell majd egy hosszabb szünet a felépüléshez, de a következő évben már rajthoz állhatok a tokiói maratonon. Aztán Bodosy Mihály professzorhoz küldtek Pécsre egy vizsgálatra, ahol közölte velem, hogy a lábam soha többé nem lesz élsportolóláb, de nem vagyok hülyébb, mint voltam, ezt vegyem tudomásul. Végigbőgtem a hazautat, de rájöttem, hogy új életet kell kezdenem. Aztán szép lassan jöttek a lehetőségek: edzősködés, a szövetségi kapitányi poszt, edzéstervek készítése, majd a futóklub az amatőr csajoknak, ezek mind szép célok voltak. Amikor beteg voltam, írtam egy imát a Jóistenhez. Minden vb-n van 3-5 remek, a győzelemre esélyes futó. Közülük az nyer, akinek akkor és ott segít a Jóisten. Nekem sokszor segített, ráadásul egy világbajnokságon is... Aztán elvette a futólábamat, ezzel lett 1-1, döntetlen köztünk az állás. Azért imádkoztam, hogy hadd maradjak még: én már nem akarok nyerni, de ő se akarjon, hagyjon itt, hagyjon élni. Érdekes, de a fizikumom gyorsabban gyógyult, mint a lelkem. Ha sántán is, de elkezdtem haladni, futni, először két bottal, aztán egy bottal, aztán bot nélkül. Még versenyeken is indultam, és persze hátul mentem végig, de akkor is csináltam! Hamarabb futottam 7 perces ezreket a rossz lábammal, mint hogy a lelkem rendbe jött volna. De végül rendbe jött. Megtanultam alázatosnak lenni. Sokkal jobb, hogy itt beszélgetünk, és nem a temetőben fekszem, igaz? Tavaly újra meg kellett küzdenem egy komoly betegséggel, és most nehezebb volt felállni, mint első alkalommal. De talán ebben már benne van a korom is.
