Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Álmaimban két jó lábbal futok még ma is! - interjú Monspart Saroltával (1.)

Fotó arról a bizonyos 1972-es csepeli versenyről, mikor megszületett Európa első női 3 órán belüli maratonja.

Vele kezdődött a hazai női amatőr futómozgalom, edzéstervei alapján több ezren kezdtek el futni.

Monspart Sarolta igazi táj- és hosszútávfutó-legenda. A futás ikonikus alakja, a hazai női közösségi futás megalapítója, az egészséges életmód szószólója, aki békés forradalmárként sok tekintetben kaput nyitott nekünk, így ma már szinte természetes, hogy több ezer nő áll egy-egy futóverseny rajtjában. Interjúnk első részében, Sacival egy egészen különleges életút néhány fontos állomását elevenítjük fel.

Hatalmas lelkesedéssel, és bevallhatjuk, nem kis rajongással készültünk erre a beszélgetésre. Nem minden nap adódik lehetőségünk interjúzni egy olyan sportemberrel, akire évtizedek óta felnézünk, és aki abban a korban lett futó, amikor a női hosszútávfutás még itthon sem volt teljesen elfogadott. Nem beszélve a hazai amatőr futóélet felvirágoztatásában játszott szerepéről.

1

Monspart Sarolta magángyűjteményéből

1964-ben Magyar Bajnok egyéni és csapat győzelem öröme

 

Te már gyerekként tudtad, hogy a sporttal szeretnél foglalkozni. Miért nem érdekeltek a klasszikus női szerepek? Miért nem akartál sütni, főzni, hímezni, varrni?

Azért tudom ám, hogy néz ki egy sütő! No, de komolyra fordítva a szót: szigorú, konzervatív polgári családban nevelkedtem. Volt három öcsém, akik bárhova elmehettek, de mikor megkérdeztem, hogy én miért nem ugorhatok le a parkba, jött a válasz: „mert te lány vagy”. Így aztán nekem maradt a házimunka. Viszont ha azt mondtam, hogy szakkörre megyek vagy sportolni, azt megengedték, és ezzel kicsit kiszabadulhattam otthontól. Én a duci, ügyetlen kislány először a kézilabdával próbálkoztam, de onnan eltanácsoltak, ahogy aztán a vívástól és a tenisztől is. De nem törtem le! 16 évesen jött a tájfutás: úgy voltam vele, hogy megpróbálom, és ha nem szorulok be két fa közé, akkor nem lesz baj.

 

 

Amikor te komolyabban elkezdtél a tájfutással foglalkozni, nőként mennyire számítottál „forradalmárnak”?

Nagyon szokatlan volt egy női futó, emlékszem a rengeteg bunkó beszólásra a férfi járókelőktől meg autósoktól. Idegesített.

Voltak még csajok rajtad kívül is?

Amikor 1960-ban elkezdtem futni, életem első versenyén csak hárman voltunk lányok, az első női tájfutó ob-t is csak két évvel később rendezték meg. Ott még nem nyertem, de 1964-től zsinórban tizennégyszer végeztem az első helyen, az országos bajnokságon.

 

Monspart Sarolta magángyűjteményéből
|
Ingrid Hadler a szám korábbi győztese gratulál Sacinak az 1972-es VB-én

 

 

És 1972-ben első nem skandinávként tájfutó világbajnok lettél!

Így van, és a vb-győzelem után a svédek meghívtak a Stockholm melletti legendás lidingöi versenyükre, ahová tényleg csak a legjobbakat invitálták meg az atléták, a sífutók, a tájfutók világából. Ezen akkoriban 15 kilométeres volt a nők versenye, és csak második lettem. Mit ne mondjak, nagyon bosszantott! Hazajöttem Svédországból, és nem sokkal ezután rendezték meg itthon a csepeli maratont. Megkérdeztem a fiúktól, akikkel edzettem, hogy mi lenne, ha indulnék, és mindannyian támogatták az ötletet. El is mentem a versenyre, de persze a rajtbíró azonnal közölte: nem indulhatok, mert… nincs rajtszámom! No, és ha lesz? Akkor sem. Aztán a fiúk mégiscsak szereztek nekem valahonnan egy rajtszámot, feltettem, odaálltam. Ez a maraton a tököli reptérig ment ki, aztán onnan vissza, unalmas, de sík, gyors pálya. A táv első felében végig azzal fenyegettek a bírók, hogy kizárnak, de visszafelé meg már látták, hogy milyen jól haladok, és biztattak, hogy meglehet a 3 óra alatti maraton. Igazuk lett, tényleg sikerült.

 

Ez hivatalos eredménynek számított?

Nem tudom, hogy szerepelek-e egyáltalán a verseny jegyzőkönyvében, hiszen nőként nem is indulhattam volna. De sok helyen megjelent a hír, és sokan felkapták rá a fejüket.

 

Tudtad akkor egyáltalán, hogy te voltál Európában az első nő, aki 3 óra alatt teljesítette a maratont?

Nem, akkor még nem.

 

 

Levágtak a cipőfűzőből

"A csepeli maratonon Tiszában vagy Botasban futottam, már nem is emlékszem. Akkoriban ebből a két márkából választhattunk csak. Az viszont tisztán megmaradt, hogy a profi férfifutók azt tanácsolták, vágjak le azokból a vastag, masszív cipőfűzőkből. A logikájuk szerint egy maraton során ugye legalább 42 ezerszer emeled meg a lábad, és akkor bizony minden gramm számít!"

 

Mikor tudtad meg?

A következő esztendőben meghívtak az NSZK-ba, ott találkoztam Ernst Van Aakennel, a neves professzorral, a női futás elkötelezett hívével. Neki volt egy futással foglalkozó folyóirata, a Spiridon, amiben számon tartották az időeredményeket. A professzor árulta el, hogy én voltam a kontinensen az első nő, aki 3 óra alatt futotta le a maratont.

 

Mit szóltál?

Jó érzés volt, de egyébként a Magyar Atlétikai Szövetség egyáltalán nem foglalkozott a tájfutókkal és az eredményeikkel, szóval ez nem számított óriási dolognak.

 

De miért nem akarták sokáig, hogy a nők maratont fussanak? Féltették őket?

Szerintem ez egyszerűen egy konzervatív szabály volt: csak férfiak futhatnak maratont, és punktum.

Melyiket tartod életed versenyének?

Ha a maratonokat vesszük, akkor az 1978-as atlantai versenyt. Tájfutásban pedig nem is a vb-győzelem volt a legnagyobb élmény, hanem a svédeknél az 5 napos nyári megmérettetés, az O-Ringen. Hatalmas dolognak számított Svédországban 5 napon át jól teljesíteni! Amikor először meghívást kaptam oda, elhatároztam: én most itt tanulni fogok. A vb-n mindig 4 norvég, 4 svéd, 4 finn ellenfelem volt, itt pedig rengeteg norvég, rengeteg svéd és rengeteg finn. Szuper futók, ráadásul számukra az O-Ringen hazai pálya volt. Nagyon nehéz terepet képzeljetek el, előfordult, hogy úgy futottam le 10 kilométert, hogy még csak egy ösvényen sem léptem át, csak a bozótrengetegen vágtam keresztül. Szóval, eldöntöttem, hogy első alkalommal tanulni fogok. Bevártam a mögöttem 3 perccel induló helyit, és pofátlanul mentem mögötte végig. Ők nagy ritkán hibáztak, úgy mentek irányba, hogy öröm volt nézni. Ez bizonyult a legjobb edzőtábornak, versenyszituációban gyakorolni a tájékozódást. 1965-től a betegségemig minden esztendőben elindultam az O-Ringenen. Soha nem álltam rosszabbul az 5. nap végén, mint a 9. helyen: a gyorsasági állóképességem terepen jobb volt, mint a skandinávoké. Egyszer nyertem is, és kétszer végeztem másodikként. Talán azért valamit tudtam. (Mosolyog.)

 

Monspart Sarolta magángyűjteményéből
|
1978-ban Atlantában a maratonon a cél felé

 

Sportolóként voltak saját mottóid, amik mindig előre vittek?

Nem, ezt így nem mondhatnám. Egyszerűen csak tudtam, hogy futni akarok, és mindig futni akarok. A betegségem előtt úgy gondoltam, nekem nem kell család, csak egy dolog számított, hogy a tájfutó-világbajnokságot megnyerjem. Mindig csak futó akartam lenni. És ha a környezetemben akadt valaki, aki ezt nem fogadta el, az lassan le is morzsolódott mellőlem. De ezen a hozzáálláson változtatnom kellett a betegségemet követően… (1978-ban kullancs encephalitis betegséget kapott, súlyos állapotából felgyógyult, de sánta lett, így a korábban tervezett futóterveit el kellett engednie örökre - szerk.) . A doktor is azt javasolta, hogy sokkal hamarabb regenerálódom a kullancs encephalitis után, ha férjhez megyek, és gyereket vállalok. A hosszútávfutóknak gyakran ajánlják, hogy szüljenek, mert utána még jobbak lesznek. Akkoriban már együtt jártam Péterrel (Feledy Péter, neves tévé- és rádióriporter – a szerk.), aki feleségül vett, aztán 1981-ben világra jött a fiunk, Botond. Péterrel mindig is nagyon jól kijöttünk egymással: ő a televíziózásban, én meg a sportban voltam baromi elfoglalt, de jó volt ez így, mert egyikünk sem élt átlagos életet.

1978-ban a kullancs encephalitis fertőzés után a kórházban.

 

Lelkileg mi segített talpra állni?

Eleinte még azt gondoltam, képes leszek majd újra futni, versenyezni. Azt hittem, ha nagyon akarom, akkor sikerülni fog! Már a kórházba is bekérettem a sáros futócipőmet motivációként, jól ki is akasztottam vele a doktort. Úgy terveztem, kell majd egy hosszabb szünet a felépüléshez, de a következő évben már rajthoz állhatok a tokiói maratonon. Aztán Bodosy Mihály professzorhoz  küldtek Pécsre egy vizsgálatra, ahol közölte  velem, hogy a lábam soha többé nem lesz élsportolóláb, de nem vagyok hülyébb, mint voltam, ezt vegyem tudomásul. Végigbőgtem a hazautat, de rájöttem: új életet kell kezdenem. Aztán szép lassan jöttek a lehetőségek: edzősködés, a szövetségi kapitányi poszt, edzéstervek készítése, majd a futóklub az amatőr csajoknak, ezek mind szép célok voltak. Amikor beteg voltam, írtam egy imát a Jóistenhez. Minden vb-n van 3-5 remek, a győzelemre esélyes futó. Közülük az nyer, akinek akkor és ott segít a Jóisten. Nekem sokszor segített, ráadásul egy világbajnokságon is… . Aztán elvette a futólábamat, ezzel lett 1-1, döntetlen köztünk az állás. Azért imádkoztam, hogy hadd maradjak még: én már nem akarok nyerni, de ő se akarjon, hagyjon itt, hagyjon élni. Érdekes, de a fizikumom gyorsabban gyógyult, mint a lelkem. Ha sántán is, de elkezdtem haladni, futni, először két bottal, aztán egy bottal, aztán bot nélkül. Még versenyeken is indultam, és persze hátul mentem végig, de akkor is csináltam! Hamarabb futottam 7 perces ezreket a rossz lábammal, mint hogy a lelkem rendbe jött volna…  De végül rendbe jött. Megtanultam, alázatosnak lenni. Sokkal jobb, hogy itt beszélgetünk, és nem a temetőben fekszem, hát nem? Tavaly újra meg kellett küzdenem egy komoly betegséggel, és most nehezebb volt felállni, mint első alkalommal. De talán ebben már benne van a korom is.

 

Monspart Sarolta magángyűjteményéből
|
1978-ban a kullancs encephalitis után újra kellett tanulni a járást