Szöveg: Nyirati Rita | 2016.08.23. | Frissítve: 2021.04.28. | |
Lehet, hogy eleinte még csak a fogyás eszközét látod a futásban. Aztán megjelenik a kitartás, az önbizalom és az öröm is...
Nem tudom, ki hogy van vele, én nem tudok úgy futni menni, hogy a szomszéd néni ne legyen az utcán (tudjátok, humán térfigyelő rendszer) és ne kérdezze meg: „Szaladol?” Én mondom, hogy igen, de már ekkor tudom, hogy nem úszom meg a következő kérdést: „És használ ez? Van ennek értelme?”
Eleinte, az első leadott 5 kilónál még somolyogtam magamban, meg elütöttem valami tréfával.
A 10 km-es fordulónál már morcosabb voltam (miért, nem látja?), a 20-asnál magyarázgattam, aztán azonban már rövidre zárom a dolgot, és azt mondom lakonikusan, hogy „Nincs, Margit néni, ennek semmi értelme nincs”. Meg is nyugszik, nem feszegeti tovább, végre eltaláltam, milyen válaszra várt már jó ideje. Ez egy játszma, persze, tudom én.
Ez a példa jól mutatja, hogy hosszú-hosszú időn át magam is abban mértem a futás hasznosságát, hogy fogyok-e, mennyit fogyok, mennyit sikerült leadni. Persze, örültem én a megtett métereknek is, de én azért kezdtem el futni, hogy fogyjak, s nem azért akartam fogyni, hogy futhassak…. Ha jót mutatott a mérleg, akkor örültem, ha nem jót, szomorkodtam. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a futás eszköz volt a kezemben (a lábamban), nem pedig cél.
Közben azonban észrevétlenül megváltoztam.
Nem egyik napról a másikra, s talán nem is látványosan, inkább úgy, ahogy Kányádi mondja („Mint egy görög tragédiában, belül történt, mi megesett”), vagy ahogy ma kell mondani: fejben. Egyszerűen bátrabb lettem. Jó, hát nem mindig és nem minden szituációban – verseny előtt kiveszik belőlem ennek írmagja is –, de alapvetően mégis bátrabbá váltam. Vagy magabiztosabbá?
Már nem érzem azt egy feladatnál, hogy „ez nekem úgysem fog menni”.
Vagy ha érzem is, akkor is nekimegyek. Vakmerővé nem váltam, ettől félnem nem nagyon kell, de az az érzés, hogy a futás, ami életemben megtestesítette a kudarcot, mégis életem részévé vált, az felülír sok mindent. Sokszor kapom rajta magam, hogy adott szituációban megkérdezem magamtól, miért is ne? Miért is ne kérdezzem meg, miért is ne nevezzek, miért is ne vágjak bele, miért is ne írjam meg, miért is ne döntsek másképp, mint korábban? Miért is ne válasszam a bizonytalanabbnak tűnő utat? Alapvetően én biztonsági játékos vagyok, ezért magam is meglepődöm, hogy milyen szituációkba keveredek. Fel kellett ismernem, hogy van élet a komfortzónán túl is, bár addig én nem ragadtatnám magam, hogy csak azon túl van.
Hogy mit ad a futás?
Ad alakformálást, oké. Nem lényegtelen, nekem kövéren ez volt az origó, érthető. De ennél valahogy sokkal fontosabbnak érzem azt a változást, ami belül történt. A futás ugyanis kitartást ad. Hogy akkor is menjek, ha baromira nincs kedvem. Meg örömet. Néha futás közben lenézek a testemre, és az, hogy mozog, hogy én mozgatom, ez másnak röhejes lehet, de számomra végtelenül mámoros érzés tud lenni. Meg ad nekem keretet. Hogy hetente háromszor-négyszer, ha esik, ha fúj, ha dögmeleg, ha fagyhalál, akkor is. Én pedig szeretem a kereteket, mert szabaddá tesznek, csak támpontot adnak, minden más az enyém. Önbizalmat ad. Hogy meg tudom csinálni, igenis!
Másképp nézek ki, mint néhány éve. És ó, ha tudnátok, mennyire másképp is érzem magam!
