Nem leszek többé tehetetlen test | Futásról Nőknek

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Nem leszek többé tehetetlen test

Igaz a mondás: a kemény munka kifizetődik, még neked is!

Pár éve elég sokat fogytam, és azóta többé-kevésbé tartom a súlyomat. Pár éve elkezdtem sportolni, és azóta többé kevésbé nem hagytam abba. A történetben nincsen semmi különleges. Nem vagyok tehetséges, a genetikám sem túl jó, két deci víztől hízok két kilót, a testalkatom egy vicc. Ha nekem sikerült, akkor bárki képes rá.

Ancsúr régen és most

"Egyél még, miért nem eszel, jaj, tényleg nem kérsz tortát? Szedjél még, jaj, olyan vékony vagy, beteg vagy? Aki ennyit sportol, az nyugodtan ehet! De jó neked, te biztos bármit megehetsz, úgyis elégeted. -  Vékony, én, na ne nevettessetek. Hagyjatok már, NEM eszek többet. Örülök, hogy nem zabáltam magam hányásig, rohadjak meg, az arcodba nyomom ezt a szelet tortát, ha nem szállsz le rólam. És nem, nem égetem el, és nem élhetek Nutellán. Pedig de jó lenne…"

Előttem van a fotó, ahol némileg testesebb vagyok. Kövér, hogy pontos legyek. Érdekes, de én sokáig nem láttam magam daginak. Egy ponton viszont kegyetlenül rámtört a felismerés: úgy nézek ki, mint az egri négyes suli menzáján a konyhásnéni. Csak nekem nincs bajszom. Apránként leesett az is, hogy nem véletlenül kellett új ruhatárat beszereznem. A régiek közül a kinyúlt macialsón kívül nagyjából semmi nem jött rám. Néztem ki bután a fejemből, és nem értettem, hogyan kerültem ebbe a 80 kilós tehetetlen testbe?

A 163 centimhez ez nem az ideális testsúly. Bámultam a tükörképemet és barbamama nézett vissza rám. Nem értettem, pedig a hízás képlete egyszerű, mint a faék. Ha zabálsz és nem mozogsz, akkor kövér leszel (kivéve, ha hormonális eredetű a hízás).

13 évesen lementem az uszodába, mert a barátnőm elkezdett vizilabdázni, mondván, a vizipólósok között jó csávók vannak - nem (csak) miattuk, de ott ragadtam. Aztán 13 év aktív sport után úgy gondoltam, itt az ideje az aktív tespedésnek. Egy kis lusti, egy kis hamika, egy kis cigike (napi egy doboz), egy kis itóka, egy kis bulika (másfél doboz cigivel, piával jól csúszott) és egy kevéske nem olyan nyerő genetika. Mindig is hízásra hajlamos voltam, de ezt sok mozgással kordában lehetett tartani. Hozzáteszem, nem vagyok egy botsáska alkat. Egy gimis haverom azt mondta nekem egyszer, hogy te olyan kis „kompakt” csaj vagy, na! Ez már akkor is tetszett, mert elég találó. Nem kellett tehát túl nagy erőfeszítéseket tennem ahhoz, hogy meghízzak. Egészen könnyen ment. És megy azóta is. Egy barátomnak mondtam is a héten, hogy „jaj, kimaradt egy futás, most biztos híztam két kilót”. Röhögött, pedig ez sajnos csak félig vicces. 

 

 

Lassan tudatosult bennem, hogy a konyhásnéni style egyrészt esztétikai környezetszennyezés, másrészt az egészségemnek sem tesz jót hosszútávon a túlsúly. Végre a tettek mezejére léptem. Ez 2011-ben történt. Pont jókor jött a brazil ironman futam, amit épp abban a városban rendeztek, ahol akkoriban laktam. Elmentem mit sem sejtve önkénteskedni, és 100 százalékos triatlon-szűzként is beszippantott a hangulat. Nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de fogok.

Az a két nap megváltoztatta az életemet. Valami átkattant, és hirtelen már szivárványokon ugráló kecses vasember akartam lenni.

Innentől eléggé felgyorsultak az események. Talán kissé túlságosan is, azt is mondhatnám, hogy ezt ne próbáljátok ki otthon. 2011-ben elkapott a triatlonitisz, így a szolíd barbamama testem elvittem futni. Pár hónap múlva lefutottam az első félmaratont, amit ugyanezen év végén követett az első maraton. Amikor elkezdtem, könnyebb volt engem átugrani, mint megkerülni, de azért ott volt az a 13 év sportmúlt. Ennek ellenére természetesen lesérültem, hiszen ész nélkül toltam neki. A fáradásos csípőtörtés kicsit észhez térített, felépülés után pulzuskontrollal kezdtem újra.

Közben elég sokat fogytam, hazaköltöztem, futottam két maratont 2012-ben, majd 2013-ban még egyet, illetve ekkor jött az első triatlonverseny, egy féltáv. Az első ironmant 2014-re terveztem, de májusban elütött egy autó és kicsit összetörtem magam, így egy évet csúszott a project. 2015-ben viszont eljött a nagy nap, és végre szivárványokon ugráló, izzadt, csapzott és büdös vasember lettem Nagyatádon. Ezt 2016-ban megismételtem Nagyatádon, 2017-ben pedig saját magamat is meglepve, egy elég komoly kórházban fekvős júniusi műtét után, Poserdorfban harmadszor is a nyakamba akasztották az ironman befutóérmet, ráadásul itt PB-ét is ünnepelhetten (11:35).   

A változás nem megy egyik napról a másikra, ráadásul Mr. Élet pofátlan mennyiségű akadályt gördíthet elénk. Mégis úgy gondolom, hogy ez így is van rendjén. Ha valami az öledbe pottyan, örülsz neki egy napig, aztán elfelejted. Ha megküzdesz érte, akkor egy életen át erőt meríthetsz belőle. Én így teszek.