A második az új első | Futásról Nőknek

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

A második az új első

2017 a boldogság, 2018 a nagy tanulságok és könnyek versenye volt.

Lehet hogy ugyanazt a versenyt futod, de a tanulság mindig más.

Futóként mindig az új megmérettetést tartjuk a legnagyobb kihívásnak. Az első 10 kilométerünket, az első félmaratonunkat, vagy az első maratoni versenyünket. Pedig nem szabad lebecsülni a másodszori teljesítést, mert nagyobb meglepetéseket tartogathat, mint gondolnánk.

Emlékszel, milyen magával ragadó érzés volt, amikor egy versenyen először végigfutottad a korábban mumusnak gondolt távot? Érezted már azt az egész testet átjáró boldogságot, amit csak a célba érés öröme tud adni? Átélted már azt az eufóriát, amikor a befektetett munkád, a hosszú magányos edzések meghozták a sikert, és le tudtad futni a hőn áhított versenyt? Ha igen, akkor tudod, aki megtapasztalja ezt az érzést, az újra és újra át akarja élni.

Mindennapi flow élményünket, add meg nekünk ma

Bár mindenkit más motivál a futóedzései során, abban egyetérthetünk, hogy mindannyian arra a hosszabb-rövidebb ideig tartó flow élményre vágyunk, amit a futás által megtapasztalhatunk. Ha egy versenyre készülünk, a futóedzéseinknek naponta új motivációt és lendületet ad, ha tudjuk, A NAGY CÉL érdekében tesszük. Aztán szép lassan elérkezik a nagy nap, és végre szemtől-szembe kerülünk a NAGY VERSENNYEL, amire olyan sokat edzettünk. Ha elég munkát pakoltunk a felkészülésbe, a várva várt elismerés sem marad el: a célban örömmámor, majd napokon át tartó kellemes boldogságfelhőkön való láblógatás a jutalmunk. Ezért sem meglepő, hogy a versenyek utolsó harmadában folyamatosan vibráló ÉN SOHA TÖBBET NEM INDULOK FUTÓVERSENYEN gondolatainkat, a célba érés után nem sokkal felváltja a MIKOR LESZ A LEGKÖZELEBBI VERSENY? izgató kérdése. A küzdelmes edzések emlékét és a verseny nehézségeit felülírja a flow-élmény, és ha nem vagyunk résen, könnyedén a saját magunk által állított csapdába léphetünk.

Hol itt a csapda?

Harmadik gyermekem születése után, tízéves futómúlttal a hátam mögött bizonyítani akartam a világnak, de leginkább magamnak, hogy engem bizony még nem kell leírni. Fejembe vettem, hogy megcsinálom a nagyatádi Ironmant, ezzel mutatva, hogy az anyaság nem lustított el, vannak még rejtett tartalékaim. Majdnem egy évet készültem a versenyre. Nagyatád volt az első gondolatom reggel, és ez volt az utolsó elalvás előtt. Rengeteg energiát, időt, munkát toltam az edzésekbe, és kismilliószor moziztam magamban, hogyan fogok majd bekanyarodni a célegyenesbe. Aztán eljött a verseny, és vele együtt a jutalmam is. Minden pont úgy történt, ahogy elképzeltem, kemény hónapok megkoronázása volt az a nap, és minden pillanata élmény. Utána napokon át tartott a boldogság, és a biztos tudat, igen, én ezt még egyszer akarom. Remegve vártam, mikor írják ki a következő évi versenyidőpontot, és elsők között regisztráltam. Gyanútlanul sétáltam be a csapdába. És hogy mi volt a csapda? Az, hogy már egyszer megcsináltam a versenyt. És ez az aprócska, ám igen fontos tény teljesen másképp alakította a következő felkészülésemet és a versenyt.

Amikor félreálltam a pofon elöl

Már tudtam, hogy képes vagyok megcsinálni, tehát a kihívás mértéke már nem volt akkora. Munka miatt az edzésre is kevesebb időm jutott, és a motivációm se volt már ugyanaz. Időt javítani nem akartam, csak még egyszer ugyanazt a flow-t érezni, amit az előző évben Nagyatádon. Készültem, készülgettem, majd elérkezett a júliusi kaposvári féltávú ironman napja, amit mindenki a nagyatádi verseny főpróbájának tart. És nekem sikerült ezen a versenyen a létező összes hibát elkövetnem: nem gondoskodtam arról, hogy ne párásodjon be az úszószemüvegem, ezért félvakon úsztam le a távot; nem kentem be magam naptejjel, tehát a nap végére hólyagosra égett mindenem, ami kilógott a triatlonos ruhámból; a kellemes szellő elterelte a figyelmem, emiatt kihagytam egy-egy frissítést, ezért frankón eléheztem. Így amikor beértem a célba, összegeztem a tapasztalatokat, és beláttam, ebben az évben fejben nem állok készen egy jóleső ironman teljesítésére. Hiába tudtam, hogy valószínűleg újra meg tudnám csinálni, azt éreztem, hogy hobbi sportolóként nekem fontosabb az, hogy jól érezzem magam verseny közben, mint az, hogy végigszenvedjek és utáljak egy megmérettetést, csak azért mert van egy nevezésem rá. Döntöttem, és az egyéni nevezésemet váltóra cseréltem. És egy pillanatig nem bántam meg. Lekerült rólam a nyomás, amit magamra toltam, hogy ennek a versenynek is annyira fergetegesnek kell lennie, mint az előző évinek. Hihetetlenül élveztem, úsztam, bicóztam, futottam, és a pálya szélén meg szurkoltam. És pont emiatt szép élmény maradt, annak ellenére, hogy a korábbi, egyéni teljesítés során átélteket akartam újra megtapasztalni.

Amikor megráztam a pofonfát, és aláálltam

Persze a folyamatosan flow-ra vágyó temperamentumom azóta sem változott. Így amikor tavaly teljesítettem a négynapos Balaton Szupermaratont, ismét azt éreztem, újra szeretném élni ennek a négy napnak minden örömét és kalandját: a simogatóan meleg napfényt futás közben, a régi és az új barátok társaságát, és az esti közös röhögéseket a hotelben. Az elsők között jelentkeztem, és izgatott kisgyerekként vártam a versenyt. És mi történt? Az általam várva vár rózsaszín-lila köd ezúttal hideg szürke páraként csapódott le rám. A barátok közül most ki gyorsabb, ki lassabb tempót ment; futás közben metsző, hűvös szél fújt, sokat fáztam; a motivációm kezdett a béka segge alá kúszni, ráadásul esténként se tudtunk bandázni, mert futótársaságunk két külön szállodában lakott. A harmadik napra teljesen bedurcáztam. Az aznapi 43 kilométeres etap első felében végig hergeltem magam: ez nem az, amire én vágytam, én nem ezt akartam, hol van az én tavalyi flow versenyem? Mindez odáig fajult, hogy a 30. kilométernél levő frissítőpontnál elbőgtem magam. Sirattam a fejemben lévő álomverseny meghiúsulását, sirattam magam, és azt, hogy nem kaphatom meg, amire annyira vártam. Kezemben egy pohár vízzel botorkáltam kifelé a pontról, amikor elfutott mellettem egy fiú. Rám nézett, majd néhány futólépés után megállt, és visszalépdelt hozzám. Majd egyszerűen átölelt, és csak annyit mondott: „Tudom, mit érzel.” Szóhoz se jutottam a meghatottságtól, hogy valaki észrevette a bennem dúló érzelmi vihart, és próbált megvigasztalni. Ő aztán futott tovább, én is kocogni kezdtem. Majd néhány perc múlva baromira elszégyelltem magam. 17 éve futok, egészséges vagyok, háromgyerekes anyaként mindenfajta nagyobb fizikai megerőltetés nélkül le tudok futni négy napon keresztül napi 40-50 kilométert, akkor mi is az én bajom? Senki sem kényszerített arra, hogy itt legyek, senki sem ígérte, hogy ugyanolyan lesz, mint tavaly. Az én döntésem volt, hogy megint végigcsináljam, és talán épp ezért lenne fontos figyelnem arra, mi az, amit ez alkalommal akar tanítani nekem ez a négy nap. Pokoli nehéz volt addig a futás, de abban a pillanatban, hogy beláttam, hogy az idei BSZM nem egy baráti dzsembori lesz, hanem egy kőkemény önismereti tréning, sokkal könnyebb volt elfogadnom, hogy ezúttal más élményekkel fogok gazdagodni.

Tanulság az van

És hogy mit tanultam mindebből? Remélem azt, hogy tudjam, mindig minden verseny az elsőnek számít. Hiszen a körülmények mindig változnak. Én is mindig változom. Más a motivációm, a felkészültségem, az elvárásom. És ha megtanulom, hogy ne egy elmúlt verseny élményeit akarjam újra élni, hanem az aktuális megmérettetést tiszta szívvel megtapasztalni, akkor igencsak megkönnyítem a saját helyzetem. Jó futást, jó tanulást mindenkinek! ;)