Minden nő vágyik egy kis szabadságra, vágyik arra, hogy a mindennapos robotból kilépjen. Kinek egy kellemes wellness, kinek egy jó kis terepfutás adja meg a feltöltődést. Itt a Futásról Nőknek oldalon mindnyájan futunk, nem kell messzire menni, ha futótársat keresünk. Így történt, hogy Viniczai Andival, Vincával, aki oldalunkon futó coachként publikál cikkeket, felkerekedtünk, és leutaztunk a Mátrába, hogy a Szimpla élmény terepfutóversenyen ünnepeljük magunkat. Anyák napja volt ugyanis közös futásunk idején. 36,6 kilométernyi élményt futottunk/gyalogoltunk össze, 1680 méteres szintet másztunk meg, a kékesi tornyot kétszer is megnéztük magunknak, hogy a végén úgy nézzünk ki, mint a kismalacok.

Vincával már futottunk együtt, csak úgy, csak magunknak, verseny nélkül, csak azért, hogy kiszellőztessük a fejünket. Hol ő van jobb formában, hol én, de ez lényegtelen, a lényeg a közös futkározás, és a közös élmény. A futáshoz fűződő viszonyunk is sok mindenben hasonlít, alapelvünk, hogy a futás az csak futás, azért műveljük, mert szeretjük, és nem szeretnénk, hogy nyomást jelentsen. Mindketten gyerekek és a munkánk mellett keressük az időt az edzésre. Hol több, hol kevesebb idő jut minderre, és azt hiszem, mindketten leginkább a lelki feltöltődés eszközét látjuk a futásban. Persze szeretünk nagy célokért is futni, önmagunkhoz mérten magasra tenni a lécet, tartani a formánkat nőként és futóként is, de nem ugrunk a Dunába, ha nem úgy jön ki a lépés. Hol jobban megy a futás, hol rosszabbul, hogy felugrik néhány kiló, hol meg épp elégedettek vagyunk magunkkal. 

Ezt is olvasd el! Mindent a futásról nőknek c. blogomban, Szimplán élmény volt címmel külön beszámoló is született

Ezért örültem, amikor úgy alakult, hogy ketten futjuk a Szimpla élményt, ami egy páros futóverseny. A párok együtt indulnak, az ellenőrzőpontokon együtt kell bejelentkezniük, és a befutónál is együtt kell megérkezniük. A verseny arról szól, hogy az egyéni terveidet, céljaidat háttérbe szorítva, kettőtökre koncentrálva teljesíted a távot.

A versenyt megelőző napok esőzései után nem volt kétségünk afelől, hogy a Mátra igazi felnőtt játszótérré alakul majd, ahol nyakig sarasak leszünk. Kicsit tartottunk attól, hogy mi vár ránk, de józan eszünket legyőzte a futó énünk. És milyen jó! Hisz így rengeteg olyan dolgot csináltunk aztán aznap, ami ellenkezett a józan ésszel. És ez így van jól, sokszor jobb nem gondolkodni, csak csinálni!  

Ezt is olvasd el! Terepfutok, tehát vagyok

És itt jön be az, hogy a futóversenyek nem csak sportesemények, hanem egyben pszichotréningek is, ahol az ember mindig tanul önmagáról valamit. Ezen a napon leginkább az alkalmazkodás, elfogadás és szeretet voltak a terítéken. Ha nem gond, nem untatnálak a részletekkel, hogy honnan hová futottunk. Röviden: Mátrafüredről Kékestetőre, majd onnan Parádsasvárra ismét fel Kékestetőre, majd onnan Mátrafüredre futottunk be.  Ha azt is hozzáteszem, hogy ilyen saras, dagonyás, vizes pályán még életemben nem futottam, akkor talán az is kevés. A cipőmet sokszor nem is láttam, annyira elmerült a sárban. Az ösvényeken kis erecskék folydogáltak, időszakos patakokon keltünk át, a legmeredekebb emelkedőkön pedig csordogált, néhol hömpölygött lefelé az esővíz.

HOGY MÉGIS MITŐL VOLT JÓ EZ AZ EGÉSZ?

Egy futóverseny nagyon sok mindentől lehet jó, és aki nem túl erős futó, mint mi, legkevésbé indul el egy ilyen megmérettetésen azért, hogy elsőkét fusson be.

Mentünk a kalandért. Egy versenyen "hivatalosan" is fel vagyunk jogosítva olyan dolgokra, amiket a hétköznapi életben, kiskosztümben biztosan nem csinálnánk meg. Itt normális dolog sárban áztatott cipőben, saras zokniban futni, gumicukrot - szalámival enni, fél lábszárig érő patakon átkelni és futni tovább, nagyokat kacagni, mikor a saras lejtőn lábszánkázunk, tíz körömmel gyökerekbe kapaszkodni, saras kézzel enni, és így tovább. [valami]

Jó egy ilyen verseny a szabadságért. Ilyenkor az az énünk lehet előtérben, amelyik a hétköznapokban sokszor be van téve a szekrénybe. Itt nincs anya szerep, nincs feleség szerep, nincs ridikül és smink, nincs elvárás, csak vagyunk mi, úgy magunkban, akik vagyunk. Ezt imádom megélni. Nincs más feladat, mint kétszer felmászni Kékestetőre és lefutni onnan, közben élvezni az erdőt, a madarakat, az eső hangját. Ez teljesen egyszerű dolog.

Számomra a rajtközpont, ahol az indulás előtt összegyűlnek az emberek, a nagy önigazolás helyszíne. Látom, hogy nem vagyok egyedül a futás iránti szenvedélyemmel, vagyunk még jó sokan, sőt vannak még olyanabbak is. Rögtön máshová kerül a "normális" mutató, végre beleesem én is a körbe.

Ezt is olvasd el! Miért futok hosszúkat?

Amitől pedig a legjobb volt, az pedig a másik ember, akivel futottam. Két ember dinamikájáról szól a Szimpla, ahol nem csak futásból mérettettünk meg, de türelemből, tiszteletből és szeretetből is. Két ember sosem egyforma. Két ember lehet másként a verseny napján. Az egyiknek jobban megy, a másiknak kevésbé. Vannak váratlan helyzetek, olyan pillanatok amelyekben kiderül, hogy kik is vagyunk valójában. Kiderül, hogy kinek mi a fontos a futásban.

Elképedve futottunk az első kört Vincával, hisz ekkora sarat szerintem egyikünk sem pipált még, és bizony a táv felénél szembesültünk, hogy a szintidő szorongat minket. A második körben rákapcsoltunk, igyekeztünk röviden frissíteni, tempósabban futni, gyalogolni, de a hatalmas sárban nem voltuk egyformán bátrak. Végül 5 perces csúszással értünk be a célba. Hogy volt-e öröm a végén? Még szép! Napokkal a közös futásunk után is elevenen élnek a pillanatok. Munka közben, a vajaskenyeret kenve is elmosolyodunk, ha eszünkbe jut a hétvégi őrültség. Valahogy ez jobb volt, mint beülni egy kávéra. Hogy kemény volt? Igen, pontosan ezért mondta Vinca a végén, hogy: soha többet, jövőre! :)

....................................