Szöveg: Nyirati Rita | 2017.07.18. | Frissítve: 2019.04.28. | |
Aztán csatlakozunk egy online futóközösséghez, posztolni kezdjük a futásainkat, majd valódi, hús-vér edzőtársaink lesznek.
Azt pedig már Minarik Ede is megmondta, hogy kell egy csapat.
Persze, lehet egyedül is sportolni, de mint az élet egyéb területein, előbb – utóbb a futásban és a triatlonban is feltűnik a valahová tartozás, mint alapvető emberi igény. Olvassuk a facebook-ot, látjuk, hogy az ismerősök nem csupán kiposztolják a futásaikat, de ilyen – olyan csoportban is megosztják, érkeznek a kommentek, a biztatások, a jótanácsok, érezzük, hogy nekünk is kell ez, pont ez kell, belépünk.
Előfordulhat, hogy lehetőségeinknek, körülményeinknek vagy éppen az igényeinknek tökéletesen megfelel a kiválasztott online közösség, de az is lehet, hogy egyre erősebb bennünk egy tényleges, hús – vér emberekből álló csapathoz való tartozás. Lehet ez egy egyesület, egy klub, vagy akár egy barátokból verbuválódott csoport.
De miért is jó valahová tartozni? elvégre én csak futni szeretnék ...
- A csapatban lévő emberek hasonló érdeklődési terület alapján kerültek oda. Ez lehet akár a futás, akár a triatlon, mindenki tudni fogja, miről van szó, ha előkerül a pulzus, a táv, a felszerelés, már félszavakból is érteni fogjátok egymást. Azt mondod, laktátküszöb? azt mondom, fájni fog
- A cél is hasonló. Persze, különbözőek vagyunk, különböző az életkorunk, a hátterünk, az edzettségünk, az időnk – de mindegyikünknek van célja a központi tematikán belül. Lefutni az első 5 km-t vagy egy félmaratont. Felkészülni a terepfutásra. Megcsinálni a féltávot. Azonos koordinátatengelyben mozgunk, legfeljebb más a pillanatnyi fókuszpontunk.
- A csapathoz tartozás presztízst (státuszt) is jelent (ha nem így lenne, nem lennénk tagok). Ha ezt csapatmezzel is nyilvánosságra tudjuk hozni, az erősíti az önbecsülésünket is, mintha legalábbis a nemzeti válogatott tagjai lennénk. Úgy érezzük, azok is vagyunk. még egy magányos futás is egészen más érzést generál csapatpólóban – dehogy vagyok én egyedül, kérem. Adott versenyen egy pályán lenni a csapattagjainkkal, az pedig nettó erő, magabiztosság - de drukkolni a pályán lévő társainknak is hasonló eufória. messziről megismerni őket, na, az pedig hangorkánt generáló.
- A csapatedzések olyan energiát mozgósítanak bennünk, amelynek létezéséről fogalmunk sem volt. Ha egyedül bringázáskor már rég megállnánk és kidőlnénk, közös edzéskor ez fel sem merül, az előttem lévő is megy, én is megyek. Mindenki bent van már a medencében, tehát én is ugrom. Más is szó nélkül megy még egy kört, jó, akkor én is. Majd az öltözőben nyöszörgünk, ugyanarról, ugyanazt – ennek is megvan az összetartó ereje.
- A csapat magabiztosságot nyújt. Megkérdezem, elmondom, tanácsot kérek, tanácsot adok, mások tapasztalatából építkezem. Vitatkozom, mennyivel könnyebb egy ilyen közegben (ahol aztán tényleg ismernek) a véleményütköztetés! Sőt, még a saját célok meghatározása (pl. hogy melyik versenyre nevezzünk) is gördülékenyebbé válhat.
- Praktikussági szempontból nézve mennyivel egyszerűbb saját berkeken belül fuvart találni egy – egy versenyre. Mennyire klassz együtt érkezni, egy mezben villogni. Ha otthon felejtek valamit, biztos lehetek benne, hogy a társaim közül valakinek úgyis van. Ha utolsó vagyok a versenyen, akkor is tudom, hogy mindig lesz, aki szurkol nekem.
- A csapat erőforrásként működik. nyilván ennek az erőnek a saját életünkre ható nagysága nagymértékben függ attól, hogy mi magunk mennyit fektetünk bele, mennyi időt, mennyi energiát, mennyire vagyunk aktívak, mekkora odafigyeléssel vagyunk a csapatunk iránt. Itt is megfigyelhető az az élet egyéb területein is érvényes alapigazság, hogy annyit tudunk kivenni belőle, amennyit beletettünk – persze, egy közösségben különböző személyiségtípusú emberek vannak, ezt figyelembe kell venni.
Igaza van Minarike Edének, kell egy csapat.
Nekem van.
Neked van?
