Szöveg: Csaba Orsolya | 2021.05.27. | |
Belátjuk, nem könnyű... Nem könnyű leállítani a negatív gondolatokat, az önmagunkat ostorozó belső monológokat, amikor a futás épp rosszul megy, vagy nem a saját magunk által elvárt ütemben fejlődünk. Lehet valaki kezdő vagy tapasztalt futó, a bizonytalanság néha azt eredményezi, hogy jól lehúzzuk magunkat, a legaljára: „Nem vagyok elég jó....”, „Talán abba kéne hagynom”, „Mindenki gyorsabb nálam". Habár a kételyek talán soha nem tűnnek el maradéktalanul, megtanulhatjuk kezelni őket, hogy a kishitűség és az önmarcangoló gondolatok ne vegyék el a futás örömét.
1. „Nem is vagyok futó...”
Kéz a kézben jár az „Á, nem is vagyok én sportoló...” mondattal. Kezdőkkel és tapasztalt futókkal is megesik, hogy a nap mint nap a social médiából ránk ömlő futós posztok vagy egy-egy gyengébb teljesítmény hatására teljesen elbizonytalanodnak önmagukban, valamint a céljaikat illetően is. Nos, ilyenkor kell elhallgattatni a benned élő kisördögöt! Nem a tempód vagy a futóversenyeid száma határoz meg futóként, sportolóként, csak és kizárólag az, hogy az életed része-e a sport. Nincs egy adott számú verseny, amit meg kell csinálnod ahhoz, hogy futó legyél. Nincs egy bizonyos futótempó, aminél ha lassabb vagy, akkor már nem is vagy futó. Ha újra és újra felhúzod a futócipőd, és elindulsz futólépésben, akkor a futók népes családjába tartozol. Ilyen egyszerű.
2. „Nem vagyok igazi futó, amíg nem volt meg a maraton”
Az 1. pont „továbbfejlesztett” változata. De gondoljunk csak bele: ha a maraton teljesítése lenne a kritériuma a futólétnek, akkor a sprinterek vagy a középtávfutók nem számítanának futónak... Mindegy a táv, ha téged a rövidebbek vonzanak, akkor is ugyanúgy futó vagy, mint azok, akik a hosszabb távokért lelkesednek. Egyéni preferencia kérdése, hogy mi a kedvenced, csak az a lényeg, hogy csináld, mert ez csak rólad szól. Nina Kuscsik legendás hosszútávfutót idézve: „A futás szabadság. Amikor futsz, meghatározhatod a tempódat, eldöntheted, hol futsz, és arra gondolhatsz, amire csak akarsz. Senki sem szólhat bele abba, hogy mit tegyél.”
3. „Nem vagyok elég gyors...”
Mármint kihez képest? Usain Bolthoz képest? Vagy azokhoz az amatőr sportolókhoz képest, akik minden másnap kiposztolják valahova, hogy jaj, nem sikerült jól az aznapi edzésük, mert csak 4 perces tempóval futottak? Amatőr sportolóként egy ember futótempóját kell csak figyelned: a sajátodat. A kitartó edzéseknek köszönhetően fejlődni fog a sebességed, és persze előfordulhat az is, hogy bizonyos tényezők miatt visszaesik. De a viszonyítási alap mindig te legyél, magadhoz igazítsd a futócéljaidat! Fuss a saját tempódban, fuss – ha úgy tetszik – lassan, és sebességtől függetlenül élvezd, hogy futó vagy, és élvezd a saját magaddal (vagy a futócimboráiddal) töltött időt.
4. „Egyszer már elbuktam, ezúttal miért sikerülne?”
Egy korábbi kudarc csúnyán megtépázhatja az ember önbizalmát, de mindig tartsd szem előtt: nem egy rosszul sikerült verseny vagy nehézségekkel teli, teljesítmény-visszaeséssel járó időszak határoz meg téged futóként. A sportban természetesek a hullámhegyek és a hullámvölgyek, de ezekben az a jó, hogy mindig tanulhatsz belőlük! Amikor megtörténik, természetes, hogy szomorkodsz, de miután levontad belőle a tanulságokat, menj tovább – és semmiképp se add fel!
5. „Hozzá képest én semmit sem csinálok...”
Látod az Instán, látod a Straván, hogy egyesek milyen sokat edzenek, milyen rengeteg időt fordítanak a futásra, a keresztedzésekre, a regenerációra, miközben te... Nos, nem ennyit. A viszonyítgatás óriási csapda lehet! Könnyű ránézni valakire, és azt mondani, „Ó, milyen sokat fut, milyen keményen dolgozik, hozzá képest én semmit nem csinálok...” De ne feledd, hogy egyéni sportágat űzöl, egyéni igényekkel, egyéni körülményekkel, saját edzéstervvel, saját futócélokkal, saját sportmúlttal. Bízz magadban, bízz a befektetett munkában, és ne azzal foglalkozz, hogy mások mennyit edzenek.
Egy apró tipp: Tarts egy kis önvizsgálatot! Ha úgy veszed észre, hogy a közösségi felületek futós posztjai inkább frusztrálnak, mint motiválnak, akkor érdemes egy kis socialmedia-szünetet tartanod, és csak a saját futásaiddal foglalkoznod, nem pedig másokéval.
A végére engedj meg nekem egy személyes történetet. Az első interjúmat Monspart Sacival – akit minden szempontból a példaképemnek tartok – közel két évtizeddel ezelőtt készítettem, a Margitszigetre hívott egy közös futóedzésre. A csapat végén kocogtunk, miközben beszélgettünk. Nagyon jó volt. Igen, lassan futottunk, és talán akad, aki szerint ez a tempó nem is számít futásnak. De közben te is jól tudod, én is jól tudom, hogy ez bizony futás a javából! Saci mesélte jópár esztendővel később, pont a Futásról Nőknek magazinnak adott interjújában: hamarabb futott 7 perces ezreket a rossz lábával, mint hogy a lelke rendbe jött volna. De végül rendbe jött. Sőt: „Még versenyeken is indultam, és persze hátul mentem végig, de akkor is csináltam!" 27 éve futok, azóta nem egyszer kellett újjáépíteni az állóképességem, visszaszerezni a korábbi tempóm, elhinni, hogy újra menni fog. De szerencsére van nekünk egy Monspart Sacink (igen, jelen időben beszélek róla, hiszen ő mindig velünk marad), aki mindig arra emlékeztet, hogy „akkor is csináljuk!".
