Szöveg: Virág-Erdélyi Zsófia | 2016.07.31. | Frissítve: 2019.10.07. | |
A pályafutásom során nagyon sokszor voltam sérült, de egyik fájdalmam sem vot annyira komoly, hogy bármiféle beavatkozásra szükségem legyen. 2014-ben minden edzésemet, és versenyemet egy sarokfájdalommal csináltam végig, amiből szeptemberben lett elegem, így úgy döntöttem, hogy egy hónap regenerálódást adok a testemnek. Ez az egy hónap annyira jól sikerült, hogy egy új élet fogant meg a pocakomban, és kisfiúként bújt elő 2015 júniusában. Az Olimpia és fiam születése között 14 hónap van. Nem merült fel bennem egyszer sem, hogy nem próbálom meg az olimpiai szint megfutását, de bevallom az edzések folyamán voltak kételyeim, hogy sikerülni fog-e.
A dolgok nem mindig jönnek össze elsőre
Az olimpiai szint teljesítésének első próbáját januárra terveztem, ami nem kevesebb mint 7 hónappal a szülés után lett volna, de végül egy hónappal később álltam a rajtba. Bevallom őszintén, kételyekkel telve utaztam ki Sevillába, de mégis bíztam benne, hogy sikerül az olimpiai szintet teljesítenem, vagyis 2 óra 45 percen belül futnom. A kisfiamat még szoptattam, így a kint eltöltött két nap alatt fejnem kellett, és természetesen a versenyem reggelén is. Enyhíteni szerettem volna a súlyt amit cipelek majd a 42,2 km folyamán, na meg persze csökkenteni szerettem volna azt a “mindjárt szétrobban a mellem” érzést. Szóval cipeltem a tejes zacskóimat, és a súlyfelesleget ami még a testem minden részén elbújt. A versenyt feladtam. 30 kilométerig jutottam el, ahol a szokatlan testsúlyomat cipelő lábaim feladták, és nem akartak továbbmenni. Itt jött egy bökkenő. Nem volt az égadta világon semmilyen más lehetőség a célig, mint hogy a két -már amúgy is teljesen kipurcant- lábamon tegyem meg a hátralevő 12 kilométert. Két helyen sikerült lerövidítenem az utamat, így csak 10 kilométert kellett Sevilla utcáin túráznom. Elég időm volt, hogy átgondoljam, mi történt, mit tudok változtatni, mikor tudom újra próbálni, és még megannyi kérdés ami a fejemben motoszkált.
Történt ez a csalódás, de én mégis rajthoz fogok állni Rio de Janeiroban agusztus 14-én, az olimpiai maratonon - jártak a gondolataim.
Két hónapra rá próbáltam meg újból a szintteljesítést, ahol hatalmas örömömre sikerrel jártam. A két hónapról szeretnék nektek mesélni, annak reményében, hogy ti is tudjátok majd a saját életetekben hasznosítani mindazt amit én megéltem, megtapasztaltam.
Akard a célodat!
A legfontosabb, hogy amit csinálunk azt szenvedélyesen imádjuk, és mindenképpen örömforrás legyen. Képesek legyünk magunk elé elérhetetlennek tűnő reális célokat állítani, amiért teljes szívünkből tudunk küzdeni. A cél elérésétől nem tud eltántorítani sem csalódás, sem kétely. Számomra az Olimpia egy álom megvalósulását jelenti, amiért megállíthatatlanul küzdöttem. Annak ellenére tettem mindezt, hogy ért csalódás, ami azt mutatta, ez nem sikerülhet, és előfordult, hogy megjelentek a siker ellenkezőjét hangoztató gondolatok. Fontos az akarat. Akarni kell. Akarni kell, hogy az az álom tényleg valósággá váljon.
Táplálkozz helyesen, rendezd a súlyod!
A két hónap alatt, étrendet változtattam. Rengeteg helyen hangoztatják, hogy a táplálkozás mennyire fontos, de ennek ellenére én mindig azt gondoltam, hogy nem lehet annyira az. Tudni kell, hogy imádom a cukrot, a csokit, az édességet. Megvontam magam tőle erre a két hónapra, és azóta is próbálkozom mértékkel fogyasztani. Megszüntettem a reggeli péksüti evést, és lecseréltem zabkására, amit megspékeltem gyümölccsel. Próbáltam naponta ötször enni keveset, és mellette rengeteg folyadékot fogyasztani. A fehér lisztes dolgokat megszüntettem, és alapvetően kevesebb kenyeret fogyasztottam, de ha tettem is, akkor teljes kiőrlésű kenyeret vásároltam. A hús mellé, köretnek kuszkuszt, bulgurt, vagy teljes kiőrlésű tésztát választottam. Nem hatalmas változásokat tettetem, de épp elégnek bizonyultak, hogy energiával teli legyek, és jól érezzem magam a bőrömben. Mert tényleg jobban érzi magát az ember, ha nem kakaós csigát eszik, nutellával megkenve. Ez azért nem hangzik rosszul. Egy idő után az édességet se kívántam, ha meg tettem, akkor étcsokit fogyasztottam, amiben édesítőszer volt.
Ne csak fuss, erősíts is!
A másik drasztikus változás az életemben, a tudatos erősítés bevezetése volt. Ahová dinamikus jógára jártam, ott van lehetőség Power Plate-re járni, így a csalódásom után úgy gondoltam, adok ennek a fura gépnek egy esélyt. Hát, imádom. Hetente kétszer járok, és már pár alkalom után érezni lehetett a változást. Nem mondom, hogy most menj, és keress egy Power Plate gépet, és ugorj fel rá. Nem! Azt mondom, hogy akár segítséggel, akár egy ismerős által javasolt, vagy épp az interneten megtalált erősítő gyakorlatsorral kezdj neki a napodnak. Akár 30 perc erősítés is megváltoztathatja az önmagadról alkotott képet, és boldogabban nézel majd a tükörbe. Imádtam tükörbe nézni, mert minden alkalom után azt láttam, hogy alakul a hasizmom, de nem ez a legfontosabb pozitív hatása az erősítésemnek. A táplálkozás és a Power Plate kettőssel aktívabb voltam. A futás érezhetően jobban ment, persze ez annak is köszönhető, hogy visszafogytam.
Érezd a futást, érezd önmagad!
Az utolsó változtatást a gondolataimban kellett megtennem, az órám elhagyásának a segítségével. Sevilla előtt görcsösen küzdöttem, hogy meglegyen a megfelelő kilométerszámom a hét végére. Minden nap számolgattam, hogy mennyit kell futnom ahhoz, hogy az a bizonyos általam kitűzött heti kilométer megvalósuljon. Volt, hogy felkeltem hajnali 5-kor, csak, hogy le tudjak funi egy félmaratoni távot könnyen, de mégis kínszenvedés volt. Nem azért mert hosszú, vagy mert futni annyira borzasztó lenne, hanem azért, mert ha rosszul is éreztem magam, akkor is leküzdöttem a távot, és lehet, hogy jobbat tettem volna azzal, ha hallgatok a testem jelzéseire, és aznap mondjuk nem törődöm semmivel, csak azzal, hogy élvezzem a futást, és akkor állok meg amikor kedvem van hozzá. (Persze, azért kedvem mindig van minimum 10 kilométert a lábaimba tenni. Ez is egyén függő, hogy mennyi az a minimum, amit mindig képes az ember élvezettel megtenni.) Állandóan az órámat bámultam, és bármilyen tempót is mutatott, lassút vagy gyorsat, pánikoltam. Az elképzeléseim rabja voltam. Elképzeltem, hogy mit kéne éreznem futás közben, és ha nem úgy volt, akkor egy világ omlott össze bennem, és aggódni kezdtem. Folyamatosan aggódtam. Rájöttem, hogy az órám rabja vagyok, ezért úgy döntöttem Sevilla után, hogy nem nézek az órám kijelzőjére egyetlenegy futásom alkalmával sem. Érzésre futok, úgy, hogy élvezzem, hogy jól essen, hogy imádjam. A pálya edzéseimen se néztem az órám, mert tudni szerettem volna, hogy mit érzek amikor tempót futok. Tudni akartam, hogy a testem, hogy viselkedik, amikor erősebb az iram. Nem akartam a másodperceken aggódni. Szóval a következő a tanácsom. Ismerd meg a saját tested! Fuss órával, de ne függj tőle. Élvezd, amit csinálsz, és annyit csinálj, amit még élvezni tudsz, de mégis előre viszi az edzettségi szinted. Meg kell tanulnod, különbséget tenni a hamis fáradtság, és az igazi fáradtság között. A hamis fáradtság a fejből indul ki, amikor már magyarázkodsz, hogy most ezért nem futok ennyit vagy annyit, majd az igazi fáradtság, ami már tüneteket is tud produkálni. Amikor tényleg érzed, hogy a lábaid nehezebbek. Ha sikerül a saját magad által felépített falat ledöntened, meglátod szárnyalni fogsz.
