Szöveg: Cseke Lilla | 2021.08.24. | |
2017 áprilisban, Sárváron az első ultraversenyemen (6 óra, 63 km) találkoztam Márton Attila (ultrafutó) edzővel. Megbeszéltük, hogy a nagyatádi maraton után elkezdünk együtt edzeni. Májustól komoly munka kezdődött, új dimenziók nyíltak meg számomra a futásban. Addig nem igazán tudtam, mi az a résztáv, milyen, ha megadott tempóban kell futni, milyen csapatban edzeni hétről hétre, stb., minden újdonság volt számomra. Másfél hónap készülés után a velencei éjszakai 6 órás versenyen 11 km-el sikerült többet futnom, mint Sárváron (74 km). Ez az eredmény óriási motivációt adott a következő hónapokra. Ősszel teljes gőzzel belevetettem magamat az alapozásba és 2018 márciusában elkezdődött egy tartalmas versenyszezon: nagyobb versenyek 50 km, 4 napos BSZM (16 óra 16 perc), 12 óra (123 km) voltak.
Ez az időszak nem volt felhőtlen számomra. Édesapám tavasszal kórházba került, és kómás állapota miatt nem tudtunk vele kommunikálni. Hónapokig reménykedtünk, hogy felépül, de végül el kellett engednünk. Lelkileg nagyon megviselt az elvesztése, nagyon nehezen tudtam feldolgozni a halálát és azt, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni. Közben a magánéletemben is változások történtek, hónapról hónapra gyűlt a stressz és a szervezetem jelezte, hogy pihennem kell: édesapám temetése után lesérültem. Muszáj volt feladnom a futást egy időre, mivel maga a mozgás is fájdalommal járt. Teljes életmódváltásra volt szükség, a legnehezebb az volt, hogy lelassítsak és türelmes legyek. Kb. 4 hónapig tartott a felépülés, eközben sokat bicikliztem és erősítő edzésekre jártam, próbáltam az állóképességemet karbantartani. Ebben a nehéz időszakban nagyon sokat segített edzőm, Attila, aki végig tartotta bennem a lelket, és ugyanígy számíthattam több futó és nem futó barátomra is. Nekik is köszönhetem, hogy sikerült túljutni a nehezén.
Szeptemberben Temesváron egy 6 órás versennyel tértem vissza, utána ismét kezdődött az őszi-téli alapozás. Figyeltünk a fokozatosságra, hogy elkerüljük a sérülést, én is igyekeztem sokkal tudatosabban edzeni, készülni. A 2019-es évben szép eredményeket értünk el: tavasszal a szekszárdi 6 órás OB-n 78 km-t futottam, a BSZM-en a korábbi időmet 1 órával megjavítottam (15 óra 15 perc, jelenleg női pályacsúcs), nyáron sikerült megnyerni az Ultra Tisza-tó 111 km-es távját (9 óra 47 perc). A sikerek mellett volt olyan verseny is, ami nem hozta a várt eredményt, nyár végén a 100 km-es OB-n nem voltam formában mentálisan, ami hosszabb versenyeknél rengeteget számít. Ebből is tanultam és azóta sokkal több időt és energiát fektetek a mentális felkészülésbe is versenyek előtt.
Októberben alig vártam, hogy 24 órás versenyen indulhassak, hiszen ez volt az egyik álmom. Lelkesen készültem, edzettem, és bár nem sikerült rosszul, többet szerettem volna kihozni magamból, mint 207 km. Így is sokat adott nekem az első 24 óra, maga az az érzés, hogy egy teljes napon át a pályán tudtam lenni, elképesztő nagy élmény volt. A verseny után 1 héttel sikerült kijutnom a franciaországi 24 órás vb-re a magyar csapattal, mint segítő, így beleláthattam az élvonalbeli futók versenyébe. Érdekes volt megélni, hogy előző héten még én is a pályán voltam, és felemlő volt látni a magyar csapatot testközelből versenyezni. Így zárult a 2019-es év, és ezzel együtt az a 2 év is, amit Márton Attilával tölthettem. Rengeteg munka volt ebben az időszakban, nagyon sokat fejlődtem, és bár voltak kudarcok is a sikerek mellett, úgy érzem, a lehető legjobb kezekbe kerültem. Bár egyéni döntésem volt, hogy végül az edzőváltás mellett döntöttem, de erre a 2 évre azóta is hálás szívvel gondolok.
Folytatás hamarosan!
