Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Hogyan lettem (ultra)futó? – Cseke Lilla története

Donrazzino

1. rész

„Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.”

 

Ha megkérdeznéd, hogyan kezdtem futni, valahogy így tudnám megfogalmazni, mint az idézetben: ráleptem egy útra, de akkor még nem is tudtam, hogy hová, merre vezet. Ennek az útnak a kezdete Nagyatádról indul – gyönyörű kisváros Somogyban –, sokan ismerhetik az Ironman kapcsán. Kisgyerekként kerültem Atádra, 18 évig volt életem meghatározó színtere. A futással ekkor még csak a testnevelés órákon kerültem kapcsolatba. Évekig jártam néptáncra, énekkarra és zeneiskolába, s bár sokszor kimentünk szurkolni az Ironmanre, nem igazán jutott eszembe, hogy sportoljak.

 

A főiskola elvégzése után (kb. 15 éve) Budapestre kanyarodott az utam. Munka mellett sokat önkénteskedtem, például éveken keresztül részt vettem egyházi programok, rendezvények szervezésében, SOS Gyermekfalu munkájában, tanítottam magyart menekülteknek, szerveztem jótékonysági vásárt, stb. A szabadidőmet valóban kitöltötte ez a sokféle tevékenység, valami még „kellett”, így 2015-ben egy tavaszi napon „csak úgy” kikocogtam a Városligetbe. Ezt még követte pár hasonló alkalom, s egy idő után kimerészkedtem a Margit-szigetre is. Nagyjából 2 hónap múlva már 4-5 kört le tudtam futni a rekortánon 25-30 perces átlaggal. Nekem ez elég is volt, és ahogy jött az ősz, abba is hagytam a futást, de 2016 tavaszán elkezdett hiányozni. Az önkénteskedésnek köszönhetően egy hajléktalanokat segítő futócsapathoz (BackPAckRunning) vezetett az utam, akik vasárnaponként futással indítják a napot, és közben szendvicseket osztanak hajléktalanoknak (a tevékenységük jóval túlmutat ezen, akár lakhatásban is tudnak segíteni a rászorulóknak). Szinte ugyanekkor vettem részt az első 10 km-es versenyemen a Vivicittán, amit 56 perc alatt teljesítettem. Ez akkora lendületet adott, hogy hétről hétre elkezdtem növelni a kilométereket. Már nemcsak vasárnap futottam, hanem hétköznap esténként csatlakoztam közösségi futásokhoz, s ahogy haladtam tovább az úton, egyre több ismeretséget, sőt, barátságot sikerült kialakítanom. Sokan inspiráltak és motiváltak közülük, ennek köszönhetően elkezdtem versenyekre járni – 10 km, félmaraton, terep –, így telt el a nyár. 2016 őszén 30 km-en indultam a SPAR maratonon, s a következő cél a maraton volt.

 

A maratonhoz vezető utam igencsak kalandosra sikerült. A készülés hevében már 2017 januárjában sikerült teljesítenem, sőt túl is lépnem az álomtávot: csatlakoztam egy Hídfutás nevű közösségi futáshoz, ami 56 km-re volt kiírva.

 
Cseke Lilla gyűjteményéből
|
A hídfutás csapattal

 

Ennek a felét terveztem végig futni, de annyira jó volt a társaság (Márkus Öcsi, Ispánki Zoli, Izer Emőke és még sokan mások), hogy csak úgy repültek az órák és a kilométerek, végül sikerült lefutni a teljes távot (Budapest hídjain futottunk keresztül Csepelre és vissza). Annyira nekilelkesedtem, hogy 2 hét múlva Dunakeszire futottam kb. ugyanennyit a Yours truly-n, majd márciusban részt vettem a velencei Optivita 50 km-en. Csak mentem tovább az úton, gyűjtöttem a km-eket, az élményeket és az emlékeket. Az egyik kedvenc emlékem, amikor hajnalban terepen futottam egy félmaratont, majd a kocsiban átvettem az aszfaltos cipőmet és pár futóbarátommal kifutottunk Szentendrére és vissza, aznap így kb. 70 km gyűlt össze. Ezek nagyon meghatározó élmények számomra, amelyek már akkoriban terelgettek az ultrafutás – néha rögös, néha sima – útjára.

 
Cseke Lilla gyűjteményéből
|
Első maraton: 3 óra 28 perc, Nagyatád, 2017.

 

Mivel nagyon szerettem volna versenykörülmények között teljesíteni a maratont, így esett a választásom a 2017-es nagyatádi futófesztiválra, amelyet akkor rendeztek elsőként. Nem volt kérdés, hogy nekem bizony ott „kell” lefutnom az első maratonomat! Mivel egyre inkább közeledett a verseny időpontja, és szerettem volna nagyon-nagyon felkészült lenni, úgy gondoltam, az a legjobb módja, ha minél többet futok… Így egy kicsit merész gondolattal bár, de a maraton előtti héten beneveztem egy klasszikus körözős versenyre Sárvárra, ahol 6 órán indultam és 63 km-t futottam. Nem tudtam, mire lehet számítani, nem terveztem tempót, sem frissítést, egyszerűen csak futni akartam. Ott, azon a versenyen éreztem, hogy megérkeztem. Olyan különleges, varázslatos hangulata volt annak a futásnak, amit azóta sem felejtek.  Amikor másnap hajnalban a pálya széléről figyeltem a 24 órásokat, arra gondoltam, hogy ezt mindenképp szeretném kipróbálni és ezt szeretném csinálni. Akkor még nem láttam a nehézségeket, a fájdalmakat és akár a szenvedést is, amivel egy ultra jár, de ha láttam volna, szerintem az sem tántorított volna el. Ezen a versenyen találkoztam leendő edzőmmel, Márton Attilával, aki kicsit vakargatta fejét, amikor elmeséltem neki, hogy „én most ide csak úgy eljöttem futni, és igazából jövő héten lesz az első maratonom”. Csak mosolygott és felajánlotta, hogy ha szeretnék rendszeresebben edzeni, keressem meg a Városligetben, és csatlakozzak a csapatához.

Utólag visszagondolva nagyon meggondolatlan voltam, mivel egyrészt nem tudtam magam kipihenni a maratonig, illetve kockáztattam egy esetleges sérülést (szerencsére pár nap múlva sikeresen regenerálódott a bedagadt bokám). Az utam bár kanyargósan, de visszavezetett Nagyatádra, és eljött végre a várva várt maraton, amin 3 óra 28 perces idővel értem célba. Mivel nem volt elképzelésem sem, hogy milyen időt kellene futnom kb. 1 éves futómúlttal, nagyon örültem ennek az időnek. Az utam a maraton után visszakanyarodott a Városligetbe, ahol első futókilométereimet szereztem, s ekkor, 2017 májusában csatlakoztam Márton Attila edzéseihez.

Folytatás következik!