Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Lubics Szilvia: A sivatagban nem létezik a külvilág

Lubics Szilvia gyűjteményéből | Mindaz amit Szilvi az utóbbi években csinál, a versenyek amikre jár, nem is igazán versenyek, mint mondja. A Namíb verseny is, inkább egy életstílus, egy teljes hét, aminek minden percét jól kell csinálni, ennek a futás csak egy kis része.

Szilvi harmadikként végzett a Namíbiában megrendezett 254 km-es versenyen.

Lubics Szilvi eddig sem arról volt híres, hogy a legkomfortosabb versenyeket választaná ki magának. A legendás ultrafutó idén a Namib-sivatagban mérettette meg magát a 254 kilométeres, 6 szakaszból álló 4Deserts Namib Race-en. Szilvi harmadikként érkezett célba 31 óra 59 perces idővel.

 

Lefutottál 254 kilométert a Namib-sivatagban. Mennyit fogsz pihenni most?

A verseny utáni napon, vasárnap már voltam is kocogni egy keveset. Fájt a fejem, muszáj volt egy kicsit kiszellőztetnem, és ehhez nekem a legjobb a futás. Ilyenkor edzésterv és zsák nélkül, csak az élmény kedvéért megyek. Semmi fáradtságot nem éreztem, a lábaimban sem, túl voltam pörögve, ezért is kellett a futás. Lelkileg hatalmas nagy töltés egy ilyen verseny. Futottam a dűnék közt  10 kilométert, mert azt gondoltam, hogy ki tudja, mikor leszek megint legközelebb Namíbiában.

 

1

Lubics Szilvia gyűjteményéből

A gyerekeitek már igazi kamaszok. Értik a motivációdat?

Ők ezt már nagyon régóta értik. Szülőként semmi gondunk a három kamasz nevelésével, 19 és fél, 17 és 14 évesek most a fiaim, és nagyon tudják, hogy mit akarnak. Céltudatosak, boldogok, szeretik az életet. A sivatagban is folyamatosan az járt a fejemben, hogy nagyon klassz itt futni, de annyira boldog és elégedett vagyok az életemmel a fiúk miatt. Nagyon büszke vagyok rájuk és viszont: ők is büszkék rám. Éppen a rajt előtt tudtam meg, hogy a legkisebbet felvették abba a gimibe és osztályba, amibe szeretett volna, jó volt ezzel az elégedett megnyugvással elindulni. A rajt előtti hétre pedig a nagyfiam beregisztrált engem egy angol nyelvvizsgára, és a verseny utáni nap küldte a hírt, hogy sikerült. Annyira büszke volt rám... Jó érezni ezt, azt hiszem, kölcsönösen inspiráljuk egymást a fiúkkal.

 

Előfordul, hogy te nem hiszel magadban, a fiúk viszont „belöknek” a mélyvízbe?

Csak ezzel a nyelvvizsgával kapcsolatban történt ilyesmi. Minden nap gyakoroltam a két nagyobbal, és ők mindig mondogatták, hogy „jó lesz ez, anya, menni fog”, de én nem hittem el. A tavalyi verseny tapasztalatai miatt kezdtem el fél évvel ezelőtt nagyobb erőbedobással gyakorolni az angolt. Egy ilyen versenyen ugyanis egy hétig össze vagyok zárva más nemzetiségű emberekkel, akikkel a közös nyelv az angol, és úgy éreztem, nem elég a tudásom. Ezeket a versenyeket úgy kell elképzelni, hogy a rajt és a cél között mi egy csapatként, családként létezünk. Este a tábortűz mellett igazi mély beszélgetések alakulnak ki, és ehhez kellett, hogy folyékonyan tudjak angolul beszélni. Nagyon ritkán adódik meg az életben, hogy az ember órákon keresztül elmélyülten beszélgethessen az igazán nagy dolgokról, nem szerettem volna nyelvi korlátok miatt kihagyni az élményt.

 

Mióta is vagy benne az ultrafutásban? Mit adott az életedhez ez a sport a legelső futólépéstől kezdve?

13 éve, 2006-ban futottam az első ultrát. Nehéz megmondani, pontosan mit is adott a futás, és nehéz elképzelni, milyen ember lennék a futás nélkül. Ahhoz, aki most vagyok, nagyban hozzájárult az ultrafutás. Életemben eddig száznál is több maraton fölötti távot teljesítettem. Egészen más dolgokat csinálok most, máshogy gondolkodom a futásról, az ultrafutásról, és magamat is máshogy látom, mint 10 évvel ezelőtt. Egészen más edzés és más ember kellett ahhoz, amit régebben csináltam, és más ahhoz, amit most. De élvezem és szeretem ezt a változást.

 

Miben más ez a sivatagi versenyzés, mint a korábbi ultráid?

Amikor tavaly először találkoztam ezzel a feelinggel, amiben most vagyok, megértettem, hogy miért nem lehet jól megfogalmazni, milyen is itt lenni. Csak átélni lehet, elmesélni nem. Maga a „verseny” valójában nem is verseny, inkább egy életstílus, egy teljes hét, aminek minden percét jól kell csinálni, ennek a futás csak egy kis része. Nem mindegy például, hogy hogyan pakolom be a zsákot, mit mire rakok, mi hol nem nyom a zsákomba téve. Nagyon koncentrálni kell végig az apróságokra, mert mindennek hatalmas tétje van. Olyan dolgokat éltem át, amiről fogalmam sem volt ezelőtt: amikor nem tudsz egy hétig rendes ételt enni, amikor a fogad alatt folyamatosan homok serceg, amikor nincs lehetőséged lezuhanyozni. Az is egy új élmény, hogy milyen az, amikor nem létezik a külvilág, csak egy burokban vagy 120 másik emberrel. Reggel mindenki tudja a dolgát: a vízhólyagjait csekkolja, bekötözi magát, mert ez a feladat. Olyan inspiráló látni, ahogy a versenyen mindenki küzd a saját démonjaival, és bár nehéz, de csinálja, és nem panaszkodik.

 

Egy hétig ezt csináltad te is, aztán visszatértél a szürke hétköznapokba. Nehéz ilyenkor elszakadni?

Részben iszonyúan vártam, hogy hazaérjek, részben pedig nehéz volt kiszakadni abból a burokból. A verseny alatt nagyon letisztul, hogy kinek mire kellek, és jó, hogy vannak emberek, akiknek úgy vagyok jó és fontos, ahogy vagyok. Nagyon vágytam haza, és ezzel együtt volt bennem némi félelem, hogy milyen lesz ott hagyni ezt a csodavilágot. Nagyon nehéz elválni a versenytársaktól is. Érdekes, mert amikor ott vagyok a sivatagban, eleinte nagyon vágyom rá, hogy ágyban alhassak végre, de aztán hazatérve nem volt jó ágyban aludni. A taktikám az, hogy amikor hazamegyek, nem engedek be egyből mindenkit, csak a hozzám nagyon közel álló embereket. Nem olvasok el egyből minden levelet, üzenetet, amit kaptam a verseny alatt, csak idővel. Jól fog esni a sok gratuláció, de most túl intenzív lenne egyszerre. Apránként engedek be mindent és mindenkit. A gyerekek és Gyuri iszonyúan hiányoztak, a kutyákat és a barátaimat is szerettem volna már látni, de közben meg szívem szerint ott is maradtam volna abban a lelkiállapotban és azokkal az érzésekkel. Apránként visszarázódom majd, nagyjából 2 hónapig dolgozik bennem nagyon mélyem az élmény, hogy hogyan kell élni, aztán elkap a verkli, sokat dolgozom, edzek, és ilyenkor kezdem el érezni, hogy újra neki kell vágni egy belső útnak.

 

Már a 3-4. napi beszámolódban írtál helyezésről, és végül sikerült is megtartanod a 3. helyet. Az Atacamában csak teljesíteni szeretted volna a távot, itt, Namíbiában már előbújt belőled a „versenyző Szilvi”?

Most úgy indultam neki a versenynek, hogy nem az utolsó előtti nap fogom megnézni, hogy hol állok, mint az Atacamában tavaly. Most végig tudtam, mi a helyzet. Versenyeztem, szerettem volna minél jobb helyen végezni, ami az idei „Race of the champions” miatt különösen nehéz volt, mert sok év bajnokai jöttek el újra, rendkívül erős volt a mezőny. De nagyon jól sikerült helyt állnom, egyenletesen tudtam futni. Picit hátrányban voltam abból a szempontból, hogy nekem egyedül nehezebb volt a zsákom, mint az első két lánynak együttvéve. 13 kilóval a hátamon nem volt egyszerű futni.

Akkor az a megoldás, hogy könnyítesz a zsákodon?

Nem tudom, hogy ki tudnék-e bármit is venni a zsákból. Nekem nagyon fontos, hogy saját magamnak vigyem a felszerelésemet, sokan pedig azzal taktikáznak ilyenkor, hogy nem visznek magukkal kellő mennyiségű ennivalót, aztán a táborba érve kéregetnek a többi futótól. Ez számomra megalázó lenne. De lehetne súlyt spórolni a matraccal, ami önmagában 600 gramm, viszont ha köves a talaj vagy éppen nagyon hideg van, egy sima hálózsákban nem tudtam volna aludni. Mérlegelni kellett, én vinni akartam a matracot és egy plusz bélést a zsákba, 4 pár zoknit, és 1,5 kilóval több kaját is tettem be, mint tavaly az Atacamához. A negyedik lány mondogatta is nekem, hogy ha könnyebb lenne a zsákom, nyerhetnék is, de nem hiszem, hogy meg merném kockáztatni. A svájci fiú, aki itt Namíbiában nyert, csak a kötelező felszerelést cipelte, egyetlenegy pólót és rövidnadrágot vitt, abban is aludt. Ezeken a grammokon lehet spórolni. Saját döntés, hogy megéri-e az a kis komfortérzet.

 

Hogyan alakult a felkészülésed? Minden rendben ment?

Sokkal erősebb voltam, mint tavaly az Atacamában, bár igaz, hogy itt nem volt magaslat, ami egyébként nekem asztmásként nagy nehézséget jelentett volna. Érdekes módon a hátam is csak a 4. nap után kezdett el fájni. Nagyon hálás vagyok a személyi edzőmnek, mert rengeteg közös munkánk van ebben az eredményben. Ehhez a versenyhez édeskevés, hogy a lábaim rendben legyenek, mert ez a műfaj nem csak a futásról szól. Nem sok élvezet volt a futós felkészülésben sem, mert nehéz zsákkal futni, és már nagyon nem szerettem. Nagyon rossz úgy futni, hogy a súlymellény miatt nem haladok. Egyszerűen csak azt éreztem az edzéseken, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, béna vagyok, az egész borzalmas. Amikor ideértem a szállodába, egy belga hegymászólányt kaptam szobatársnak. Arra gondoltam, hogy nem is értem, mit keresek itt, tetű lassú vagyok, egy béna futó. Aztán végiggondoltam, hogy igenis sokat tettem azért, hogy jól menjen. A verseny előtt azt hittem, hogy alig fogok tudni futni, ezzel szemben szinte végig képes voltam 8 kilométer per órás sebességgel haladni. Nagyon jó volt érezni, hogy erős vagyok, és megy a futás. De ehhez a pozitív élményhez kellett az a rengeteg nehéz edzés is.

 

Amikor az Atacama kapcsán beszéltünk, azt mondtad, hogy kis kezdőnek érzed magad. Otthonosabban mozogsz már ebben az ultrás közegben is?

Igen, valamivel. Nagyon örültek nekem a szervezők, végig név szerint szurkoltak, amikor közelítettem a frissítőállomások felé, már messziről hallottam, hogy: „Well done, Szilvia”. Ez egy nagyon családias közeg és rendezvény, nagy tisztelettel van mindenki a másik iránt. Nagyon sok a házaspár, fantasztikus fazonok. Az egyik férfi például elveszítette az egyik lábát egy balesetben, és műlábbal csinálta végig a 254 kilométert. Szívet megdobogtató élmény látni, hogy igenis lehet egymást szeretni, tisztelni 40 év házasság után is. Olyan szituációknak voltam a szemtanúja, amiket egy életen át magammal viszek.

 

Elmesélsz egy ilyen emléket?

Egy sátorban voltam egy izraeli lánnyal, akivel összebarátkoztunk. Neki ez volt az élete első ultrája. (Ebbe jól beleválasztott – szerk.) A harmadik nap végén feküdt a hálózsákjában és zokogott. Annyira sírt szegény, csak mondogatta, hogy ezt nem bírja, nem akarja, én viszont tudtam, hogy meg fogja csinálni. De látni, hogy ő min ment keresztül, élőben végignézni, hogy hogyan szedte össze magát ezek után, és milyen arccal futott be, már csak ezért az egy lányért megérte. Amikor elbúcsúzott, azt mondta, hogy sokat fog edzeni, mert olyan szeretne lenni, mint én. Valami nagy dolgot vitt véghez, amit nem is gondolt volna magáról, és ennek én is a részese lehetettem, ami hatalmas élmény.

 

Laikusként azt gondoltam, hogy a sivatag az olyan, mint egy hatalmas homokozó. A képeket nézegetve pedig látom, hogy ez egyáltalán nem így van.

Az óceán partján sokkal erősebb a szél, 2 és fél napot mentünk közvetlenül a part mentén. Végig viharos szél fújt, csak akkor enyhült valamennyit, amikor beljebb értünk a sivatagban. Elég változatos talajviszonyok jellemezték az útvonalat, előfordultak kövesebb vagy épp dűnés részek is. Az óceán partján a viharos szél, a sivatag belsejében pedig a 40 fokos meleg okozott kellemetlenséget. A hőingadozás is elég nagy volt, éjjel 5 fokot mutatott a hőmérő, napközben pedig 38 fokos perzselő meleget kaptunk. Ezt a részét nem agyaltam túl, egyszerűen csak tudtam, hogy csinálni kell. Erre sajnos nem lehetett itthon külön készülni.

 

Volt-e olyan pillanat az út során, amikor féltél?

Az oroszlánokról először nem tudtam. Amikor kiderült, hogy vannak oroszlánok és leopárdok, egy kicsit elkezdtem stresszelni. Aztán megtudtam, hogy a mellettünk járó autó nézi az állatok helyzetét is. Ezeket a vadállat-kolóniákat itt védett területen őrzik, hogy tudjanak szaporodni, de csipezve vannak, és figyelni tudják a helyzetüket. A második napon például át kellett volna mennünk egy hídon, de azalatt éppen oroszlánok pihentek, ezért megváltoztatták a verseny útvonalát. Az egyik táborhelyünkön az előző nap voltak leopárdok. Kicsi rá az esély, hogy megtámadjanak a vadállatok, de ha mégis ilyen helyzet adódna, nem sok esélyünk lenne. Talán ez a tehetetlenség hatott rám megnyugtatóan. Amikor a hosszú nap végén rámsötétedett, nem mertem felnézni a lámpa fényéből, mert nem akartam látni a villogó vadállat-szemeket a sötétben. De szaladt át előttem többször is hiéna, amiről én azt gondoltam, hogy talán kétszer akkora, mint egy házimacska, a valóságban viszont hatalmas állat. A sakálok pedig mindig figyeltek minket éjszakánként, ez is furcsa élmény volt, de velük együtt élsz ilyenkor.

 

Volt benned kétely a verseny kapcsán?

A verseny előtt izgultam, de közben már nem. Menet közben rengetegszer jutott eszembe, hogy mit keresek én itt. Amikor napok óta mentem piszkosan, amikor fáztam éjjel, vagy amikor bokáig süppedtem a homokba, és nem tudtam normálisan haladni. Igen, akkor eszembe jutott, hogy van házunk vízzel, fűtéssel, hiányzik Gyuri, a srácok, a kutyák... Mit csinálok itt a sivatagban? Akadtak helyzetek, amikor eszembe jutott egy jópár ékes magyar kifejezés. (Dehát a sivatagban egyedül egy magyar lány miért ne káromkodhatna egy csöppet? – szerk.)

 

Melyik volt a legnehezebb nap, szakasz?

A hosszú nap nagyon kemény volt, főleg a meleg miatt (ekkor 84 kilométert kellett megtenni a versenyzőknek – szerk.), az azt követő 40 kilométeres nap pedig technikailag bizonyult nehéznek. Viszont az utóbbi annyira gyönyörű helyen ment a dűnék között, sokszor pont egy-egy hatalmas dűne tetején haladva, hogy mindenki széles mosollyal érkezett a táborba. Technikailag tehát az volt a legproblémásabb, csúszkáltunk vissza és le a homokban, estünk-keltünk, mégis csodálatos volt.

 

Még egy utolsó kérdés: holnap újra elindulnál a versenyen?

Most egy kicsit még élvezném a civilizáció vívmányait, a meleg vizet, az ágyat, a takarót, a jó kajákat, de pár hét múlva akár kezdhetnénk is újra. (Mosolyog.)