Szöveg: Nyirati Rita | 2018.02.10. | Frissítve: 2020.09.17. | |
Jó, ez nem teljesen igaz, szoktam futni másokkal is, tavaly például kétszer is futottam Judit barátnőmmel egy terepfutóversenyen, nem is volt rossz, rácsodálkoztam, hogy aha, tehát ilyen az, ha másokkal futunk. Beszélgetünk, röhécselünk, igazítgatunk a tempón - élménynek jó volt, ennyiben maradtam.
Tempófrusztráció
Sokáig azt hittem, hogy azért szeretek egyedül futni, mert igazából nem is tudok futni, másokat csak feltartanék, igazodniuk kellene hozzám, az én tempómhoz, s bár nyilván megtennék, sőt, kedvesek lennének, azért ez senkinek nem lenne jó, sem nekik, sem nekem. Izgulnék, hogy ők vajon jól érzik-e magukat így, biztosan nem, ahogyan én sem, hagyjuk hát.
Egyedül nem kell megfelelni
Azzal együtt, hogy valószínűleg ez is benne van a pakliban, mostanra már letisztult bennem a kép, én tényleg egy egyedül futó alkat vagyok és bár az imént ezt ecseteltem, nem a tempó(m) miatt. Több oka is van ennek, de a legegyszerűbben úgy tudnám megfogalmazni az érzést, hogy futás közben én kilépek a civilizációból. Lehullhat rólam minden szociális máz. Amikor futócipőt húzok (s igazából itt nem releváns, hogy edzésterv alapján vagy éppen anélkül futok), már tudom, hogy 1 – 2 – x órát magamban leszek. Van egy fizikai határvonalam, jól körülírható, meghatározható, kézzel fogható – s van az a részem, ami ennek szöges ellentéte. Pátyolgatásra szorul mindkettő, ha úgy tetszik, ilyenkor megadom mindkettőnek, ami jár neki.
Megvilágosodás?
Nem állítom azt, amit gyakran olvasok másoknál, hogy futás közben megoldom a problémáimat. Nekem ez még sosem sikerült, bár egyszer kitaláltam, mi legyen az ebéd – tőlem ennyi telik. Azt, amit nem tudok megoldani a futás nélkül töltött időmben, azt a futásaim alatt sem, nem is várok ilyet, nem tekintek csodaszerként a futásra. időnként cipelem magammal a problémáimat, s meghatározzák az aznapi etapot is, kering a fejemben az aktuális gond, kattog az agyam ezerrel, de ezzel mi a baj? Semmi. Én én vagyok, csak most éppen futok. Ilyenkor biztos, hogy nem hiányzik mellém valaki, akivel elcseveghetnék. Be vagyok zárva magamba? Lehet.
Egyedül flow!
Időnként viszont elindulok és hopp, eltűnnek a fejemből a gondolatok, úgy nagyjából mind. Nemhogy nem kattognak a fejemben a kerekek, hanem mintha kerék sem lenne, nincs semmi, légüres térben futok. Ilyenkor sem hiányzik senki, nem akarom megosztani azt az élményt, ami egyébként is csak egyedül lehetne az enyém. Ilyenkor van az, hogy később egyetlen gondolatot sem tudnék felidézni, csak az érzést. A 100 % flowt. Ehhez egyedül kell futni.
Alkalmazkodni kellene... tempóban
Ha edzésterv alapján készülök (mint most), akkor nehéz lenne olyan társat találnom, akinek (még ha eltérő pulzuson is, de) ugyanaz lenne a tempója, arról nem is szólva, hogyha alacsony pulzuson kell futnom, akkor azért kell figyelnem, hogy ne emelkedjen a pulzus, ha pedig tempófutás van, akkor azért, hogy végig tudjam csinálni. Ehhez nekem koncentrálnom kell.
...és időben
Random időpontokban futok – nehéz lenne ehhez alkalmazkodni. Általában azért belövöm, hogy délelőtt vagy délután, de ahogy éppen a munkám engedi. Valószínűleg, ha megbeszélném valakivel, hogy 10-kor találkozunk és futunk, akkor tartanám magam ehhez, de mennyivel egyszerűbb felhúzni a cipőt és nekiindulni – szervezkedés nélkül.
A futás = nyugalom
Futás közben nem hiányzik a beszélgetés. Értem én, hogy ez akár társas esemény is lehet, baráti kocogás, barátnős futi, persze, lehet, ha akarom. Csak hát én nem akarom, az életben (tudjátok, a civilizációban ;) )állandóan áramlik felénk valami információ, újság, net, telefon, személyes beszélgetés, chat. Jólesik, ha végre nem kérdeznek tőlem semmit és én sem kérdezek. Csak úgy vagyok a nagy semmiben.
Egyszer az UB-n fordult elő, hogy éppen a második félmaratonomat futottam éjszaka, mikor utolértem egy lányt, aki megörült, hogy végre lesz társasága, könnyebben telik az idő és a táv. Váltottunk néhány mondatot, de kénytelen voltam közölni vele, hogy nem jó lóra tett, én ugyanis nem beszélgetek futás közben. |
Belső motivációt ad
A közös futásokban megvan a lehetőség, hogy sokkal többet kihoz az ember magából, többet vagy éppen gyorsabban fusson. Én viszont éppen azt szeretem, hogy ezt nekem kell megoldanom, nekem kell felülírnom magam, ahogy kell ezt egy – egy versenyen is tenni. Nem vagyok túl erős fejben, viszont éppen azok a futások, amikor hozzá kellett nyúlnom a belső forrásaimhoz, mert nem volt senki körülöttem, na, ezek erősítettek mentálisan.
Könnyebb visszatérni az "életbe"
Eltelik a megadott időtartam, lefutom a megadott távot, lenyomom az órám, majd azzal a mozdulattal már vissza is tértem a civilizációba. Újra készen állok a szociális életre, mert azért az ember (én is) mégiscsak (ahogy azt Aronson is megmondta) társas lény.
