Egyszerűen csak futok Kiss Virág blogja
Írj nekünk

"Ha az ember nem figyel, ebbe bele lehet ragadni"

Simonyi Balázs előadása

Az ultrafutás emberalatti sport-szerintem aki látta Simonyi Balázs filmjét, olvassa blogját vagy személyesen találkozott vele, annak ismerősen cseng ez a mondat. Szóval, tudjátok, vannak azok a szpíkerek, akik a versenyen előszeretettel használják a

„Hősök vagytok!”

mondatot. Bevallom, engem kiráz tőle a hideg. Mert miért is lennék én hős? Ugyanazt csinálom, mint bárki más, csak míg valaki a horgászással tölt el órákat, más a munkahelyén túlórázik ész nélkül vagy összejár a barátnőivel, én futással töltöm az időm egy részét.
Hős? Ki a hős? Az én szememben a tűzoltó, orvos, hegyimentő, kutató, mentős…hosszasan sorolhatnám. És Simonyi is hasonlóképp vélekedik. Az ultrafutó ezt vállalta, és csak csinálja a dolgát. És épp olyan esendő, mint bárki más. Simonyi még azt sem titkolja, hogy a frissítésében is vannak igencsak gyarló dolgok. Időnként például rágyújt, amikor a koffein szart sem ér, és a bioritmusa már igencsak követelné az alvást éjszaka. És nincs ezzel egyedül! Mesélte, hogy a Sakura Michin, Japánban Roskovics Miklóssal futott, aki láncdohányos, így óránként megállt öt percere, és elszívott egy cigit. Nota bene, Roskovics így lett harmadik. Sőt, amikor a verseny során észlelte, hogy tök közel van a 3. helyhez, akkor onnantól fogva futva cigizett.
Szóval, az emberalatti ultrafutás kosszal, izzadtsággal, igénytelenséggel jár, csomó olyan méltatlan helyzettel és technikai menedzsmenttel, ami egy kívülálló számára kuriózumnak tűnhet. „Úgy néz ki a verseny, mintha apokalipszis lenne, és az emberi faj néhány példánya próbálna túlélni ”- lehet ennél érzékletesebben lefesteni ezt az állapotot? Kétlem.

 És mégis vonzza az embert ez a dolog, mint legyet a légypapír

-hogy Szabó Béla, Wojtek gondolatát idézzem. Verdes benne, néha szeretne szabadulni a ragasztó kellemes illatától, mézes csábításától, de nem megy.
De mi vonzza ilyen ellenállhatatlanul az ultrához a benne lévőket?
Talán ez a sajátos közeg, amit a futás ad. Mert a futás egy olyan különleges környezet, amit nem tudsz a futáson kívüli közegeidben és egyetlen társadalmi-politikai berendezkedésben sem megkapni- véli Simonyi. Itt mindenki egyenlő, és a futás piszok korrekt: amit beleraksz, azt ki is tudod venni. Aki fut, az soha nem a másik ellenében fut, hanem saját magáért, de ugyanúgy örül a másik sikerének is. A versenyeken pedig hihetetlen szolidaritás van, segítünk a másiknak. És tényleg: visszagondolva az elmúlt évek versenyeire, rengeteg emberi pillanat, segítő kéz, vagy szó jut eszembe.
 
 
A futás rengeteg pozitívumot ad...
 
és nyilván, egy ultraverseny még jobban mélyíti ezeket az élményeket. Kevés olyan sport van, ahol ez a kölcsönösség szolidaritás ennyire működik, ahol olyan barátokat találsz, akikkel őszintére tudod magad futni. Olyan dolgokat mondtok el egymásnak, amit talán a családja sem tud. A futásban valahogy más dolgok nyitódnak meg, együtt szenvedünk , sorstársak vagyunk és ez nagyon  összekovácsol. „Ezért vannak, akikkel nagyon emberi dolgokról is tudok beszélgetni”-árulta el Balázs.
Az ultrában szerintem ez a lényeg, és egyet kell  értenem Simonyi Balázzsal, amikor arról mesél, hogy nem a technikai részletek (mit ettem, mit edzettem, hogy hánytam stb.) kerülnek a fókuszba:
 
„Nekem nincsenek nagy mondandóim, hogy mit eszek, hogy pl. kiporciózom a 100 g-nyi mittoménmilyen terméket, amit a szponzoromtól kaptam, mert nincs is szponzorom”-foglalta össze a lényeget Balázs.

Az ultra szenvedély

Aki látta az Ultra című filmet és megismerte Szabó Béla történetét, az tudja, miről beszélek. Bélát idén személyesen is megismerhettem az UB-n, és higgyétek el, tényleg olyan, mint bárki más. De az kiolthatatlan, folyamatosan izzó szenvedély mégis kiemeli a több ezer Szabó Béla közül, akinek a neve ott szerepel a budapesti telefonkönyvben.
Szóval Béla vidéken dolgozik egy önkormányzatnál a könyvelési osztályon. Sok pluszt nem ad neki a munkája. 30 éve házas a feleségével, a gyerekek már kirepültek. Egy átlagos élet, egy átlagos Magyarországon, ami bármelyikünké lehet. És ott az ultra, amiből meg egy csomó mindent kap vissza. Ez fontossá válik, örömet, megbecsülést kap, saját maga előtt is épül. Emiatt is csípődött be a Spartathlon, amit eddig nem tudott teljesíteni, de újra és újra elindul rajta.
Van, aki tisztelettel vegyes csodálattal figyeli ezt a hajthatatlan akaratot. Másnak talán őrültségnek tűnik, amit csinál. Pedig egyszerű a képlet: mi lehet ettől fontosabb egy elszánt ultrásnak, mint lefutni a hobbija csúcsversenyét?

Mindannyian „szabóbélák” vagyunk

Mindannyiunknak kell valami, ami elvarázsol, feltölt, szórakoztat. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek a végtelent kellene megcélozni. Nem a távolság és a méretek adják meg az emberi minőséget.
(Az előadást Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Diáksport Egyesület szervezte, köszönet érte!)