Egyszerűen csak futok Kiss Virág blogja
Írj nekünk

Ennyi ölelést még életemben nem adtam

UltraBalaton 2019

Hajrá, hajrá!-kiabál Márti a mellettük elrobogó rövidnadrágos srác után. Majd lassan a férjem felé fordul és kérdően néz rá:
- Ez most az volt, aminek látszott?
- Igen, ez az volt.
- De mindjárt elszorítja a keringését!
- Hagyd rá, menjünk tovább!
 
Az UltraBalaton az ultratáv, ultrabeszélgetések, ultraérzelmek és ultrakülönös események versenye. Nekem életem második próbálkozása, hiszen két évvel ezelőtt 140 km előtt egy kicsivel kiszálltam.
Idén nemcsak testben, lélekben is erősen treníroztam magam a versenyre, ezért egy sor szabályt már időben felállítottam magam elé. Köszönöm szépen Sija Évinek, aki tavaly egyéniben teljesítette a távot, hogy egy csomó nagyon fontos lelki dolgot megosztott velem, amelyek mind-mind segítettek ezen az úton:
 
1. Folyamatosan haladni fogok. Nem fogok leülni, lefeküdni vagy kocsiba beszállni. 4-500 méteres sétákkal is rengeteg km-t lehet összeszedni, ami egyre közelebb fog vinni a célhoz. (Nagyjából sikerült. Kétszer ültem le 5-5 percre, hogy lecsukjam a szemem)
2. Nem fogok sírni. Csak a célban. (Nem sikerült. A rajtban sírtam.)
3. Minden este elképzelem, ahogy befutok a célba és a kezemben tartom a szalagot. Ha nagyon reménytelennek érzem az utamat, akkor is erre a képre fogok gondolni.(Sikerült)
4. Végig megőrzöm a higgadtságom és a türelmem a kísérőimmel szemben. Ők nálam sokkal nehezebb feladatot kell, hogy véghez vigyenek, és azért vannak itt, hogy az én álmom teljesüljön. Nincs türelmetlenkedés, kiabálás, megsértődés. (Sikerült. Maradt a saját hiszti, őrlődés)
5. Ahol csak lehet, megköszönöm a frissítőpontokon, átkelő helyeken lévők segítségét. (Sikerült. Ennyit még életemben nem öleltem meg senkit)
6. Igyekszem minden hangból, biztatásból erőt meríteni (Sikerült)
7. Hálás leszek végig, hogy itt vagyok, hogy eljutottam ide és hogy lehetőségem van futni(Sikerült)
8. A verseny előtti éjszaka minél többet fogok aludni (Sikerült, és óriási segítség volt)
9. Folyamatosan, fegyelmezetten fogok enni, inni (Sajnos nem sikerült teljesen)

 

A nagy csapat

Eredendően nem volt semmiféle ötletem kivel, miként menjek ezt a vállalkozást megcsinálni. Ami biztos volt, hogy jön a férjem, és kedves futó barátnőm, Dorogi Márti, de a bringás kísérő személye az utolsó pillanatig kétséges volt. Végül Márti párja, Hódi Róbert kísért el, aki ezzel a versennyel volt kénytelen bemelegíteni a júliusi UTT-re, ahol szintén bringás kísérő lesz. Szerintem halvány lila gőze nem volt, mire vállalkozik.

Porszem a gépezetben

Apukámnál szállásoltuk el magunkat Tapolcán, mi vittük a bringát, Mártiék csak este indultak utánunk. És ők is már Velencénél jártak, amikor kiderült, hogy a teljes bringacucc Szegeden maradt. Oké, valahogy megoldjuk, bár volt egy kis aggodalom, hogy mi lesz.
Folyamatosan csekkoltuk az időjárást, mert Tapolcán megállás nélkül esett. Hol ki, hol bepakoltam a futózsákomba az esőkabátot, mert az előzetes terv az volt, hogy 80-90 km-ig egyedül haladok, ha ideális lesz a hőmérséklet. 
Végül bekészítettem 5 db gélt, néhány fehérje kapszulát és sótablettát és egy 2.5 dl-es kulacsot. Badacsonyörsre pedig előre küldtem egy újabb adagnyi cuccot, hogy estig kitartson a muníció, amíg a bringás kísérőm csatlakozik hozzám.
Pénteken még felvettük a rajtcsomagot Balatonfüreden, megnéztük a  helyszínt, aztán irány Tapolca, ahol főleg pihenni akartam és előkészülni a következő napokra. 

Ruha, csak mértékkel

Szombaton 5.15-kor kipattantam az ágyból, és hosszas vívódás után a Patent Duo-tól kapott slow fasion-jegyében készült nadrágomat kaptam magamra. Nagyon kényelmes, nőies darab, és a hátsó zsebébe pár kelléket is be tudtam bújtatni, ugyanis a rajt napjára sikerült a havi ciklusomnak megérkeznie. Nem különösebben szoktam az öltözködéssel foglalkozni egyébként, mindig a praktikum és a túlzásoktól mentes ruhatár dominált a futásaimban is.  
A 32 óra alatt végül egy nadrágcsere lett (a hosszú nadrágot caprira cseréltem), és kétszer váltottam pólót. Több öltözködésre persze nem is igen volt idő.
A rajtnál aztán megtört bennem valami. Ahogy álldogáltam az egyéni indulók között, néztem a nálam jóval nagyobb futómúlttal rendelkező embereket, spartatlonistákat, sírva fakadtam. Nem az fogalmazódott meg bennem hogy mit is keresek itt, inkább a feladat súlya vált kristálytisztán világossá és végérvényesen visszavonhatatlanná.

 

Úton

Nagyon tartottam a dimbes-dombos Balaton-felvidéktől, és el is szállt a pulzusom valahol a Pécsely-Vászoly-Dörgicse Bermuda háromszögben, viszont tempós gyaloglással, óvatos kocogásokkal szépen visszahoztam magam minden alkalommal. Gyönyörű a táj, egész egyszerűen nem tudsz másra figyelni. A Dörigcse-Balatonakali szakaszon, ahogy ereszkedtem lefelé és ráláttam az egész Balatonra, nos itt erősen elérzékenyültem. Néhányszor már összefutottam kedves futótársakkal, ismerősökkel, akik a váltópontokon várták a csapattagokat, minden alkalommal elszorult a torkom, amikor hallottam a nevemet kiabálni (Köszönöm, Erzsike és Peti!)
Szinte folyamatosan Kisházi Laciba botlottam, aki mindig akkor bukkant fel hatalmas ovációval és szurkolással, amikor a legnagyobb löketre volt szükségem. Vizet, jeget, jó szót kaptam folyamatosan...nem tehettem meg, hogy nem adok bele apait-anyait a futásba. Köszönöm, Laci!
Frissítettem tervszerűen, Mártiék haladtak velem az autóban. Az első megroppanás a Kővágóörs-Salföld szakaszon érkezett meg elég hamar, közel az 50 km-hez. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha kiment volna minden energia a lábamból, teljesen elgyengültem. Mondtam a férjemnek, hogy olyan érzésem támadt, mintha homokban kellene futnom, de nem haladok előre. Jött velem egy szakaszig, biztatott, hogy egyek-igyak és nyomjam le az érzést, mert csak a gondolataim játszanak velem.
Megkönnyebbülés volt megérkezni az első nagyobb tervezett pihenőhöz, a Varga Pincéhez. Itt még le tudtam tolni egy kis levest, ténferegtem egy kicsit, végül lebotorkáltam a pincébe, és sikerült mosolyognom is a készülő fényképhez.
Éreztem, hogy egyre jobban elkezdett melegedni az idő, és híre-hamva a korábban megjósolt kellemes hőmérsékletnek. Naptejet persze nem kentem magamra, és rettenetesen megégett a bal karom. A Badacsony felé vezető út sok kínnal, nehézséggel volt teli, folyamatos küzdelem volt a meleggel szemben, ami sajnos minden alkalommal kifog rajtam. Most sem volt másképp. Közben hosszan együtt futottunk Lajkó Mónival és a párjával, aki bringán kísérte, jó volt egy kicsit elterelni a gondolataimat.
Bár csak 90 km után terveztem, hogy bringával becsatlakoznak mellém, már 70 km után éreztem, hogy itt szükségem lesz valakire. Robi kezdte a kísérést, hozta a vizet, később szereztek jeget, ami életmentő volt.

Mit mondjak? Nála tündéribb kísérőt álmodni sem lehet. Életében először ült bringára, hogy valakit kísérjen, és a kezdeti bizonytalankodások után, mindig pontosan tudta, mikor, mit mondjon, mit csináljon. 

Kedvenc jelenetem, amikor megrohamozom a toti-toit, a kezembe nyomta a tampont és egy csomag nedves törlőkendőt, majd, mint egy body guard beállt a wc ajtó elé. Miközben bent ügyködöm - a menstruációm egyébként talán a sokk hatására végül aznapra teljesen megszűnt -, hangosan bekiabál, hogy: "Szólj, ha bármi kell! Van nálam minden, törlőkendő is! Beadom az ajtón!"

Kívül meg hallom a csajok kuncogását. Hát, ezt nem hiszem el, hogy velem történik...komolyan. Imádom!

Keszthelynél újabb fellélegzés. Pont előtte beszélgettem Szabó Béla Wojtekkel, aki lelkemre kötötte, hogy ne szórakozzak, próbáljak mihamarabb enni valamit, de itt már nehezen ment. Kiszedtek nekem egy adag krumplis tésztát, de az első falat után le kellett raknom. Végül a dreheres pultnál kikértem egy alkoholmentes gránátalmás sört, és mondtam a srácnak, hogy imába foglalom a nevét, ha a leghidegebbet adja.Tényleg gondoltam rád a célba érkezés után, pedig jót nevettél az ígéretemen! Köszi! 

Fenékpusztánál úgy estem be a chekpointba, hogy a köszönés után hangosan kiabáltam: Hol a limonádé? Hol a limonádé?

Gyorsan a kezembe is nyomták, én meg rohantam a kocsihoz, hogy kicsit lemosakodjak és átvegyek egy új pólót, melltartót. Sajnos itt az átkelésnél nem kaptunk jóváírást (rendőrök voltak), ami elég sok értékes percet jelentett, csak akkor még nem tudtam.

Itt elkövettem azt a hibát, hogy ittam még egy nagy pohár limonádét, és ezt nem kellett volna, mert éreztem, hogy túlittam magam, és ez egyenes út a hányingerig. A következő pár pontokon még bírtam egy-egy falat banánt, befőttet enni, de zselét már nem. Ezeket is csak úgy, hogy mm-nyi darabokra csócsáltam a számban. Gáz van. A táv felétől teljesen újra kellett írni a frissítésemet. Ami minden volt, csak tervszerű nem. Maradt a kóla, tonik, később a gyömbér és a gyümölcslevek. Enni gyakorlatilag már semmit nem tudtam innentől fogva, mert folyamatosan öklendeztem mindentől. Egyszerűen csak ránéztem a gélre vagy a fehérje kapszulára és kész voltam...sajnos azonban nem jött a megkönnyebbülés, csak a kínlódás és gyomorforgás volt folyamatos.

Az idő viszont kezdett egyre kellemesebb lenni: ahogy fokról fokra hűlt vissza, egyre jobban életre keltem, és ezen a hányinger sem változtatott sokáig. Időközben Márti váltotta le Robit a bringán, kaptam a jeget, hogy szopogassam, tettem a tarkómra is, hogy a hányingert kissé csillapítsa. Egész jónak tűnt a dolog. Összefutottam Madarászné Erikával, aki váltóban jött az UB-ra, és nagyon aranyosan tartotta a lelket bennem, bátorított, hogy menjek, haladjak. Akkor már nagyon offon volt a gyomrom.

Éjszakai anzix

A déli part és az éjszaka egyetlen ólmos masszává formálódott a fejemben. Egyik településről mentünk be a másikra, és elindult az eső is. Először csak lassan, kellemesen, még élveztem is, hogy hűt. És megérkezett Szabó Peti. A másik őrült. Peti, amikor meghallotta, hogy Szegeden maradt a bringás cucc, kocsiba pattant, és lehozta Fonyódra a cuccokat nekünk. És ha már ott volt, futott is velem a déli parton a legnagyobb hideg-pusztító esőben vagy 50 km-t. Ez az ember nem normális-gondoltam. És én, aki plafonon vagyok a futás közbeni csacsogástól, cseverészéstől, most szinte kívántam a folyamatos beszélgetést. El sem tudom mondani, mindenről esett szó pirkadatig, míg átvergődtünk a szakadó esőn. Istenről, családról, a hitről, a munkáról, szerelmekről, vágyakról...folyamatosan szakadt az eső, Peti világított a lámpával és beszélt megállás nélkül. Aztán én beszéltem megállás nélkül. Iszonyatosan hideg volt, a Balaton mintha felnagyította volna a hideget, a hullámok szinte a közvetlen közelünkben csaptak ki a partra. 
Közben számolgattam az órával, hogy pisiltem-e 4 óránként, és igen, mindig megnéztem a produktumot is, mert tudom, hogy ennyi futás után komoly gondokat jelezhet a vizelet. De minden rendben volt.Nagyon izgultam, mert két éve azért szálltam ki, mert egész egyszerűen elaludtam menet közben. Nagyon szeretek aludni, és igen rossz éjszakázó vagyok. Rettegtem, hogy most is beájulok.
Reggel 5-6 óra között volt az első megzuhanásom. Siófok-Kelet környékén Leültem egy bringatároló rácsára (baromi kényelmetlen volt, de tudtam, hogy így csak tényleg szemlehunyás lesz), és becsuktam a szemem. Itt kb. 5 percig voltam, és úgy keltem fel, mintha egy baromi jót aludtam volna. Még egy 5 perces alvás volt Balatonkenesén, ahol egy bögre teát is kaptunk. Ott már annyira nem voltam képben, hogy a frissítőponton karon fogtak és ide-oda vezetgettek. Fogalmam sem volt hol vagyok, ki vagyok, mit akarok. Kedvesen kérdezgették, mit ennék, de a helyzet továbbra is pocsék volt: semmit nem bírtam a számba venni az innivalón kívül, ami ott lötyögött a hasamban már így is. Random kértem hol kólát, hol tonicot, hol gyümölcslevet. A srácok hajnalban kerítettek Fanta Narancsot is nekem. Basszus, egész évben kerülöm ezeket a szarokat, most meg csak ezekre tudtam fókuszálni.
És a Balatonvilágosi szakasz. Itt kezdődött az igazi vesszőfutás. Petitől elbúcsúztunk, Mártit kértem, hogy maradjon mellettem bringán, a srácok jöttek autóval. Mikor felkaptattam erre a piszok magas dombra, és elém tárult az egész Balaton, szemben a vágyott cél, ami még több,mint 40 km-re volt. Egyszerre tudtam volna zokogni, ordítani, fejest ugrani a vízbe. Hankát láttam egy villanásra az úton, mondtam is magamban, hogy "Na, ő már biztos lefutotta, jött szurkolni", aztán később kiderült, hogy épp itt adta fel az idei UB-t.

Itt követte egymást 3 db 6-os táv, ami teljesen leamortizált, és padlóra vágott. Itt ingott meg először a sziklaszilárd hitem, hogy én ezt nem biztos, hogy meg tudom csinálni. Kissé már csúszásban voltam a tervhez képest, de a megadott pontokon többé-kevésbé becsúsztam időben. Azt viszont nem tudtam, hogy állok a jóváírásokkal, a késleltetett rajt miatt hány plusz percet kaptam, mint ahogy azt sem, hogy hány perces csúszás fér bele a történetbe. 

Most először előszedtem a zenéimet, és a fülembe dugtam. Felváltva sétáltam és futottam, de egyre jobban szorított az idő. Azt már tudtam, hogy nagy megállás, pisilés vagy öltözés nem fog beleférni. Márti próbált hajtani, hogy képzeljem el fejben, hogy ezt a távot otthon futom A-ból B-be, de nagyon nem tudtam elképzelni. Próbáltam tempósabban futni, de itt már éreztem hogy valami nagy gáz van a bal bokámmal. Márti jelezte, hogy mintha be lenne dagadva. Minden lépésnél olyan volt, mintha éles késsel vágtak volna bele. Képtelenségnek éreztem, hogy ezzel én futni fogok. Pedig futottam, időről-időre elindultam és tempós futásba kezdtem, aztán a kisebb emelkedőknél séta. 
Alsóörs és Csopak között közöltem Mártival, hogy én nem bírom lefutni a maradék 9 km-t. Mire ő közölte, hogy ne szórakozzak vele: "Bármikor le tudsz futni 9 km-t". És tudtam, hogy igaza van, mégis úgy éreztem, hogy ez most nem fog menni. Próbáltam magam előtt látni, ahogy befutok a célba, kezemben a szalag, közben megállás nélkül az órát lestem, nagyon szűkös volt az idő, már semmire nem volt elég. Időről időre összefutottam a férjemmel, aki azt mondta, hogy itt már nem tehetem meg, hogy kiszállok. "Ez finish-szagú, Viri"-mondta én meg dühösen mondtam, hogy ne mondjon ilyet.
Sétáltam és futottam, belül rettegtem, hogy nehogy már az utolsó két-három szakasz miatt ne kapjam meg életem szalagját. Ennyire nem lehetek szerencsétlen.
Balatonfüredre beérve már elviselhetetlen volt a fájdalom a bokámban, de mentem megállás nélkül. Meglesz.
A kapuba felvezető köves út előtt egy kedves futótársam várt, aki a csapatával megvárta a beérkezésem. Majdnem elsírtam magam. Kiabáltak hangosan a nevem, jöttek velem. Közben terelgettek, mert fogalmam sem volt, merre menjek. A felfelé vezető köveken bukdácsoltam, ekkorra már szinte nem is bírtam emelni a lábam. Már messziről láttam a kifeszített szalagot, hallom a nevemet, sírva nyúlok felé, a magasba emelem: Megérkeztem.
221 km 
31 óra 42 perc

Ténferegtem az egyéniek sátrában, beültem s versenyközpontban a lépcsőre, amíg valami emberi ruhát kerítettek a többiek. Bőgök, egy ismeretlen futó odajött, és a kezembe nyomott egy zsepit. Lassú átöltözés, irány haza. Csak a gyerekeket akarom látni és apukámat. Otthon arra sincs erőm, hogy letusoljak, zombiként estem az ágyba. Pár órával később letusoltam, és döbbenten nézem, hogy bírtam ezzel a lábbal futni. Megállás nélkül csuklom. Valószínűleg a sok ivás miatt. Ez még bő egy napig tart.

Mi a titok?

Rengeteg kedves, érdeklődő üzenetet, kérdést kaptam, hogy meséljem el, mi a titok. Hogy lehet egyéni UB-t futni? Számomra mindig a befektetett munka és az alázat volt a legfontosabb. És hogy mertem újra és újra próbálkozni, akkor is, amikor nagyon fájt, hogy nem jött össze Sárváron az első 24 órás versenyem, amikor hatalmas csalódással jöttem haza az első UB-ról, ahol kiszálltam 140 km előtt.
Ahhoz, hogy ide jutottam több, mint öt évnyi futás kellett. És nem feltétlenül fizikailag kellett beleerősödnöm ebbe a küzdelembe. Most éreztem először, hogy fejben, lelkileg is egyben vagyok ehhez a versenyhez. Hogy jól fogom bírni a töréseket, legyen bármi. Most éreztem először, hogy vágyom erre a versenyre, futni akarok. Ehhez az is kellett, hogy egy éve merőben más módszerek mentén kezdtem el edzeni Csontos Imre edző segítségével. Nem futottam szét magam, már-már irreálisan kevésnek tűnt az a km szám, amit Imre elvárt tőlem (bevallom, emiatt aggódtam is egy kicsit), viszont minden edzés nagyon a helyén volt, és soha nem hagytam ki egy edzőnapot sem. Ebben az egy évben talán három 100 km feletti hetem volt, amit Imre elvárt tőlem. Emellett beiktattam két hosszabb téli-tavaszi edzést (70 és 50 km) Bódi Pistinek köszönhetően Szegeden, és elmentem novemberben egy hatórás versenyre (60 km), aztán még áprilisban futottam egy 100 km-es edzést. Ettől függetlenül a napi 1.5-2 órányi edzés mindig megvolt, heti egy trx-szel kombinálva, de nem égtem ki mentálisan, nem égtem bele a km-ek hajszolásába, mégis erősnek éreztem magam fizikailag.
Van egy mondás, hogy a mester többször bukik, mint ahányszor a kezdő próbálkozik. Ez vezérelt minden egyes lépésemben.
Merjetek álmodni! Ne féljetek elbukni! És kezdjétek előröl!
 
Az élményeinkről mind futó, mind pedig kísérő szemszögéből is szerettünk volna egy kis összefoglalót készíteni, hogy ezzel is segíthessünk neked, ha te is szeretnéd egyszer egyéniben lefutni az UB-t. Az első részt itt láthatjátok (a 2. rész hamarosan szintén felkerül a csatornánkra):