Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Ultravaló – Mennyire lehet fontos egy anyának a futás?

Peterdi Farkas Éva/Célfutóblog | Cikkünk szerzője, Peterdi Farkas Éva a nagykanizsai Csónakázó-tónál: „Leírhatatlan, amit futás közben érzek”

„Hatalmába kerít a boldogság.”

06:04

Nyöszörgés a bébifonból. Kiugrom az ágyból és a gyerekszoba felé támolyogva igyekszem magamhoz térni. Az izmaim merevek a tegnapi futástól. Odaadom a cumiját, és visszaalszik – biztatom magam. Éhes biztos nem lesz, éjjel négyszer evett. A kiságyban tágra nyitott szemek és egy kacagó baba fogad. „Neked senki nem mondta, hogy 7 hónaposan már át kell aludnod az éjszakát?” Felveszem és össze-vissza puszilgatom, ő már úgysem fog visszaaludni. Gyorsan lemegyek vele a nappaliba, mielőtt felveri a többieket. Kávé. Dupla.

 

 
Peterdi Farkas Éva engedélyével
|
Mindenem megvan, ami igazán számít

 

7:58

„Gyere, öltözünk, gyorsan! Elkésel az oviból!” Négyéves kisfiam iszonyat hisztit vág le, nem akar sem öltözni, sem oviba menni. Igen, tudom, dackorszak. Sose lesz vége. „Hol a sapkád? Gyorsan, cipő! Bakker, lyukas a gatyád, vissza minden, gyere, gyorsan áthúzzuk! Sír a pici, vedd fel! Nem, te vedd fel, nekem fel kell öltöznöm! Várjatok, itt maradt a hátizsák!” Nézem, ahogy a férjem és a négyéves kisfiam mögött becsukódik az ajtó. Előbbit legközelebb csak este látom, tetoválóként a saját vállalkozásunkban éjt nappallá téve dolgozik, hogy nekünk mindenünk meglegyen. Inkább gyere vissza, és legyen annyival kevesebb bevételünk – gondolom elszontyolodva.

 

9:27

Juhé, a pici most aludt el, eljött az én időm! Ilyenkor tudok futni, amikor ő alszik. Gyorsan neki is öltözöm. „Hol az az átkozott pulzuspánt?” – kerengek a házban. A nappaliba érve hívogat a kanapé, és én gyenge vagyok, megadom magam. Iszom egy kávét, felnézek az Instára, és fásultan konstatálom, hogy mindenki élete tökéletes. A sportos anyukák mosolyogva futnak babakocsival 10-15 kilométereket. Hát az én gyerekem bezzeg nem ül meg benne 10 percet, ha meg alszik, 30 percen belül felkel a rázkódásra. Számomra marad a futópad. Pörgetem a tökéletes futások, cuki háziállatok, egészséges mindenmentes ételek fotóit, és kezd elromlani a kedvem. Milyen jó mindenki másnak! – sajnálom magam. Nézem a sztorikat, Emelie (Emelie Forsberg, neves ultrafutó – a szerk.) milyen boldog a gyönyörű lakóhelyén, őnála bezzeg nem lesz poszt arról, hogy nem tudta megcsinálni a futóedzését, mert fogzik a babája, vagy arról, hogy Kilian (Kilian Jornet, Forsberg férje, szintén kiváló ultrás – a szerk.) is egy p*cs, mert sosincs otthon. Kicsit elegem van abból, hogy mindenki a másikat licitálja túl a tökéletesnek beállított életével. Görgeteg tovább, Vincze Zsófi jön fel, küzd a meddőséggel. Végre egy őszinte ember, aki vállalja a rosszat is. Zsófit azóta követem, hogy egyénileg nekiment az Ultrabalatonnak. Annyi idős, mint én, de ő az egyik példaképem. Mindent elért, amire vágyom. Vagy mindent elértem, amire ő vágyik? Mennyire érdekes, hogy az ember sokszor azt szeretné, ami a másé, közben elfelejti értékelni a sajátját...

 

 
Peterdi Farkas Éva engedélyével | „Ez egy nagyon idilli fotó lehetne Instára, de sosem került fel. A kicsi félúton felébredt és végignyekeregte a hazautat, mi meg Gáborral összekaptunk futás közben egy apróságon. A valóságnak nincs helye a közösségi média csillogó világában.”

 

10:24

„Hogy lehet a futópad ennyire unalmas?! Gyerünk, élvezd a futást! Ez a te időd, legyél már boldog!” Összeszorul a gyomrom. Mennyi idő megy el erre? Egy óra? Holott mosni kell, teregetni kell, a konyha egy disznóól, főzni is kell – tovább nem is gondolom, nem fogok a végére érni. Kétségbeesem, aztán gyorsabbra állítom a tempót. Legyen inkább fokozó edzés, annak hamarabb vége van. Már fél éve magamnak állítom össze az edzéstervem, amelynek láttán bármely jóérzésű futóedző harakirit követne el. Mottóm, hogy úszom az árral, ugyanis mindig az adott állapotomnak és a lehetőségeimnek megfelelően döntöm el last minute, hogy mi lesz az aznapi edzés. Lehetőleg változatosan, a különböző edzéstípusokat váltogatva. Nekem most csak ez az egy megoldás lehetséges. Rápillantok a telefonomra, barátnőm töltött káposztát főz és palacsintát süt. Hogy a francba tud ilyeneket baba mellett csinálni? Én sokszor örülök, ha porból főzök spagettit. Ja igen, ő nem fut. Túl sok időm megy el a futásra. Nyomok még eggyel gyorsabb sebességet. „De muszáj edzenem. Ultrafutó vagyok. Ultrára készülök” – mantrázom. „Miért lenne muszáj? – szólal meg a racionális énem. – Nincs neked erre időd!” Amúgy meg megmondta a szomszéd Manyika is, hogy „nem lesz ennek jó vége, ha ennyit futsz, inkább töltenéd az időt a gyerekeiddel, annak a férjed is jobban örülne!” Számolok. Hétköznap 1 órákat futok, amíg a pici alszik, a nagy pedig oviban van. Hétvégén egy-egy délelőttöt szánok a hosszú futásokra. Ezt az időt valóban a családtól veszem el... Ez vajon önző dolog? Ha egy férfi csinálná ugyanezt, Manyika vajon őt is így ítélné meg? Vagy csak a nőknek van a házban a helye? Ajj, felkelt a pici, futópad leállít, levezetés elmarad. Majd játék közben nyújtok a szőnyegen.

 
Peterdi Farkas Éva engedélyével | „Ő kint alszik a futós babakocsiban, én bent futok a padon. Érzitek az iróniát?”

 

14:25

Gyerek második alvása, gyorsan kiteregetek. Ez a harmadik kísérletem, vajon hol hagytam el a ruháskosarat? A benne lévő ruhákat most mostam ki másodszor, mert bent felejtettem őket bő fél napra a gépben. A könyvespolc mellett elhaladva arra gondolok: régen mennyire szerettem olvasni! De már nincs időm ilyesmire... Eszembe jut a barátnőm, aki sokszor panaszkodik, hogy nincs ideje futni (van viszont ideje cukrászkodni és horgolni). Ez az egész nem is csak idő kérdése, jövök rá. Mindenkinek arra van ideje, amire időt szán. Mindenkinek van hobbija, ami kikapcsolja és szórakoztatja, és erre szánja rá azt a kevés szabadidejét, amije van. Az én hobbim a futás, amivel az a baj, hogy nagyon látványos, főleg, hogy gyakran írok róla a közösségi médiában is, amit mindenki lát. Eszembe jut Manyika beszólása, hogy inkább a gyerekekkel kellene lennem, és összeszorul a szívem. „Vajon mindenki ezt gondolja? Hogy rossz anya vagyok? Manyika bezzeg szappanoperákat szeret nézni, őt nem ítéli el senki. Amit ő csinál, az társadalmilag teljesen elfogadott” – kesergek magamban.

 

16:58

Itthon teljes káosz. A pici fent üvölt a járókában, a nagy lent a konyhában. Mindenhol kupleráj. Nem bírom, megőrülök! Mikor jön már haza a Gábor? Kisvártatva hallom, ahogy beáll az autó az udvarba. Nem mutatom neki, hogy idegileg kivagyok, már múltkor is felemlegette, hogy mindig ingerült vagyok! Gyorsan, álarc fel, minden szép! „Szia, milyen napod volt?” – közben arra gondolok, most már elég késő van-e ahhoz, hogy igyak egy pohár bort. Megmutatja az aznapi munkáját, én elmesélem a félbeszakadt futásomat. „Miért nem mész el egy tókörre? Kicsit kiszellőzteted a fejed” – ajánlja fel, és én majdnem sírva fakadok a gesztustól. Mielőtt meggondolhatná magát, már kívül vagyok az ajtón. Zene a fülemben, megyek bele a naplementébe. Igen, ezt az időt a családtól veszem most el, de nem érdekel! Nekem is jár ennyi, három napja nem tettem ki a lábam az udvarunkból! Leírhatatlan, amit futás közben érzek. Ezt az érzést keresem reggelente a padon, úgy érzem, kifutnék a világból. Hatalmába kerít a boldogság.

 

Sokszor kérdezik, mi az én motivációm, miért futok, erre sosem tudtam válaszolni. „Mert ultra akarok lenni. Mert kíváncsi vagyok, mit tudok elérni.” Erre azóta vágyom, amióta Lubics Szilvi megnyerte a Spartathlont, és a baráti kör egyszerűen nem hitte el nekem, hogy ilyen távot, de akár 100 kilométert futva teljesíteni lehet. Már akkor akartam ezt, amikor a futás még nem volt divat, amikor a kedvenc blogomat még „Mindent a futásról nőknek (és másoknak)” hívták, és amikor az újságosnál néha, elvétve Spuri Futómagazint lehetett venni. Csak közben jött a két gyerek, két komolyabb sérülés és egy depressziós időszak apukám halála miatt. De most már megszületett Ádika, futhatok kedvemre, már nincs semmi, ami visszatartson! Közben jöttek az ultrák, sikerek és bukások, de ebben ez a szép. Gáborra gondolok. Szerencsém van vele, hogy támogat. Sőt, büszke rám. Az összes vendégét az én eredményeimmel traktálja – vajon ők mit gondolnak, szerintük is elment ez eszem?

Közben hazaérek, szinte szárnyalok a boldogságtól, fejemben hemzsegnek a nagy tervek és a következő futások. Az ajtón kívül hallom már, hogy mindkét gyerek üvölt. „Mi történt?” „Összefejeltek. Gyere, fogd meg a picit!” A gyerekek sírnak, Gábor ideges, én meg már bánom, hogy elmentem futni. Leszórom a futócuccaim, majd holnap kereshetem őket, nem érdekel.

 

 
Peterdi Farkas Éva engedélyével | „Magasan és mélyen: egy 50 kilométeres verseny győzteseként és holtponton egy éjszakai 12 órás versenyen.”

 

19:45

Fürdetés (mármint a gyerekeké). Én még a futóruhámban, izzadtan, fázom. Görcsöl a gyomrom, vajon az ideg vagy a gyorsan ledöntött fehérjeturmix miatt? Bakker, most jut eszembe, hogy elfelejtettem ebédelni. És inni. Már megint...

 

21:45

Mindenki alszik. Gábor elaludt a pici mellett, benézek hozzájuk és hagyom őket. Olyan aranyosak... Annyira szeretem őket! Odafekszem a nagy mellé. Már négyéves, de nekem még kisbaba. Magamhoz ölelem és belélegzem az illatát. Minden reggel megfogadom, hogy este időben lefekszem és végre egyszer kialszom magam, de ez sosem történik meg. Nem tudok elaludni. Arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy van egy szerető férjem és két gyönyörű, egészséges kisfiam. Hogy pár év múlva vissza fogom sírni ezt az időszakot, amikor még picik voltak, és kedvemre szeretgethettem őket. Miért stresszelek sokszor apróságokon, és miért szomorítanak el lényegtelen dolgok? Az egész semmit sem számít. Mindenem megvan, ami igazán számít! Azon gondolkodom, hogy lehet, hagyni kellene inkább az ultrázást a francba, és pusztán kedvtelésből fogok futni, alkalmanként, pár kilométereket. Akkor több időm lenne a családdal, mindenkinek jobb lenne. Nem kell ez nekem, csak a gond van vele, és nem mellesleg elég sok pénzbe is kerül. Aztán majd pár év múlva, amikor nagyobbak lesznek a gyerekek, még mindig újra tudom kezdeni... Már félálomban vagyok, amikor pittyen a telefonom a párna alatt. Nem bírom ki, megnézem. Egyik netes futócimbi ír: „Van egy új verseny. Brutál kemény. Nem árulják el, mi a táv, mi a szintidő, semmit sem lehet tudni róla. Az összes félőrült ott lesz! Ugye, jössz?”

És én érzem, hogy a sorsom megpecsételődött: igen, ott leszek. Majd valahogy megoldom, majd valahogy edzek rá!

Boldogan alszom el.

 

A szerző a Célfutó Blog szerzője. Instagram: @celfutoblog