Ultravaló Peterdi-Farkas Éva blogja
Írj nekünk

2020, a változás éve

Amikor megtanultam, hogy a futást nem lehet pusztán számokkal és helyezésekkel meghatározni.

2020 számomra a legek éve volt, mégsem fogok most sem számokkal, sem statisztikákkal dobálózni, mert idén rájöttem, hogy mindez semmit sem jelent. Előre is bocsátom, hogy emiatt részlegesen eltűnök a Straváról is.

Ahogy visszatekintek az év eleji önmagamra, mintha fordított távcsőbe néznék, annyira messzinek tűnik, amit ott látok. Az év első hónapjai ötletszerű futóedzésekről, folyamatos betegeskedésről és fejjel a falnak menetelről szóltak. Ott már rajta voltam az úton, hogy elengedjem a külvilág véleményét, ez viszont csak az idén év végére tökéletesedett. De ne is szaladjunk ennyire előre. 

Áprilisban kerültem Lubics Szilvi kezei közé, onnan számítom az új kezdetet. Ekkor nagyon sok változás történt velem, sosem gondoltam volna, hogy újra edzővel fogok futni, de amikor Szilvi egyszer megcsillantotta előttem ezt a lehetőséget, egyszerűen nem tudtam elengedni, tudtam belül, hogy ez lesz az én utam. Mindez sajnos egy másik fontos kapcsolatom végét jelentette, ami akkor nagyon megviselt, de aztán vettem egy jobb fajta fülhallgatót, és lassan megszoktam a magányos hosszú futásokat, a strukturált edzéseket pedig kifejezettem imádom azóta is. Olyan hamar elmegy velük az idő, olyan jó látni magamon a fejlődést, amikor ugyanazt a futást egyre jobban és jobban teljesítem... Aztán lettek a Futóklubos közösségi futásokon kívül is futótársaim, na meg Szilviékkel is egyre gyakrabban járogattam el terepezni hétvégente. 

Májusban örökbe fogadtuk Masni kutyát és szép lassan őt is sikerült ránevelni a futás szeretetére, egyre ügyesebben jön velem, öröm látni, ahogy tanul és fejlődik ő is. Ha vele vagyok, nyugodtabb vagyok terepen is, egyre beljebb és beljebb kalandoztunk együtt az erdőben. Na nem mintha megvédene bármitől, múltkor is mikor mozgott valami a bokorban, mire felnéztem, a halálra rémült kutyám már árkon-bokron túl volt... XD

Az első megmérettetés Szilvi irányítása alatt az Ultra Tisza-tó volt, és én elbuktam. Rossz szájízzel gondolok vissza azóta is arra a hétvégére, de nem a teljesítményem, hanem a hozzáállásom miatt. Viszonylag stabil futással, 6:02-es átlaggal elértem ugyan a női 4. helyet, de számomra ez akkor inkább csalódás volt, mint öröm. Bennem elment akkor verseny közben valami negatív irányba, több tényező együttállása miatt, és a végén nem a jót láttam, hanem a hibákat, meg hogy "mi lett volna ha...". Nem vagyok rá valami büszke. 

Következőre augusztusban álltam rajthoz a Don Quijote 50 km-es terepversenyen. Ide csak edzeni jöttem, ez azt jelentette, hogy nem maximális erőbedobással futottam, mert nem engedhettük meg magamnak, hogy leamortizáljam az izmaim, és ne tudjam folytatni az edzésmunkát a célversenyemre, a Szőlőskör 80 km-re. A "visszavett" futásom terep 50 egyéni rekordott hozott 5:20-as idővel és egy hatalmas tanulságot is. Ezen a napon világosodtam meg, miről tépte nekem a száját Szilvi hónapok óta. Hiszen a helyezés SEMMIT sem számít! Hogy én ezt eddig miért nem láttam? A mostani futásom egyéni rekorddal hétből csak hatodik helyet hozott, azaz utolsó előttit, mert volt MEZŐNY! Magamban a fejemet csapkodva gondoltam vissza arra, hogy tavaly én ennél 17 perccel rosszabb idővel egy másik 50 kilis terepversenyt pedig megnyertem, csak azért, mert nem volt olyan erős a mezőny. Nekem ez a nap egy hatalmas fordulópont volt a hozzáállásomban. 

Korábban hajlottam arra, hogy oda nevezzek, ahol jobb esélyekkel indultam. Hogy egy versenyen azt a távot válasszam, ahol nincsenek "nevek". Azt hittem, az számít valamit, ha az ember a verseny végén felállhat a dobogóra. Szilvi sokat magyarázott nekem ezekről a dolgokról és úgy tűnt értem is, de valójában azon az augusztusi napon esett le bennem tűélesen, miről is van szó. Büszke voltam az edzés gyanánt elért utolsó előtti helyemre, mert egyéni rekordot futottam.

Ennek fényében a Szőlőskör 80-ra már teljesen más szemlélettel készültem. Nem nézegettem a rajtlistát, nem nyomasztottam magam azzal, hogy helyezett akarok lenni. Kitaláltam, mi lenne az az idő, amire büszke lennék, ha megfutnám, ez pedig a 9 órán belüli 80 km volt (volt a versenyben 1000m+ szintemelkedés is). Szilvi azt mondta, meg tudom csinálni. Meg is tudtam, hát még hogyan! 8:31 lett az időm! Nagyon büszke vagyok arra a futásra. 2020 első futása, ahol nem volt bennem tüske, csak határtalan boldogság és elégedettség.  Ja igen, hatból ötödik lettem. Ezelőtt pár hónappal még lehet eret vágtam volna magamon, hogy "utolsóelőtti" lettem csak... 

A Szőlőskört követte rá két hétre a Zalakaros-Kis-Balaton Futóverseny, ez még bőven regenerációs időn belül volt, de nagyon szerettem volna elmenni rá, hiszen itt van a szomszédban. 5:21-es átlaggal harmadik lettem a 34 kilis távon. Ennek az időnek is örültem, jó előjel volt az októberi maratonomra, ami egy fontos mérföldkő volt, hiszen még sosem futottam klasszikus maratonit. Előtte azonban még részt vettem csapatban az UB-n is, 30 kilit futottam éjszaka, viharban. Nagyon hasznos tapasztalás volt, bár ezt akkor ott a mezőn, a csapkodó villámok között nem így láttam. :)

Budapesten a tervezett 3:45 helyett 3:48 alatt értem célba, ami egy nagyon jó idő, de maga a verseny nem sikerült a várakozásaimnak megfelelően. Nagyon szenvedős futás volt, az egyik legkeményebb versenyem evör, pedig futottam már sokszor ennél hosszabb távokat is, de hát nem a távolság öl, hanem a tempó, szoktuk mondani... Ezen a napon is fontos tanulságokat vontam le. Rájöttem, hogy nekem nem kell mindig mindenhol ott lennem. Túl sok volt az utóbbi hetekben a verseny, kicsit kiégtem. Letisztult bennem, hogy nem akarok "edzőversenyekre" menni, a verseny legyen inkább ünnep és ne kelljen visszafogni magam, hadd adjak bele apait-anyait, ha már rászánom az időm-pénzem-energiám. Egyszóval, adjuk meg a módját. :)

Erre az évre még egy verseny volt tervben, a 6 órás OB novemberben. Ezt elvitte a koronavírus. Szilvivel pillanatok alatt leegyeztettük, hogy mit akarok futni helyette. Az álmom a 100 km volt. Az már egy nagy szám, az már "igazi ultra", az egy szép lezárása lenne az évemnek, az valami, amire tényleg büszke lennék. Kitaláltam, hogy 10 órán belül akarom. >>>Ez lett belőle.<<< 


Sikerült. 
És még tanulságot is hozott. 

Az elején írtam, hogy az évem nagy részben a külvilág véleményének az elengedéséről szólt. Régebben bántottak a kedvességbe burkolt negatív kritikák, a nekem visszamondott rosszmájú megjegyzések, a kendőzetlenül bunkó hozzászólások. Sok ilyen volt, és valamiért minden visszajut hozzám, pedig nem is kérdezem. 
"Minek van ennek blogja, amikor nem is jó futó"
"Arra veri a mellét, hogy első lett pár emberből"
"Ez egyfolytában csak szenved, minek ír negatív dolgokat"
"Az nem ultrafutás, hogy a taknyodon-nyáladon csúszol be a célba"
"Futós celeb"
"Játssza az agyát, hogy Lubics Szilvi az edzője, közben utolsó előtti helyeket hoz"
"Úgy könnyű, hogy van biciklis kísérője, úgy könnyű, hogy nyulaznak neki, úgy könnyű, hogy van rá pénze, úgy könnyű, hogy csak páran vannak rajta kívül, úgy könnyű, hogy..."
"A 100 kilije se lett meg 10 órán belül, hazudik magának is és kifelé is"

Az idei évem egyik legnagyobb jellembeli fejlődése, hogy ezeket megtanultam elengedni, illetve volt, amit még viccesnek is találtam. :)

Úgy érzem, idén végre jutottam valahova, és itt nem csak a számokra és a statisztikára gondolok. Ezeket szándékosan nem teszem közzé. Itt vissza is kanyarodok arra, hogy részlegesen eltűnök a Straváról, mert egyrészt nyomást tesz az emberre, hogy "számokat" produkáljon, holott a minőség sokkal fontosabb. Másrészt kicsit kiégtem tőle, hogy vannak, akik az én edzéseimet bogarásszák, és azokból vonnak le következtetéseket magukra (és rám) nézve. Nem szeretném, hogy még egyszer megforduljon a fejemben, hogy futás közben inkább nem állok meg gyönyörködni a tájban, megsimogatni a szembe jövő kutyát, elővenni a telefont és lőni pár képet, mert az majd lerontja az átlagom a Straván...

"Magamnak futok, és magamhoz mérem magam" – ez volt a 2020-as évi ars poetica és ez így is marad. 

A jövő évi célversenyeim pedig a kalandvágy határozza meg, csak oda megyek, amire legbelül tényleg nagyon vágyom. 

Az első ilyen a Black Hole, a második a 1WTR, a harmadik a Korinthosz 160. Mellé pár kisebb verseny, ahogy a helyzet adja, mikor mihez lesz kedvem. A Mamma Montana tuti, azt a meghívást nem hagyom ki, imádom azt a csapatot. 

A 2021-es évre sok boldog, kutyás-barátos-csapatos futást kívánok magamnak és ha esetleg nem lenne egy futóverseny se megrendezve, már tudom, hogy képes leszek megtalálni magamnak is azt a kihívást, aminek a teljesítése ugyanazt a boldogságot hozza, mint egy jól sikerült verseny.