Ultravaló Peterdi-Farkas Éva blogja
Írj nekünk

Ultra Tisza-tó beszámoló

Avagy az első mérföldkő, amióta Lubics Szilvi az edzőm

Túl vagyok ez első megmérettetésen amióta edzésterv alapján futok és jól sikerült az idei Ultra Tisza-tó 65 kilométeres távja, a 6:02-es átlagtempóm 4. helyet hozott és szépen végig bírtam futni a táv egészét. Ez magamhoz képest nagy fejlődés, Szilvi ide kábé a semmiből húzott fel két és fél hónap alatt. Mégis, csak utólag látom ezt tisztán, a verseny hétvégéjén ugyanis nem tudtam kizárni bizonyos negatív impulzusokat, amik hatással voltak rám.

Péntek estefelé a legnagyobb viharban megérkeztünk Poroszlóra, mint utólag kiderült, a valaha volt leggázabb szállásunkra. Annyira a versenyre koncentráltam, hogy akkor még szándékosan nem vettem tudomást a koszról, a wifi hiányáról és könnyen túlléptem rajta, hogy a helyszínen jóval többet fizettünk a szállásért, mint ahogy eredetileg megállapodtunk (számlát persze nem kaptunk). Gyorsan bepakoltunk a szekrénytelen szobába és továbbálltunk rajtcsomagot felvenni. 

Tiszafürden jó érzés volt a rég látott ismerősökkel és immáron edzőmmel, Lubics Szilvivel találkozni, beszélgetni, együtt izgulni. Apropó, izgulás. Verseny előtti napon szavaztattam meg ezt a képet Insta sztoriban, hát, jót nevettem, mert nagyon kevesen tippeltetek helyesen! Én addigra már kábé semmilyen szinten nem izgultam, az esélytelenek nyugalmával álltam be a rajtba, Szilvi viszont annyira aranyos volt, hogy még mindig izgul a versenyei előtt, én azt hittem ő ilyen profi hidegvérrel fog odaállni. :)

Este korán terveztem lefeküdni, előtte meg még valami playlistet összedobni, amit Kittivel, a bicajos kísérőmmel fogunk menet közben mini-hangszóróról hallgatni, legyen meg a bulihangulat. Egyikből sem lett semmi, Gáborka kitalálta, hogy velem akar aludni, de álmos nem volt, alig bírtam elaltatni aztán meg már nem volt kedvem a zenéhez.

Szombaton reggel a versenyközpontban találkoztunk Kittivel, elrendeztük a cuccainkat, átvettük a frissítést, aztán kb. 10 perccel a rajt előtt eszembe jutott, hogy a rajtszámom meg a chipem a kocsiban van. Engem levert a hideg víz, de Gábor elfutott értük, nekem meg így elmaradt a rajt előtti pár perc nyugi, ahogy beálltam a rajtzónába, szinte indultunk is. 

Az volt a terv, hogy amíg nincs meleg, 5:50-ben futok, aztán utána a kerek 6 perceket igyekszem tartani. Mindez megállókkal együtti átlagtempó, 5 kilométeres köridőket állítva az órán. Az eleje nagyon jól ment, Kitti egyből tökéletesen intézte a frissítést, hozta a jeget, jól elvoltunk olyan 30-35 km-ig. Addigra már két megállón is túlvoltam, egy pisi és egy cipő-zokni-csere, utóbbi elég sokáig tartott. De locsolás közben sajnos belefolyt a cipőmbe a víz, és jobbnak láttam levenni a vizes zoknit, levazelinezni a lábam és friss zokniban folytatni, mint később a vízhólyagok miatt szenvedni. Mivel ezek a megállók lerontották a körtempómat, kicsit gyorsabban futottam a tervezettnél, hogy kompenzáljak. Nem kellett volna. 

Ahogy ráfordultunk a túlpartra, két dolog ért el: a meleg és a hányinger. Mondtam is Kittinek, hogy ez most kicsit rosszul érint, meg féltávnál amúgy is mindig megzuhanok, mert ilyenkor még nem látom magam előtt a verseny végét. Nem bírtam tovább inni az izómat, vizet kértem. Innentől lett egy folyamatos kalória-deficitem, mert az izó adta volna a szénhidrát-bevitelem felét és a kiesését nem akartam pótolni semmivel, nem kívántam semmit, a gélek is alig mentek le. Szerintem a verseny első felében túl sok volt az óránkénti 65 gramm CH, ezért lett hányingerem a közepére. Itt lett szenvedősebb a futás. A tervezett tempót a hányinger és a meleg miatt nem tudtam tartani és 35 után Kitti szinte alig tudott jeget és vizet szerezni, a hűtést eddigre teljesen el is engedtük. Meg Kittit is, úgyanis őt innentől alig láttam, a pontokon küzdött vagy előttem, vagy mögöttem a jégért és a vízért, az addigi bulihangulatnak lőttek is. 40-nél megkérdeztem tőle, hogy frissít-e rendesen, nem ám lefordul a bicikliről, amire mondta, hogy persze, most evett sajtos-olívabogyós kenyeret. Ennek hallatán összefutott a nyál a számban, nagyon vágytam valami rendes kajára, az édes izó és gél szó szerint szétmarta a torkomat. De ellenálltam, nem akartam kísérletezni, tudtam, hogy a gél a legjobb a gyomromnak, csak azt meg nem bírtam megenni. Egyébként ezzel most újra is gondolom a frissítésem és szerintem lehet, részben visszatérek a régire, amikor rendes kajákat is ettem. Tudom, hogy sokkal jobb a profi cucc, amit már nem kell megemészteni, de ha egyszer a hagyományos ropit, banánt vagy sajtos kenyeret kívánom, akkor azt fogom enni, de legalább eszek. Mert most 45 után a maradék 20 kilin ha jól emlékszem egy-másfél gélt sikerült elfogyasztanom és csak vizet voltam hajlandó inni (sótabi ment mellé azért). 

45 körül megkérdeztem hányadik helyen vagyok, ez egyébként minden versenyen a mániám, de most megfogadtam utólag, többet ilyet nem teszek. Kitti felhívta Gábort és kiderült, hogy hatodik vagyok. Na, nem is rossz, gondoltam, messze még a vége, erőm is van, nyomjuk meg, szerintem feljebb tudok jönni. 5 kilométeren belül négyet előztem, de nem láttam a rajtszámon, hogy melyik táv versenyzőit. Ugyanolyan színű rajtszáma volt a 126, a 65 és a 126 páros versenyzőknek, de ezzel akkor nem voltam 100%-ig tisztában. 50 körül nagyon jó érzéssel futottam, elkértem a zenét is Kittitől, elbuliztam magamban annak tudatában, hogy valószínűleg sikerült feljönnöm a harmadik helyre. Pár kilivel később aztán összetört bennem a bulihangulat, amikor Kitti szólt, hogy ötödik helyen futok. Annyira nagyot zuhantam lélekben ennek hallatára, hogy belekerültem egy negatív spirálba, egyre lejjebb és lejjebb húzott a hangulatom. Holott nem is helyezésért jöttem ide, szó nem volt arról, hogy én itt az élbolyban fogok futni. De ezt akkor, abban az állapotban nem így láttam. "F***om az egészbe, ez nem igazság" alapon elengedtem a tempót, nem kértem enni, nem kellett a hűtés, semmi se kell, innen már valahogy becsorgok aztán kész, gondoltam. Kitti se tudott rám hatni, csak egyedül akartam lenni, hogy feldolgozzam magamban, hogy lehetek hatról ötödik, ha négyet előztem. Meg közben még egyet, bár az már nem az én érdemem volt, az előttem versenyző ugyanis sétára váltott, én meg csak elslisszantam mellette. A vége nagyon szenvedős lett, nem volt motivációm, elfogytam kicsit, mondtam is, hogy többet 50-nél többet nem futok, sok a 65. Köszöntek páran a hídon, de annyira be voltam fordulva, hogy mire lereagáltam, már késő volt.

61-nél aztán Kitti szólt, hogy jó lenne kicsit összekapni magam, mert jönnek mögöttem, de ne aggódjak, tisztes távolban van az utánam lévő. A hídról lejőve visszanéztem, nem akartam erőt pazarolni arra, hogy Kittivel vitatkozzak, hogy a 150-200 méter az NEM tisztes távol és hogy engem itt le fognak előzni. Ami maradék erőm volt, összekaptam és 5:30-ban menekültem. Azt hittem sose lesz már vége, üldözőm pedig nem szakadt le. A végén fogalmam sem volt, merre megyek, Kitti is nézegetett, nem voltunk biztosak az útvonal vezetésében. A legvégén meg ráeresztettek minket a szabadstrand sétányára (legalábbis mi arra jöttünk, nem tudom, így kellett volna-e), ahol  egy kis felesleges kunkor után, nem vagyok valami büszke rá, de hangos káromkodással adtam a nem létező útvonal-biztosítók tudtára, hogy jobban is jelölhették volna, merre van a célkapu. 

A célba érve hallottam, hogy mondják a nevem, láttam, hogy ott vár a család, de annyira eluralkodott rajtam a saját magam által feleslegesen generált rossz hangulat, hogy csak leültem egy padra és néztem ki a fejemből. Gábor odajött és óvatosan megkérdezte: "ugye tudod, hogy negyedik lettél?" aminek hallatán eltörött a mécses és elbőgtem magam. Nem tudom józan ésszel most sem megindololni, hogy ez miért érintett engem rosszul, holott 53 versenyző közül lettem 4., ami azért erősen élboly, de valahogy más tudatállapotban voltam és nem láttam reálisan a dolgokat. Elmentem masszíroztatni és végignéztem közben az eredményhirdetést, volt kis időm elgondolkodni. Április közepe óta edzem Szilvi kezei alatt és ez volt az első megmérettetésünk, ÖNMAGAMHOZ képest ez nagyon jó teljesítmény volt életem második leghosszabb távján, ráadásul ez nem is volt célversenyem. Ez azért mindent elmond. Ami kicsike negatív érzés maradt bennem, az azért van, mert tudtam vagy éreztem, hogy maradt ebben a versenyben valamennyi. Mi lett volna, ha nem futom el az elejét, mi lett volna ha nincs hányingerem, mi lett volna, ha végig tudunk hűteni, ha végig tudok enni - rengeteg kérdés kavargott bennem. De én gyárilag ilyen vagyok, maximalista és zavar a legapróbb malőr is. Lényeg a lényeg; "Gyere, menjünk és vegyük fel a befutó boromat"- intettem Gábornak és itt mindenkiből kitört a röhögés. :) Ugyanazzal a lendülettel lenyomtam 2 lilahagymás zsíros kenyeret, nagyon bejött a gyomromnak, annál kevésbé a szétmart szájpadlásomnak. Megnéztem, tele volt apró hólyagokkal, nem tudtam szilárd ételt enni 2 napig még verseny után. Valami nem tetszett neki, vagy a gél, vagy az izó, vagy ezek kombinációja, nem tudom. 

Átcuccoltunk családilag a strandra, néztem az órát, gondoltam lassan beér Szilvi, fogom a babakocsit meg Ádikát és elnézek a versenyközpontba. Amúgy a babakocsitolás brutál jó ötlet volt, mert az embernek van mibe kapaszkodni és nem olyan feltűnő a verseny utáni "kecses" járása. :) Megvártam Szilvit, hatalmas előnnyel nyert, ahogy jósoltam is mindenkinek, elképesztő teljesítményt nyújtott. Amikor odamentem hozzá, az volt az első kérdése, hogy "Mi lett az átlagidőd?", utólag azóta is elmosolyodom ha eszembe jut, annyira tipikusan edzői látásmód volt az övé, az enyémmel ellentétben. Nagyon megdícsért, én is gratuláltam neki és hagytam a barátai körében pihenni, visszamentem a családhoz.  Akik már tiszta idegek voltak, mert nem jutottak sehol ételhez, ilyen 40 percet kellett mindenhol sorban állni aztán még ugyanennyit várni a kajára. Úgy döntöttek, visszamegyünk a szállásra és másnap reggel a Balatonon folytatjuk a hétvégét. 

Azóta átértékeltem magamban ezt a versenyt és levontam a tanulságait. Az biztos, hogy többet sehol sem fogok rákérdezni arra, hogy hányadik vagyok, hanem csak magamra figyelve fogok versenyezni. A frissítést pedig tovább fogom csiszolni, amíg kiderül, miből mennyi esik jól. Most lenne itt az ideje kitalálni, hogy hogyan tovább, de ez még kicsit képlékeny. Ami biztos, hogy jövök a kedvenc szervezőm versenyeire, azaz augusztusban Don Quijote Run-ra és szeptemberben a Szőlőskörre, remélem nem lesz második hulláma a vírusnak és minden megy a régi kerékvágásban továbbra is. Az UTT teljesítményem pedig szerintem egy elég jó kiindulási alap a jövőre nézve, így utólag már elégedetten nézegetem a versenyen készült képeket. 

Köszönöm szépen Szilvinek a felkészítést, családomnak a támogatást és Kittinek a luxus kísérést! Köszönöm ismerőseimnek, barátaimnak a drukkolást és a rengeteg kedves visszajelzést is! :) Ezúton is gratulálok minden versenyzőnek a verseny minden távján, különösen azoknak, akik előttem értek be (itt kiemelném a női győztest, Bleier-Cseke Lillát, aki ezt a 65 kilit 4:40-es átlagtempóban tolta le...) 

Nagyon jól esett tőletek a sok kedves szó! (A teljesség igénye nélkül mutatok párat)