Ultravaló Peterdi-Farkas Éva blogja
Írj nekünk

One Way Ticket Run beszámoló

24 óra, 162 km, 3. hely

Életem legnehezebb beszámolójához ülök le, életem legnehezebb versenye után. Sok homályos folt van az emlékeimben, így biztosan lesznek kesze-kusza és nem a valóságnak megfelelő dolgok az írásomban, ezért előre is bocs! 

 

Röviden a versenyről, aki nem ismerné:

A One Way Ticket az amerikai Backyard Ultra magyar licensze, 6,7 km-es köröket kell teljesíteni, erre a versenyzőknek egy órájuk van. Minden kerek órában ellövik a rajtot, aki nem ér oda, kiesett. A verseny kifulladásig tart, amíg már csak egy versenyző marad a pályán. Az eredeti amerikai verseny megjelenése óta egyre nagyobb népszerűségnek örvend és a világon egyre több helyen bonyolítják le a rendezvényt, ősszel elméletileg még VB is lesz belőle. Ez egy teljesen más beállítottságot igénylő futóverseny, nem hasonlítható egyetlen ultrához sem, itt ugyanis fogalma sincs az embernek, mire készüljön, mennyit fog futni. Ezt fejben nagyon nehéz elrendezni, mert gyakorlatilag nincs "cél", nem lehet tudni, meddig kell még kitartani. Itt nem fontos a gyorsaság sem, hiszen az egy órán belüli 6,7 km-ek laza tempóval is hozhatóak. A magyar verseny sajátossága, hogy nagyon nehéz pályán folyik, ami gyakorlatilag csak dombokból áll a tihanyi Belső-tó körül, illetve az Őslevendulás mentén. 

 

 

Így készültem fel rá

Miután az egész kora-tavaszt végigbetegeskedtem és mindezt még egy (valószínűleg) poszt-covid szindrómával is megspékeltem, nem volt lehetőség sok km-es heteket futni, az erősítés pedig teljesen elmaradt. Folyamatosan izomfáradtsággal, kimerültséggel, szívritmuszavarral küzdöttem, a helyzet májusra lett jobb. Akkor futottam is Füreden egy 50 kilis PB-t (4:33), gyakorlatilag ez volt a hosszú futásom is a verseny előtt. Tehát 60-80 kili közötti hetekkel, pár órás hosszú futásokkal álltam oda a rajtba. Igyekeztem nem hagyni, hogy ez frusztráljon, mert ez a verseny nagy részben fejben dől el, nem csak az edzettségi állapottól függ. Amit még tenni tudtam, hogy az előző napokban többet aludtam és kevesebbet dolgoztam. 

 

Amit terveztem

Itt követtem el az egyik hibát, hogy terveztem. Az edzőm, Lubics Szilvi óva intett ettől, azt mondta, ne legyen a fejemben semmi cél se km-ben, se órában, mert ha azt elérem, az agyam megálljt fog parancsolni. Szokásos módon igaza lett. 

A minimum elvárás magam felé a 100 km volt, ez 15 óra futást jelent. Úgy gondoltam, ha ez megvan, már nem csalódottan megyek haza. Ha esetleg meglenne a 18 vagy a 20 óra, még jobb lenne. A nagy álom a 24 óra volt. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy ennél tovább tudnék menni, főleg, hogy tavaly Edit a versenyt 20 órás pályacsúccsal nyerte meg. 

A frissítést úgy terveztem, a szokásos italporommal, gélekkel, banánnal, és természetes, hagyományos ételekkel oldom meg. Ez se sikerült. 

 

A verseny

Délelőtt indultunk Nagykanizsáról, Ádika otthon maradt anyuval, Gáborkát Fertődön várta Gábor családja. Én odafelé kiszálltam Tihanyban, nem akartam feleslegesen autózni. Elfoglaltam a helyünket, felállítottam a sátrat, ettem egy pizzát és elvonultam pihenni. Mire újra kidugtam a fejem a sátorból, megtelt a karám versenyzőkkel, mindenki lelkesen készült. Rengetegen voltunk. 

Az első rajtot este 6-kor lőtték el, ez azt jelentette, hogy mindjárt éjszakázással indítottunk, amitől tartottam, mert mindig szédelgek a fejlámpa előttem mozgó csóvájától. Most ilyen gond nem volt, a Szilvitől kölcsönkapott lámpa felért egy reflektorral, szülinapomra ilyet fogok kérni a családtól. 

Az éjszakából nagyon kevés emlékem van, gyakorlatilag annyi maradt meg, hogy pár óra után rettenetesen fájt a gyomrom és puffadtam, semmi másra nem tudtam koncentrálni. Akármit vettem be, nem lett jobb, én pedig teljesen kétségbeestem, mert ilyen még sohasem fordult velem elő. A gyomrom tartottam mindig is a legerősebb pontomnak. Közben utólag rájöttem, hogy túl sok szénhidrátot vittem be, túlettem magam, mert a korábban megszokott módon frissítettem, itt viszont a laza tempó és alacsony pulzus miatt nem volt ennyire szükség. Durva, de gyakorlatilag a 100 kilire rendeződött annyira a gyomrom, hogy már másra is tudtam gondolni. Tökéletes viszont egy percre se lett, alig tudtam enni-inni, semmi se esett jól, mindent a hányás határán erőltettem le a torkomon. 

 

Hajnalra megcsappant a mezőny, sokan kiszálltak, de nem elegen. Kíváncsian vártam, milyen hatással lesz a mezőnyre a délelőtt beütő meleg. Zenét ugye nem lehetett két füllel hallgatni, így a fülesem a sátorban maradt, az egyik fülemben ciccegő bedugós fülhallgató pedig nem adott semmi pluszt. Inkább beszélgettem, ismerkedtem más futókkal, a legtöbbet Wittmann Janival és Geszti Petivel futottam. 

Voltak a verseny során olyan pillanatok, amik nagyon határozottan megmaradtak, mert hatalmas löketet adtak. Ilyen volt, amikor meglepetésként a célkapuban várt Eszti barátnőm, amikor megjött Peti csapattársam, amikor a rendező, Máté feltűnt a pályán egy hangszóróval. 

18-19 kör táján (nem biztos h akkor, nem emlékszem) volt egy holtpontom, elvesztettem a fókuszt, mert még vagy 6-8 lány volt a pályán és elkezdtem azon gondolkodni, hogy még milyen sok kört kell majd menni, amire mindenki kiáll. Itt a fiúk helyretettek és odaállítottak a rajtba, rajtam meg fél kör alatt átment az egész nyűg. Mondtam is Csipinek, hogy nem mostanában fogok kiállni. Aztán a 22. órára már megvolt a biztos harmadik helyem és én úgy gondoltam, köszönöm, nekem ez nagyon jó lesz így. :) Én tök örültem már ennek is, de a fiúk nem, kizavartak még egyszer az utolsónak vélt körömre. De fejben már nem voltam ott, mert úgy voltam vele, hogy itt én vagyok a biztos harmadik, Kelemen Anett és Fűrész Edit (a tavalyi 1. és 2. helyezettek) olyan szinten erősebbek nálam, hogy itt még rengeteg kör lesz, amiből én köszönöm, de nem kérek. 

A karámban a vége felé elkapott a sírás, ami vissza-visszatért a pályán is, mert a beszűkült gondolkodásommal sérelmeztem, hogy Szilvinek és a fiúknak nem elég még ez az eredmény se, miért nem tudnak velem örülni a harmadik helynek, miért árasztanak el irreális elvárásokkal, ezeknek semmi se jó. :) Szilvi kedvéért kimentem a 23. és 24. körre is, de őszintén nem értettem, minek, mit várnak tőlem még. Mire meglett a 24. köröm, és elértem a korábban elképzelt álomhatárt, amihez még egy dobogós hely is társult, lezártam fejben a versenyt. A 25. körre még becsületből odaálltam, hogy ne a karámból szálljak ki, hanem a pályáról, de párszáz méter után visszakanyarodtam. Testileg nem volt semmi különösebb bajom, tudtam futni, nem fájt különösebben semmim, de azt gondoltam, elsőre ez elég baráti eredmény tőlem és boldog vagyok vele. A célba visszaérve nagyon örültem, számomra elképzelhetetlen volt, hogy ez így fog sikerülni! 

Végül Anett az utánam lévő körre már nem ért be időben, így ott le is zárult a verseny, Edit lett az első 27 körrel, Anett a második 25 körrel, én a harmadik 24 körrel. Utólag már könnyen okos az ember, de nyilván azt érzem, hogy megint Szilvinek és a fiúknak volt igaza. 

Ez egyébként tipikusan az a verseny, ahol utólag mindenki elmondja, hogy "jaj, milyen erős voltam még, volt bennem még pár kör, hiba volt kiszállni, tudtam volna még menni, stb." Ritka az a futó, aki elégedett azzal, amennyit ment, a legtöbben azt érzik utólag, hogy nem maxolták ki a tartalékaikat. 

Én azt érzem, hogy akár lett volna még bennem pár kör, akár nem, boldog vagyok, hogy az első Backyard Ultra típusú versenyem ilyen jól sikerült. Rengeteget tanultam magamról, már tudom, hogy mivel lehet motiválni és mi az ami inkább elgyengít. Látom, hogy lesz ott nekem keresnivalóm jövőre is, de már nagyobb önbizalommal. :) Összességében boldog és elégedett vagyok, és hiszek abban, hogy ez a verseny valaminek a kezdete volt...  Hatalmas élmény volt részt venni a rendezvényen, ismét új barátokat szeretni, példaképekkel egy pályán futni. Tiszta szívemből gratulálok Anettnek és Editnek, illetve mindenkinek, aki ott volt és átlépte a határait! 

 

Rengeteg köszönettel tartozom.

Köszönöm a férjemnek, Gábornak, hogy végig segített a versenyen, és hogy támogatja, hogy életem fontos szelete lehessen a futás.

Köszönöm Szilvinek a felkészítést, az istápolást és hogy odajött a helyszínre.

Eszternek, Petinek, hogy ott voltak velem és támogattak. 

Anyukámnak, sógornőmnek, anyósomnak, hogy vigyáztak a gyerekeimre a hétvégén. 

Baranyai Máténak, Szánóczki Szilvinek a meghívást és a helyszínen mindent, amit tettek. 

Krisztiánnak és a Hammernek a frissítésem.

Lacinak, a masszőrömnek a karbantartást.

Mindenkinek, aki akár versenyzőként, akár szurkolóként, akár szervezőként vagy fotósként részt vett abban, hogy ez a verseny ilyen jó legyen. 

Köszönöm :)