Ultravaló Peterdi-Farkas Éva blogja
Írj nekünk

Lehet ultrát futni szenvedés nélkül is

Szőlőskör 80,45 beszámoló.

Ha a fenti állítást nekem valaki fél évvel ezelőtt mondja, vagy simán pofánröhögöm, vagy rávágom: "Persze, ha az ember alibizik, meg sétálgat!" 

 

 

Pedig nem úgy indultam neki a Szőlőskör 80 kilis távjának, hogy ez lesz életem versenye. Igaz, a felkészülést becsülettel megcsináltam, egy kezemen meg tudom számolni, hány edzést hagytam ki vagy variáltam meg, ez kisgyerekes anyukánál szerintem elég szép eredmény. A verseny előtti héten viszont lebetegedtem, megfáztam a klímától. Folyt az orrom, fájt a fejem és az arcüregem ha lehajoltam és erőm se volt. Három-négy nap teljes pihenővel és a világon létező összes kuruzsló módszerrel sikerült magam kikúrálni szerdára, miközben mindenki szerint NYILVÁN koronavírusos voltam. Napokig veszélyben forgott a részvételem a versenyen, csakis 100%-os állapotban szerettem volna odamenni, mindez lelkileg is teljesen betette a kaput. Miután gyógyultnak éreztem magam, szerda este futottam egy jót, csütörtök reggel viszont torokfájással keltem. Írtam Szilvinek (Lubics Szilvi, az edzőm), hogy mi a helyzet, majd felhívott és közel fél órát beszéltünk. Mesélte, hogy nem volt olyan Spartathlonja, ami előtt egy héttel ne érezte volna, hogy beteg lesz és fáj a torka, hogy szerinte ez pszichés alapon jön ki az izgalom miatt és az előző napi edzésem eredménye alapján nincs semmi  bajom, jó formában vagyok. Abban maradtunk, egy napot várunk, hogy alakulok. Este megcsináltam az aznapi edzésem, sohasem voltam még jobb erőben, mint akkor, a betegségnek semmi nyoma nem volt. Megnyugodtam, hogy Szilvinek igaza volt (egyébként mindig igaza van). 

Így esett meg, hogy két nappal verseny és egy nappal az utazás előtt kezdtem fejben is rákészülni a futásra, összepakolásztam a holmim és újranéztem az Ultrát. Péntek este utaztunk el Balatonszőlősre ketten anyuval, aki biciklivel kísért a versenyen. Reggel 5-kor rajt, jó lenne minél többet aludni, azaz hamar lefeküdni - gondoltam. Ebből az lett, hogy éjfélkor még álmatlanul forgolódtam, fél négykor pedig kelni kellett. Valahol olvastam, hogy nem a versenyt megelőző éjszaka alvásmennyisége számít, hanem az előző 2-3 napé, reménykedtem, hogy ez az állítás megállja a helyét az én esetemben is. 

A rajtközpontba érkezve tudatosult bennem, hogy ugyanott vagyok, ahol télen futottam a "szépemlékű" 12 órást, de sikerült fejben kizárni a rossz emléket. Előző éjjel eldöntöttem, hogy ezen a futáson erős és boldog leszek, valahol olvastam, hogy ha az ember sokat mosolyog, akkor ösztönösen jó kedve lesz. Az volt a tervem, hogy ezt a hozzáállást erőltetem és kizárok mindent, ami rossz vagy fáj. 

 

Így rajtoltunk el mi, akik a 80,45 és a 100km-es távot választották, és vágtunk neki az első, 4,5 km hosszú emelkedőnek. Szokás szerint most sem érdekelt, hogy elment mellettem szinte a teljes mezőny, tudtam, hogy a végén nem én leszek az utolsó. Az volt a taktikánk Szilvivel, hogy dombnak fel 145 lehet a max pulzusom, lejtőn 5:30 a max tempóm, ne csapjam szét a combjaim (síkon 140-es pulzus és 5:45-ös max tempó volt a cél, de sík nem volt :) ). Az első pár órában kényelmes tempó mellett még 140-ig se ment fel a pulzusom, erőltetni meg nem akartam, hiszen hol van még a vége. Ez kicsit aggasztott, gondolkodtam, menjek-e gyorsabban, de az meg már nem lett volna kényelmes. Végül biztosra mentem és maradtam a nyugis tempóban. Ezúttal arra is figyeltem, hogy okosan frissítsek. Az elmúlt ultrák tapasztalatai alapján kiiktattam a cukros löttyöket és sima vizet ittam, mellé szedtem sótablettát és magnéziumot. Óránként egy H. márkájú gélt ettem, nekem ez vált be a legjobban, rengetegfélét próbáltam ki az elmúlt hónapokban. Mellé a pontokon hol egy pohár kólát, hol egy fél banánt ettem, igyekeztem úgy ütemezni, hogy ezekből is valamelyik meglegyen óránként. Anyu jött velem biciklivel, adogatta a géleket és a vizet, beszélgettünk, meg háromszor is meg kellett állnom pisilni, a vízmennyiséget legközelebb majd újra kell gondolni. Több fordító is volt a verseny során, ilyenkor szembejött velem az élmezőny, láthattam a "nagyokat". Mosolyogva biztattam mindenkit és azon gondolkodtam, mi lesz azokkal később, akik már most erősen lihegnek. 

 

 

Szépen elment az első pár óra, gyönyörködtünk a tájban, tartottam a tervet. Délelőtt 9 körül aztán gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra beütött a meleg, amit én abból éreztem meg, hogy végre felment a pulzusom a 140 körüli átlagra. A sok nyáron, dél körül elkövetett hosszú futás meghozta az eredményét és semennyire sem viselt meg a hőmérséklet. Sohasem hittem volna, hogy valaha "megtanulok" melegben futni, de most meg sem kottyant, jöhet a Badwater... (majd egy 5-10 év múlva talán)

Az első kört, ami 50 km hosszú volt kb. 800m szintemelkedéssel, 5 óra 19 perc alatt teljesítettem bármiféle nehézség vagy holtpont nélkül. Gondoltam, ha már ilyen jól megy, meg is írom Szilvinek a Messengeren, hogy minden oké.

Rá 30 percre eszembe jutott, hogy a mobilnetet is illene visszakapcsolni az infó mellé. Gyors rápillantottam a rengeteg biztatásra, amik közben jöttek, nagyon boldoggá tettek és újult erővel futottam tovább, közben kicsit vártam már, mikor üt be a krach... Itt már lassan kezdtem elveszíteni az időérzékem és el-elfeledkeztem a frissítésről, anyu viszont nem, és egyfolytában bebiciklizett elém egy-egy géllel, banánnal. Kezdett idegesíteni a folyamatos kínálgatás, így a hátam mögé parancsoltam szegényt. Közben 60, 70 km után is még mindig olyan jó erőben voltam, hogy az órám folyamatosan lecsipogott, hogy túl gyorsan futok vagy túl magas a pulzusom, nem hittem a szememnek. Hatalmas motivációt adott, hogy nem lassultam be a végére. Szilvi úgy írta, az utolsó 10 kilin futhatok, ahogy csak tudok, ami erőm van, azt tegyem bele és én ebben a szellemben hajráztam, na itt már én is lihegősre vettem. :) A vége előtt valahogy az lett a legnagyobb problémám, hogy nem lesz meg az órámon az 50 mérföld, azaz a 80,45 km, én pedig annyit jöttem futni. Így ebből az lett, hogy a célba érkezésem után közvetlenül továbbfutottam és az órám szerinti 79,8 km-t felkerekítettem 80-ra, közben erősen gondolkodtam, hogy futok még egy kicsit, legyen meg a 80,45. De mivel a helyszínen szerintem már így is mindenki hülyének nézett, elvetettem az ötletet és maradtam a kerek 80-nál. 

A helyezést tekintve 5. lettem (6-ból asszem?) és korosztályos első (egyből vagy kettőből?) de ezek nem érdekelnek, mert jó időt futottam és tökéletesen elégedett vagyok ezzel a versennyel. Valahogy minden egyben volt, én, a frissítés, a hozzáállás, a cipő... Remélem, hogy még sok ilyen verseny vár rám és még sok saját rekordot fogok megdönteni. Szilvi nélkül nem tartanék itt, ezúton is köszönöm neki még egyszer, hogy a szárnyai alá vett. 

A tervekről... pedig szerintem külön fogok írni, mert szeretnék majd egy blogbejegyzést az útról, amit április óta Szilvi kezei alatt bejártam - és itt nem csak a futást és a számszerű adatokat értem. 

Viszont ha már adatok, itt van pár: