Ultravaló Peterdi-Farkas Éva blogja
Írj nekünk

Nem vagyok százas, futottam 100 kilit

Még fel sem tudom fogni, annyira friss az élmény, tegnap követtem el.

Sok tervezés és szervezés nem előzte meg ezt a futást, ugyanis eredetileg az ezen napon tartandó 6 órás OB-re készültünk edzőmmel, Lubics Szilvivel. Azt az utolsó pillanatban lemondták, én meg hoppon maradtam... Sokat gondolkodtam rajta, mi legyen. Fussak-e valamit helyette, vagy engedjem el az évzáró futást és tavasszal még erősebben odateszem ezt a 6 órát. 

Azt rögtön tudtam, hogy versenyen kívül nem akarok 6 órát futni, legalábbis a betervezett tempóban nem. Futhatnék egy 50-es PB-t vagy valami hosszabb instantot, mindkét lehetőség felmerült bennem, de nem vonzott igazából egyik sem. Írtam Szilvinek, mi lenne, ha futnék 100-at a Balaton déli partján? De mintha verseny lenne, tehát óraállítás és megállók nélkül? Én döbbentem meg a legjobban, hogy azonnal beleegyezett, nem ezt vártam... Józan parasztésszel laikusként is láttam, hogy erős nekem a 100, keveset futok egy stabil teljesítéshez. Azért még megkérdeztem tőle, reálisnak látja-e a 10 órán belüli teljesítést, azaz a 6 perc alatti átlagtempót, hátha mégis meggondolja magát, de azt mondta, meglehet, bennem van a lehetősége. Innen már nem lehetett kihátrálni, volt 4 napom rákészülni, hogy futok egy százast. 

Szilvi felajánlotta, hogy fut velem az utolsó 30 kilin, ennek nagyon örültem, így már máshogy álltam hozzá, "csak" 70-et kell futnom aztán jön Szilvi. Anyu eljön bicajjal kísérni, adogatni a frissítést, ez is hatalmas segítség. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy Szilvi leszervezett egy komplett kis kísérőcsapatot és 50 kilométertől, azaz a szántódi révtől végig fut velem valaki, kisbusszal jönnek mögöttem/előttem, nem leszek egyedül. Mondanom sem kell, hogy ez hatalmas ajándék, nagyon meghatódtam a gesztustól. Ha így sem futom meg a 10 órát, akkor sehogy. 

A terv az volt, hogy szombat reggel 7-kor indulunk anyuval Máriáról és az UB útvonalán futunk 50-et fel, aztán 50-et le. Szeretem az odavisszát, jó is vagyok benne, pszichésen feldob, hogy a felétől már hazafelé futunk. A köröket nem érzem így át. Most pedig "csak" 50-et kell futnom, amit már szinte álmomból felébresztve is tudok, aztán jön Szilvi és Vidra Ati, behúznak valahogy, nem kell számolgatnom és figyelnem a frissítést se. Előző napokban lenyomtam a szokásos szénhidrátfeltöltést (tészta-banán-Jumbo), mentálisan ahogy tudtam felszívtam magam és igyekeztem minél többet aludni. Voltam masszázson is, Richter Laci nagyon szépen karban tart bő fél éve, neki is sokat köszönhetek. 

 Anyu adogatta a frissítést

 

Kis késéssel el is indultunk szombat reggel Máriáról. Az első pár kili azzal telt, hogy a pulzuspántom próbáltam jobb belátásra bírni, nyilván eddig végig jó volt, most nem adott jelet. Egy idő után elengedtem, úgyis tempót futok, nem pulzust. Bekapcsoltam azért az órámon a csuklós mérést, de az aztán olyanokat mért, hogy csak lestem. A nem működő pántom kényelmetlen is volt, gondoltam az első megállónál leveszem (persze végig rajtam volt, mindig elfelejtettem). Azt terveztem, bruttó időt mérek, mintha versenyen lennék, mert érdekelt, mit tudok 100-on. Ez azt jelenti, hogy induláskor elindítom az órám és a végéig nem állítom meg egyszer sem, minden pisilés/cipőcsere/öltözés/stb. beleszámít az időbe. Hogy a versenyhangulat meglegyen, feltettem az állandó, saját Rundevu-s rajtszámom, a 86-ost. Ez egy kedves gesztus volt még pár hónapja a kedvenc versenyszervező-csapatomtól, hogy többünknek legyártattak egy állandó, többször felhasználható rajtszámot, amit a versenyeiken mindig hordhatunk.

 Nem tudok elszakadni a Balcsitól, mindig visszatérek mellé futni 

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de én minden versenyen már az első fél órában érzem, hogy jó lesz-e a futás, vagy ez most nem az én napom. Sajnos tegnap az utóbbit éreztem. 5:30-as tempóban kellett volna kezdenem és onnan fokozatosan lassulni. Nekem nem kellene, hogy az 5:30 nehéz legyen, de most az volt, nem is tudtam tartani. A jobb lábam merev volt, lomhának éreztem a mozgásom, nehézkesnek a haladást, szúrt az oldalam. Nem értettem mi lehet, rá voltam pihentetve erre a futásra, ettem, aludtam...  Igyekeztem nem gondolni a hátráltató tényezőkre, hanem inkább úgy felfogni, hogy majd átlendülök, belemelegedek, aztán jobb lesz. De a szemem előtt folyamatosan pörögtek felfelé a másodpercek, majd percek, amit bennehagyok a pályában, így később nem lesz "időbankom", ahonnan lassulhatok. Megállapodtam magammal, hogy 50-ig tartom az egyenletes 5:40-et, de ez se sikerült sokszor. 15 kili táján asszem Fonyódon sorompót kaptunk. Ez engem teljesen váratlanul ért, ezzel nem is számoltam, nem tudtam, most mi legyen, hiszen én "versenyt" futok, nem ácsoroghatok tétlenül perceket. Eszembe jutott, hogy versenyen ilyenkor jóváírják az elbukott időt és kis várakozás után lenyomtam az órámon a szünet gombot. Ez a megálló nem miattam van, itt nem is állnék meg 15 kili után, nem igazság, hogy ezért bukjak kemény perceket - nyugtattam magam. 

Ez után a kis közjáték után feltettem a fülhallgatóm, igyekeztem kizárni mindent és csak haladni 5:40-ben. Volt pár megállónk pisilni, cipőt cserélni, cipőt átkötni, de ezek már bele lettek mérve az időbe. Anyu közben kísért, frissített, telefonált Szilvivel a találkát egyeztetni. Én közben 5:30-ban futottam 45 kili táján. Itt találkoztunk Szilvivel, Atival és a feleségével, Dettivel, előbbi kettő mindjárt be is állt mellém futni. Szilvi gyorsan "felvette az adatokat", úgymint hány kilinél tartok, mi az átlagtempó, mennyi ideje jövök és ezeket összevetette a táblázattal, amit a futás előtt készített. (És sokkolt vele előző este, amikor elémtette :D) Ebben a táblázatban kilométerre lebontva megvolt, hogy mikor milyen tempóban kell(ene) futnom és mikor hány kilire kell beérnem. Az ilyen tervezés tőlem annyira távol áll, hogy el se tudtam képzelni az egész értelmét, annyival reagáltam le Szilvinek, hogy "megeszem a kalapom, ha ezt így megfutom"... Én ebben pont az ő ellentétje vagyok, ha rajtam múlik, úgy állok oda bárhova, hogy "majd valami lesz" és "a problémákat meg majd akkor megoldom ha lesznek", szóval bármiféle tervezés távol áll(t) tőlem. De aztán megláttam, mi értelme van ennek az egész táblázatosdinak. 

 Itt még nagy jókedvben Atival

 

 Szilvi az út mellett szurkol nekünk :)

 

Közben már csak Atival futottam amikor elértük a féltávot, 4 óra 50 perc lett az első 50 kilim. Kiderült, hogy a tervhez képest 6 perces késésben vagyok, nem engedhetjük meg, hogy lassuljak, nem mehetek 50 km után se 6 perces átlagtempó fölé. Magamban ebből annyi jött le, hogy ha be akarok érni 10 órán belül, akkor a második 50-em 5 óra 10 percen belüli kell, hogy legyen, amit el sem tudtam képzelni, hogy sikerül megfutni. Ati vitt tovább 5:50-ben és végig beszélgettünk, még volt erőm nevetgélni is kicsit, szóval olyan 65-ig teljesen egyben voltam. Szilvi 70-nél tervezett beállni, addig a busszal kísértek. Megálltunk pisilni aztán 67-nél már nem tudtam 6 percen belül haladni, mondtam Atinak, adjon 3 kilit 70-ig, hogy "rápihenjek" Szilvi beállására, valahogy olyan érzésem volt, onnan már nem lesz irgalom, összegyűjtöm addig is a maradék kis erőm... 

 

 Kis csapatunk

 

 Itt már nem volt olyan őszinte a mosolyom

 

A megérzésem bevált, Szilvi nem ismert könyörületet, ismét 6 alatt haladtunk. Egy pisit nagy nehezen kikönyörögtem, de még szinte a gatya se volt rajtam, már futni kellett :D Aztán csináltam egy megállót, mert úgy éreztem tele voltak a cipőim apró kavicsokkal, az egyikben találtunk is egy mini követ, de megkaptam, hogy ilyen miatt többet nem állunk le. A frissítést itt már nagyon régen elengedtem, fogalmam se volt, mikor mit ettem és azóta mennyi idő telt el. Azt leszögeztem futás közben, hogy most fél évig nem eszek többet banánt, mert ez a mennyiség amit lenyomtam egy majomcsordának is a becsületére válna. A terv egyébként az volt, hogy félóránként fél banán vagy egy zselé, víz, néha kis kóla, óránként 2 sótabi. Szilvi átvette tőlem a frissítés intézését és könyörtelenül belémnyomta a cuccot, nem azt kérdezte, hogy kérek-e enni, hanem közölte, hogy válasszak: gélt vagy banánt eszek. Ezeket egyáltalán nem kívántam, egyszer le tudtam alkudni kólára, egyszer ropira, de valamit mindig kaptam (és igaza volt, mert mégsem hánytam be, mint ahogy hittem, hogy fogok ha eszek). 

Még annak is örültem volna, ha csak bicajjal kísér, de ő futott velem :) Meg kalkulált, biztatott, kellően szigorú volt, gyakorlatilag alámtett mindent, nekem csak futni kellett.

 

 Most őszintén, kinek a futóedzője tenné ezt meg?

 

85 kilinél Fonyódon ismét sorompót kaptunk, valamennyi állás után jutott eszembe lenyomni az órám, mert ez ugye nem tervezett megálló volt, jár az "időjóváírás". Megragadtuk az alkalmat egy csoportképre és én magamban hálát adtam az égnek, hogy Szilvinek nem jutott eszébe a sorompó előtt fel-le futtatni :) (Egyébként nem volt jó érzés állni, mert nehéz utána elindulni, nem örültem a kényszerszünetnek. A sétának örültem volna, mert abban mozgásban is vagyok, de pihenni is tudok, de hát az nem volt opció...)

Szóval nagyon nehéz volt újra felvenni a futómozgást, de könyörtelenül haladtunk tovább kerek 6 perces tempó körül. Ati és Szilvi folyamatosan nézték az időtervet, itt több, mint 10 perces csúszásban voltunk már a betervezett 9:44-es időhöz képest, az utolsó 10 kilire 1 óra 6 perc maradt. Kiszámoltam magamban, 6:30-ban ha futunk és egy pisiszünet lesz még, már meglesz a 10 órán belüli idő és fejben erre annyira ráálltam, hogy képtelen voltam gyorsabban menni. Kíváncsi vagyok, ha igazi verseny lett volna és csata lett volna valakivel valamilyen helyezésért, vajon összekaptam-e volna magam.

El sem tudnék képzelni szebb és kerekebb lezárást a futóévemnek, mint ezt a 100 kilit 10 órán belül. Most lesz egy-két pihenőhetem aztán neki is látunk az alapozásnak, tavaszig már nem tervezek érdemben versenyezni, maximum örömfutásokat szilveszterkor és a Bodri Trailen. A jövő év pedig még képlékeny, de három dolog van, ami nagyon izgat: a Black Hole, a One Way Ticket Run és a Korinthosz 160. Előbbi kettő inkább "túlélőtúra", mint hagyományos értelemben vett futóverseny, inkább a végső határok feszegetéséről és az önismeretről szólnak, de pont ezért érdekelnek. Szeretném már egyszer tényleg "kikészíteni" magam, meghalni és feltámadni, tegnap ezt nem engedték, "kénytelen voltam" nagyobb holtpont és belesétálás nélkül végignyomni a távot... :) Ez pedig egy nagyon jó kiindulópont a jövőre nézve, egy olyan eredmény, amire igazán büszke vagyok, főleg mert most azt érzem, mindent kiadtam, ami bennem volt. 

Az adatok pedig itt vannak:
https://www.strava.com/activities/4337349341