Szántó Nelli idén nyáron Klagenfurtban sikerrel teljesítette az Ironmant. Az elismert tréner most nem csak a felkészülésről, a versenyen átélt élményeiről mesél, de ad néhány hasznos tanácsot is mindazoknak, akik kacérkodnak a vasemberséggel.

Hogyan alakult a kapcsolatod a triatlon három sportágával?

6 évesen kezdtem el úszni, és 8 esztendős voltam, amikor jött a bringa: édesapám és a nagypapám is versenyeztek, igen eredményesen, így kézenfekvő volt, hogy kipróbálom magam a kerékpározásban. Egy idő után kicsit unalmasnak találtam, színesebb edzésprogramra vágytam, ekkor fogalmazódott meg bennünk a triatlon ötlete. Eleinte mindhárom számban elég jól produkáltam, de aztán tiniként elkezdtem a futással rosszban lenni. A bokasüllyedésem amúgy is nehezítette a helyzetet, plusz gyakran meghallgattam, hogy mennyire nem vagyok tipikus futóalkat… Valóban nem vagyok az a szikár típus, az én testalkatom robusztusabb, ez egyébként a bringánál és az úszásnál jól jött. Nehezen dolgoztam fel tehát, hogy két számban jó vagyok, egyben viszont nem tudok a számomra is elvárt ütemben fejlődni, és annyira besokalltam mindentől, hogy végül abbahagytam a triatlont.

Viszont az élsportot nem adtad fel!

Imádtam biciklizni, így országúti kerékpárversenyző lettem, és jöttek is a sikerek! De hiába nyertem folyamatosan, ha lélekben nem voltam rendben… Az történt ugyanis, hogy rendkívül kevés volt a női versenyző, és az fészkelte be magát a fejembe, hogy biztosan csak azért győzök, mert tulajdonképpen alig akad ellenfelem. Elbizonytalanodtam abban, hogy valóban jó versenyző vagyok-e. 18 éves koromra annyi csalódás ért, hogy úgy éreztem, az élsportból a későbbiekben nem fogok tudni profitálni. Így aztán olimpiai kerettagként, a pályám csúcsán hagytam ott a kerékpársportot, és mentem el a TF-re tanulni. Tudod, én mindenhol maximálisan meg akarok felelni, nem szeretem a köztes állapotokat: vagy 100 százalék vagy semmi. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy nem ez a jó irány… Hiszen képtelenség mindig, az élet minden területén a maximálisat hozni.

A triatlon viszont visszatért az életedbe, először a főiskola alatt, aztán pedig...

Nagy áttörést jelentett, hogy elkezdtem edzősködni, és a tanítványaimnak köszönhetően lassacskán megszerettem a futást. Ekkor jött ismét az ötlet, hogy belevágjak a triatlonba! Arra is rájöttem, hogy remekül bírom a hosszú, monoton távokat, így született meg bennem az elhatározás, hogy szeretném teljesíteni a fél Ironmant. Ez egy jó próbatételnek tűnt, és nem is az volt a célom, hogy elől végezzek a mezőnyben, hanem az, hogy tisztességgel teljesítsem a távot. Végül 2015-ben Budapesten a korosztályomban megnyertem az Ironman 70.3 versenyt.

Idén pedig teljesült a nagy álmod is a klagenfurti Ironmannel! 3,86 km úszás, 180,25 km kerékpározás és 42,195 km futás még a komoly sportmúlttal rendelkezők számára is komoly kihívás. Milyen volt a felkészülés egy ilyen óriási megmérettetésre?

Mikor Klagenfurt után megkérdezték tőlem, hogy mennyit edzettem a versenyre, őszintén szólva elbizonytalanodtam a válaszban. Mondhattam volna, hogy 8 hónap volt a tudatos felkészülés, de mélyebben belegondolva az elmúlt 4 évem erről szólt. Amikor eltervezed és belevágsz egy ilyen nagy feladatba, még nem is nagyon látod magad előtt a végét. Ám a felkészülés közben, a részeredmények által szépen kirajzolódik előtted az egész, és egyre közelebb érzed magadhoz. Szerintem mindenkinek fejben kell megérnie arra, hogy elhiggye: képes rá! Ha valaki az Ironmannel kacérkodik, azt javasolnám, hogy kezdetekben erősen koncentráljon a „mumus sportágára”. Nekem ez volt a futás. Az úszás jól ment, hetente egyszer edzettem, mert tudtam, hogy ebben a sportágban megvan bennem az Ironmanhez szükséges idő és energia. A kerékpárban a beletett kilométerek számítanak – ahogy a futásban is, de az utóbbinál mentálisan kellett megerősítenem magam, hogy én ezt tényleg meg tudom csinálni.

 

Hogy állt össze a 8 hónap edzésprogramja?

A bringával kapcsolatban azzal kellett szembesülnöm, hogy bár mezőnyben erősen teljesítek, de egyedül nem tudom ugyanezt a szintet hozni. Viszont az Ironmanben tilos a bolyozás! Ergo, itt az volt a legnagyobb kihívás, hogy kvázi egyedül is jól megálljam a helyemet. Egy időfutam-versenyző és egy mezőnyversenyző közötti különbséget úgy képzeld el, mint egy sprinter és egy maratonfutó közti különbséget. Teljesen mást kíván a kettő, testalkatilag, izomzat és készülés szempontjából is. Kicsit talán el is bíztam magam, és utólag belegondolva azt csinálnám másképp, hogy több időt fordítok a kerékpározásra. Csak nehéz összehozni a hétköznapokban, mert azért egy bringaedzés alapból 4-5 óra. Ráadásul egészségügyi okok miatt le kellett cserélnem a biciklimet, és az új 2,5 hónappal a tervezettnél később érkezett meg. Így a beállítások után már csak 1 hónap maradt a felkészülésből az új járgánnyal, ugyanis a régi biciklimmel, ami a hát- és derékfájást okozta, már nem mertem edzeni. Ez is egy fontos dolog, talán sokan nem is tudják, milyen rengeteget jelent egy ilyen hosszú távnál egy jól beállított, hozzájuk passzoló kerékpár! Végül egy fix hosszú kerékpáredzésem volt a felkészülés során, 100 K körüliek, ezeket általában hétvégén oldottuk meg közösen a férjemmel. Rengeteget jelentett, hogy velem volt!

Térjünk vissza a „mumusra”… A futóiddal közösen teljesített távok mellett szükséged volt plusz futóedzésre?

Nem igazán, mert napi 20-30 K-t futok a tanítványaimmal. Azon próbáltam picit változtatni, hogy felkészülés közben jobban ügyeltem a regenerálódásra. Szintén egy hasznos tanács: nem feltétlenül attól leszel jobb, ha rengeteget és folyton maximális erőbedobással edzel, hanem attól, hogy hogyan teremted meg az egyensúlyt a terhelés és a pihenés között!

  

Ne feledkezzünk meg a mentális felkészülésről, hiszen nem győzöd hangsúlyozni ennek fontosságát.

Számomra talán ez volt a leglényegesebb... Az Ironman alatti felkészülési ciklusban törekedtem arra, hogy életemben most először minden fontos eszközt megteremtsek magamnak hozzá. És most nem csak a tárgyi részére gondolok, sőt! Felkerestem egy pszichológust, egyeztettem egy táplálkozási tanácsadóval, rendszeresen jártam teljesítmény-diagnosztikai felmérésekre és így tovább. Az edzésekhez képest ezek apróságoknak tűnhetnek, de hidd el, közel sem azok: akár percek, sőt, egy ekkora távon negyed-félórák múlhatnak az „apróságokon”.

Vérbeli maximalistaként mik voltak az elvárásaid magad felé?

Az az érdekes, hogy mikor megfogalmazódott benne az Ironman ötlete, akkor nem abban voltam bizonytalan, hogy menni fog-e, hanem abban, hogy tudom-e úgy teljesíteni, ahogyan azt én elvárom saját magamtól. Mert sajnos valóban eléggé maximalista és teljesítmény-kényszeres vagyok. (Mosolyog.) Csináltam egy A-, B- és C-tervet. A C volt a teljesen biztos, amiről tudtam, hogy tuti menni fog: 12 órán belül érjek be. A B-terv volt a reális, amit az alapján állítottam fel, hogy mit tudok átlagban az adott távokon: ez volt a 10 óra 43 perc. Az A volt a csúcsteljesítmény, ami akkor valósulhat meg, ha minden tökéletesen összejön: 10 óra 30. perc. Végül 10 óra 40 perc lett az eredményem, úgyhogy elég reálisan mértem fel magam.

De ezen a téren azért picit elbizonytalanodtál a verseny előtt...

Valóban, és ezért is fordultam sportpszichológushoz. Úgy éreztem, hogy valóban teljesíthető a 11 órán belüli idő, de elkezdtem azon izgulni, hogy tényleg reálisan látom-e magam, vagy esetleg felnagyítom a saját képességeimet. Szerettem volna tudni, hogy mennyire kergethetem bele magam ilyen elvárásokba... Pont ezért rettegtem beszélni róla.

Mi segített ebben a lelkileg terhelt időszakban?

Két héttel a verseny előtt már csak a ráhangolódásra figyeltem, mondhatni, magamba burkolóztam. Közben a sportpszichológus segített kidolgozni a haditervet. Le kellett rajzolom a pályát, és minden szakaszhoz odaírni, hogy ott mit fogok csinálni, mire fogok gondolni, mivel fogom motiválni magam. Ez alapján le kellett magamban játszani a versenyt minimum hétszer, hogy beleivódjon a tudatomba.

Gondolatban utazzunk vissza az időben Klagenfurtig...

Általában rám tör a szorongás a versenyek előtt, de itt ez nem történt meg. Ráadásul az Ironman az úszással kezdődik, amitől nem tartottam. Nyugodtan úsztam végig, nem jöttek a negatív gondolatok. Az utolsó 1 km egy csatornában vezetett végig, jobbról-balról álltak a parton a szurkolók, és kihallatszott a tömegből a férjem és az egyik legjobb barátnőm biztatása. A kerékpárdepónál is rengeteg szurkoló volt, hihetetlen hangulatot teremtettek. A kerékpárt is nyugodtan kezdtem: nagyon erősnek éreztem magam az első 90 kilométeren, úgy számoltam, hogy meglehet az 5 és fél órás álomidőm. A 127. km-nél volt egy erősebb emelkedő, aztán egy rendkívül szeles, kopár szakasz, ami kissé lélekölőnek bizonyult, itt le is csökkent az sebességátlagom. A 150-180 K közötti részen már lelkileg a futásra készítettem fel magam, de igyekeztem egyensúlyt teremteni, és olyan tempót diktálni, ami kellően erős, de nem megy az utolsó szám rovására. Itt jött egy kis negatív érzés: „Úristen, hogy fogok én futni ezekkel a betontömb lábakkal???” De rögtön át is fordítottam magamban a gondolatot: „De jó, már két számot teljesítettem, már csak egy maratont kell lefutni!” Így végül nem félelemmel telve, hanem izgatottan készültem a 42 K-ra: nem úgy álltam neki, mint korábban, hogy na majd most jön az a rész, ahol mindent el fogok rontani, hanem úgy, hogy én ezt imádom, hiszen ebben van a legnagyobb rutinom, megyek és csinálom! Elkezdtem futni, de az első 500 métert döcögésnek nevezném inkább. (Nevet.) Közben megláttam a szurkolók között a férjemet, odarohantam, adtam neki egy csókot, és siettem is tovább. Jól ment a futás, ellazultam, nem volt problémám. 9 K-nál kezdett vacakolni a hasam… A 14. kilométernél találkoztam a férjemékkel, ők mondták, hogy 6 másodperc különbséggel versenyzek egy lánnyal a harmadik helyért. 23 K-nál 1,5 perc előnyöm volt, de ekkor megint jött egy hasgörcs... Később megtudtam: sokan bizony hasfogót szednek a hosszú távú versenyek előtt, hogy elkerüljék az ilyen jellegű problémákat. Lerövidítve a történetet, több percet veszítettem a mobilvécénél várakozással, le-fel öltözéssel. 26 K után már végig 5-5.15-ös kilométereket mentem, nagyon eltökélt voltam, annyira akartam a harmadik helyet, hogy átváltottam robot üzemmódba, mondhatnám: lement a roló. És nagyon büszke vagyok, hogy ennyire tudtam hinni magamban! Végül 1 perc 8 másodperccel maradtam le a dobogóról… 5 olyan elvesztegetett percem volt, amit talán egy hasfogó megoldott volna. De persze utólag okos az ember... (Mosolyog.)

  

Csalódott voltál?

Miután beértem a célba, pár percig nem voltak fájdalmaim, dolgozott bennem az adrenalin, utána viszont szinte mozgásképtelenné váltam. Ekkor érkezett meg a férjem, és elmondta, hogy 1 perc 8 másodpercen múlt a harmadik hely. Éreztem némi csalódottságot, de őszintén szólva nem tartott sokáig. Nekem az Ironman magabiztosságot, tartást adott, ami abból ered, hogy képes voltam legyőzni a legyőzhetetlennek tartott távot.

Mit tanácsolnál azoknak, akik szeretnék teljesíteni az Ironmant?

Talán nem is gondolnánk, hogy fizikailag milyen sokan képesek lennének végigcsinálni az Ironmant. Szerintem ez a verseny elsősorban fejben dől el, azon múlik, hogy mennyire erősen hiszel magadban. Azt tanácsolnám, hogy mindenképp adj időt magának a fokozatos fejlődésre, legyen meg a stabil félmaratonod, aztán a stabil maratonod, a Balaton körbetekerése… Kellenek ezek a kisebb lépcsőfokok, az Ironman pedig legyen a hosszú távú cél!

Milyen arányban javaslod elosztani az edzésmunkát a három sportág között?

Erre nincs általános recept, teljesen egyéni. Általában az amatőr triatlonosok zöménél az úszás a legproblémásabb rész, mert akinek nincs úszómúltja, sőt, akár nem is tud rendesen úszni, annak elég sokat kell edzeni ahhoz, hogy a megfelelő idővel teljesíteni tudja a közel 4 K-t. Viszont az nagyon hasznos, hogy ezek a sportágak egymásra is remek hatással vannak! Azaz ha úszol, akkor az nő az állóképességed, a tüdőkapacitásod, ebből pedig profitálni tudsz a bringánál és a futásnál. Érdemes tehát eleinte ráállni a leggyengébb sportágra, és azzal foglalkozni a legtöbbet, a másik kettővel pedig kevesebbet. Aztán ahogy telik az idő, és a leggyengébb számában halad előre az ember, úgy lehet a másik kettő edzésmennyiségét egyensúlyba hozni vele. Azaz a legfontosabb, hogy megtaláld, miben kell fejlődnöd – és közben ne távolodj el a való életedtől sem.