Nem (mindenkinek) kellenek nagy versenyek ahhoz, hogy egy lépcsőfokkal feljebb lépjen a saját képzeletbeli ranglétráján és eredményes legyen a maga szintjén.
Megint jönnek a közhelyek, amiket már mindenki ismer, de enélkül nincs fejlődés:

kitartás, szorgalom, alázat, akarat, hit és motiváció.

Mert ha ezek megvannak és hiszel magadban, előbb-utóbb el fogod érni a kitűzött célod.

2013 júliusában kezdtem a futást a nulláról. Egyre jobban és jobban belemerültem, mindig többet akartam és a futással töltött idő csak nőtt és nőtt. Minden évben volt valami kimagasló, valami érdekes, valami új, ami tovább lendített a fejlődésben. Átlagosan 2000-2600 km-t futok egy évben és ehhez a  "minimumhoz" ragaszkodom.

Minden embert a fejlődés visz előre és ezáltal új ajtók nyílnak ki. Persze vannak hullámvölgyek, érik az embert csalódások és felejthetetlen pillanatok is egyaránt. 

Korábban nekem is voltak világmegváltó terveim, aztán szépen idővel lenyugodtam. Most már nem dúl bennem olthatatlan vágy egy 6-12-24 órás verseny részvételre vagy egy kvalifikáció az UTMB-re (de soha ne mondd, hogy soha!).
Egyre inkább az a célom, hogy fussak jól és sokat olyan helyen, ami igazán feltölt.

A még mindig és egyre erőteljesebben fennálló pandémiás helyzet teljesen beszűkítette az életterünket. Ugyanakkor számomra mégis kinyílt a világ, csak kicsit másképp.
A karantén alatt (rengeteg küzdelemmel és szép pillanattal együtt) sokkal több időm jutott a futásra és ami ebben a legjobb, hogy mindezt terepen tehettem a közvetlen környezetemben.

Nézzük ezt a bizonytalan és pocsék évet, a 2020-ast!

Január 1-jén még senki nem gondolta, milyen küzdelmekkel kell szembe néznünk...
Sokan nagy álmokat szövögetnek ilyenkor. Lelkesek, tele pozitív energiával, hajtja őket a tudat, hogy tiszta lappal indulnak és egy év elég hosszú idő egy nagyobb cél eléréséhez. Én, mint hétköznapi halandó ember csak annyit szerettem volna, hogy idén kicsivel többet futhassak és mindezt egészségesen. Nem állítottam óriási kihívások elé magam, így nem is ért akkora csalódás a verseny lemondások miatt.

A Piros 85 terepfutás egy régóta dédelgetett vágyam volt, amire nagyon készültem, de egyértelmű volt, hogy lefújják. Ide írhatnám a Kinizsi 100-at is vagy egy gyorsabb maraton lefutását, amit beterveztem. Ezek elmaradása nem döntött le, mert csak lehetőségként tekintettem rájuk, extra lett volna, ha belefér, de nem áll meg tőle az élet.
A futás versenyek nélkül is annyi kihívás elé tud állítani, csak bele kell kapaszkodni és csinálni.

A tudat, hogy kicsivel kevesebb, mint egy év leforgása alatt képes vagyok 3000 km-t lefutni, óriási örömet és löketet adott. Mindezt egyetlen verseny nélkül, mert idén ez teljesen kimaradt a koronavírus miatt. Nem akartam veszélyeztetni senkit a családban, inkább kihagytam ezt az évet.

Az első fontos dolog, hogy mindig megoldottam a futást. Nem maradtam el emiatt semmivel (gyerekek, munka, család, háztartás, egyéb tennivalók). Remélem a férjem is így látja. :-) Mentem, amikor tudtam: volt, hogy csak 20 percre vagy több óra hosszára.

Lekopogom, nem ért ebben az évben semmilyen sérülés. Fokozatosan növeltem a távokat és a terepfutás nagyon jót tett. Eddig minden évben kellett 1-2x kinezio tape ragasztás a térdeimre, amikor túlerőltettem magam. Ez most szerencsére kimaradt és kifejezetten a terepfutásnak tudom be.

Nem ért csalódás, mert hétről hétre megterveztem a futásaimat. Tudtam, mit várok el magamtól és mennyi, ami lemorzsolódhat. Menet közben láttam volna, ha valami nem megy és akkor nem erőltetem. 

Semmivel nem vagyok se több, se kevesebb, de mégis azt érzem, mint egy sikeresen befejezett verseny után: megcsináltam és boldog vagyok!

Hogyan tovább? Ez majd kiderül. Ha a jövőről van szó, nem feltétlenül versenyekben gondolkodom már. Inkább szakszerű segítségen, iránymutatásban. Úgy érzem, ideje lenne egy edzővel felvenni a kapcsolatot, hogy mit tud kihozni belőlem, amire én már nem vagyok képes.