Ultravaló Peterdi-Farkas Éva blogja
Írj nekünk

Mennyire lehet fontos egy anyának a futás? 2. rész

Nemrég ünnepeltem az első szülinapom a Futásról Nőknek csapatában az alábbi cikkel, nézzük, mi változott azóta. :)

 

 

 

04:45 

Megszólal az ébresztő a telefonomon, félálomban lenyomom. Ismerem magam, úgyhogy 5 perces szundira állítottam tegnap este, végtelen számú ismétléssel. Az ágyból való kipattanás nem az erősségem, néha ötször is lenyomom, amíg sikerül kikászálódnom. Most harmadikra sikerül úrrá lennem magamon, miközben arra gondolok, lehet jobb lenne inkább kialudni magam, mint a futás kedvéért még sötétben, hajnalban kelni. Ádika ma éjjel is kitett magáért, már lassan két éves lesz, de még mindig borzasztóan alszik, van, hogy félóránként ébreszti az embert. Nincs semmi különösebb nyűgje, csak a cumi kell neki, vagy a kezem, vagy csak egy megnyugtató szó. Így legyenek az embernek normális alvásciklusai... Szerencsére Gáborral "elosztjuk" Ádikát, amikor nehezebb edzésem vagy versenyem van, előtte éjjel ő kel hozzá és én alhatok. Nagy nehezen meggyőzöm magam, hogy igenis kelés van, ugye nem akarom az estét elvenni a családtól azért, hogy én fussak? Nahát akkor! 

 

06:00

Ez a saját magam számára felállított limit, amíg ki kell jutnom a házból. Mivel nagyon nehezen térek magamhoz reggel, kell egy egész óra, amire menetkész vagyok. Ebből fél óra a gyilkos tekintetű kávézás, negyed óra az összekészülés és negyed óra alatt gyors elpakolok a földszinten, elindítom a mosógépet, szárítót, megcsinálom, amit tudok. 

 

06:12

"Hát ezt nem hiszem el, megint felszívódott a kutyahám" - fél lábon ugrálok az előszobában, egyik lábamon a csupasár aszfaltos cipőm (mert nálunk az aszfalton is sár van), kezemben a fejlámpa. Már alig világít, de mindig elfelejtek venni elemet, most se jutok el addig, hogy ráírjam a bevásárlólistára. Különben is, ha így folytatom, már úgyis világos lesz, amire kijutok a házból. 

"Masniiiii!" - üvöltöm el magam az udvaron. Megtehetem, mert külterületen lakunk, a kutyát nem érdekli a kiabálásom... Illetve mégis, Masni kutya már lohol felém. Májusban fogadtuk örökbe a kanizsai menhelyről, azzal a nem titkolt céllal, hogy vele fogok futni. Ez végül egy elég rögös út lett, mert ezt Masni eleinte nem így gondolta, de aztán megértette, hogy nem fogom sehol otthagyni és már imád jönni velem. Szerencséje van, mert mára egy óra könnyű futásom van, úgyhogy nincs semmi akadálya annak, hogy magammal vigyem. Sajnos amikor résztávos edzésem van, nem jöhet velem, annyira nem jött még bele, hogy a résztávokat is velem fussa. Az pedig nem opció, hogy elengedem, mert az emberek szólnak érte vagy akár baj is lehet belőle, annak ellenére, hogy a légynek se tudna ártani. 

 

A futás színtiszta flow, gyönyörű a reggeli Csótó és nekem folyamatosan újabb és újabb ötletek forognak a fejemben. Csak legyen időm megvalósítani őket! Arra gondolok, igaz, hogy nehéz elindulni hajnalban, hidegben, sötétben futni, de még egyszer sem, sohasem értem úgy haza, hogy megbántam volna a futást. Pont az ellentéte az igazság, így boldogan és büszkén indul a napom.

07:45

Újra itthon, tisztán, felfrissülten. Gábor megreggeliztette a gyerekeket, Gáborkával lehet indulni az oviba. Legtöbbször munkába menet adja be és hazafelé veszi fel, ez számomra azt jelenti, hogy ki se kell tennem a lábam a házból. (Kivéve, amikor estig dolgozik és én megyek a gyerekért az oviba.) Szerencse, hogy jól elvagyok magamban (akarom mondani Ádikával), különben már tutira megkattantam volna, még szomszédok se nagyon vannak erre. Néha kínomban bemegyek Ádikával a városba "vásárolni", aztán megfogadom, hogy soha többet nem teszek ilyet. Nekünk egyik gyerekünk se bolt- és babakocsikompatibilis, mindkettő látványosan szenved minden olyan helyen, ahol nem lehet szabadonereszteni őket. Ma szerencsére szép idő van, így eldöntöttem, lemegyünk a tóhoz, ott csinálok valami edzést, addig Ádika elszaladgál, motorozik. De előtte enni kellene valamit. 

November óta fokozatosan vegán étrendre váltottam, szerencsére így is bőven van miből választani. Ezt a változást az életmódomban nem Szilvi (Lubics Szilvi, az edzőm) inspirálta, hanem Peti, az új csapattársam. Annyi szépet és jót írt erről, küldte a tuti recepteket, gondoltam adok a dolognak egy esélyt, karácsonyig vegán leszek. Aztán meglátom. Végül pár kisebb kilengés után vegán maradtam, de erről majd írok külön. Gyors összedobok egy turmixot és shakerben viszem magammal a játszóra. 

11:30

Meg is jöttünk, mindketten kimozogtuk magunkat, ideje tiszta ruhát húzni, ebédelni. Gombás-sáfrányos rizottó a mai menü, vegán parmezánnal. Ezt gyorsan dobom össze, amíg Ádika mellettem játszik, közben fejben ezerfelé járok. Erre a hétre is túlvállaltam magam, nem győzöm kapkodni a gondolataim, minek álljak neki  ebéd után, amikor a pici alszik. Kéne takarítani, holnap délután jön az ingatlanos. A ruhakupac is egyre csak nő, de a könyvelőnek is össze kellene állítani a papírokat. Hivatalos ügyeket is kellene intézni, végre teljes mértékben hazaköltöztünk Németországból, de itthon meg be kellene jelentkezni mindenhova. Két hete írok egy bejegyzést ide az oldalamra, ideje lenne befejezni. De lapzárta is van a másik helyen, ahova írok, oda kettő cikkel vagyok adós. Boltba is kéne menni, a macskát meg vissza kell vinni az állatorvoshoz. Csak most nem a gyerek kiskönyvével, mint a múltkor. Nagy levegő, kifúj, "majd valami lesz" - ez a mottóm. 

12:40

A déli kelés ugyanolyan nehéz, mint a hajnali. Legjobb lenne ittmaradni Ádika mellett és aludni vele. Legalább regenerálódnék holnapra a két órás fokozóra. De feladataim vannak - ahogy ez eszembe jut, elönt a szorongás és kipattanok a gyerek mellől. A gép mellett a banki utalásokkal kezdem a munkát egy kávét szürcsölgetve, most ez a legfontosabb, a többit majd megcsinálom Ádikával ha felkel.  Eredetileg cikket írni ültem ide, de látom, mennyi megválaszolatlan üzenet van és egy sóhajtással megnyitom őket.
A vállalkozáshoz kapcsolódó papírmunkán és az egyéb hivatalos dolgaink mellett én intézem a tetoválószalonnal kapcsolatos teendőket is: kapcsolattartás, megbeszélés, időpontegyeztetés, mintatervezés, képek feltöltése. Hat postafiókot kezelek: a saját Messengerem, a saját Instám, a tetoválószalonunk Messengerét és Instáját, a saját email-címem és a céges email-címünket. Üzenetek, kommentek mindenhol. Gyors elrendezem őket, kiadom az időpontokat, csillagozom a Gábor által követendő beszélgetéseket. 

Na, ez is kész, üljünk neki a cikknek. Miről is írok? Megvan: "Hogyan szakíts időt a mozgásra". Bruhaha, hogyan is adhatnék tanácsot másoknak, amikor az én életem is egy állandó káosz? Azért csak összeszedem a gondolataim és írok. 

14:16

Mekkora szerencsém van, pont az utolsó mondatot ütöm le, amikor hallom fentről Ádikát. Ma nagyot aludt, biztos hidegfront van, akkor szokott így elájulni. Miközben leülök vele játszani, a cikkemet gondolkodom tovább. Hogy mennyire fontos nekem az írás és a futás. Így egyben, mind a kettő. Hogy mennyi mindent képes vagyok érte föláldozni, az összes csöppnyi szabadidőmet ezekbe beletenni, amikor annyi minden mást is lehetne csinálni. Hogy mit szólhatnak mások, amikor azt mondom valamire, hogy "nincs rá időm", másnap meg látják a Facebookon, hogy 50 kilométert futottam. "Erre bezzeg van ideje"- szinte hallom a megjegyzést. De hiszen nem értik, nem is érthetik, ezt csak a hozzám hasonló maroknyi megszállott érti! Nagyon sokat gondolkodtam már rajta, hogy miért csinálom ezt és miért nem engedem el, hiszen lesznek erre még később szabad éveim, nem a mostani életem kellene még bonyolultabbá tenni. Arra, hogy miért csinálom, a mai napig nem jöttem rá, de azt tudom, hogy nem akarom abbahagyni. Most, hogy megtaláltam a helyem és a legjobb emberek vesznek körül, ráadásul az eredmények is sorban jönnek (nem versenyeredmény, hanem saját magamhoz mért), minden puzzle kezd a helyére kerülni, nem fogok kiszállni. Egy a fontos, minél kevesebb időt vegyek el a családtól.

16:20

Megjön Gábor és Gáborka, indul az esti őrület. Nagyobbik gyerekünk példás magaviseletet mutat az oviban, ennek örömére itthon tombolja ki magát, amit senki se hisz el nekünk. Legtöbbször mindjárt ovi után megállok velük a játszón, hogy ott vezesse le a feszkót, de délutánra nagyon hideg lett és fúj a szél, nem lehet kint megmaradni. Hamarosan annak rendje s módja szerint el is szabadul itthon a pokol, mindkét gyerek üvölt, Gábor pedig össze is készült futni. Ő is szeret sportolni, vannak céljai és ahogy ő támogat engem, én is őt. Legalábbis erre igyekszem gondolni, amikor becsukja maga mögött az ajtót és egyedül maradok a két gyerekkel. Ránézek TP-n, 1 óra 50 perces futása van, majdnem elbőgöm magam. Épphogy haza fog érni vacsira meg fürdetésre, nem fogok én már így semmit elvégezni itthon. Kiborítok egy vödör színest és gyurmát a gyerekek közé a nappaliba és a legjobbakat remélve otthagyom őket, nekiállok ruhát elrakni. Közben összevissza pittyeg a telefonom, jönnek az üzenetek, minden egyes pittyenésre eszembe jut valami, amit vagy elfelejtettem elintézni, vagy sürgősen meg kell csinálni. Gépiesen hajtogatom a ruhát és szép lassan összeroppanok, ezt nem lehet bírni. Más hogy csinálja? Más hogy tud mindent észben tartani, időben elrendezni? Én az utolsó pillanatok rabja vagyok. Vagy utolsó utáni. "Túl sokat vállalsz"- mondja mindig anyukám. Részben igaz, sok mindent elvállalok, mert ezek a dolgok érdekelnek vagy előrébb visznek, de a teendők nagy részét nem "bevállalom" hanem inkább rámömlik, akár tetszik, akár nem. Fentről huppogás, majd sírás hallatszik, én meg otthagyom a ruhát. Ahogy benyitok a nappaliba, kell néhány másodperc, hogy felfogjam, amit látok. A gyerekek tetoválónak beöltözve egy céges pecsét miatt ölik egymást, amivel már mindenütt "kivarrták" a másikat, és azt, hogy "mindenütt", szó szerint értem. Kezek, arcok, homlok, semmi sem maradt ki. Miközben azon gondolkodom, hogy vajon milyen szerrel fogom megtisztítani őket, nagyobbik gyermekem már visítva panaszolja, hogy Ádika összefirkálta a rajzát, amit nekem csinált a falra. Most mi a sz*rt csináljak, ezt már nem hiszem el, ilyen nincs! Végül magamon is meglepődve lerogyok a földre és röhögésben török ki, még a könnyem is folyik. Valahogy kívülről látom ezt az egész tragikomédiát és egyszerűen nem bírom abbahagyni a nevetést.

Kicsit később hallom, hogy megjött Gábor, folyik a fürdővíz. Leviszem a kitetovált Ádikát és bedobom az apja mellé a kádba, távolítsa el ő róla a két telikaros mintát, elvégre ő a szakember. Visszamegyek Gáborkához és új rajzot készítünk, amit nem fog elrontani Ádika. Amikor elkészül, felragasztjuk a falra, kitakarva vele az Ádika-féle irkafirkát. Nagyon próbálok komoly arcot vágni. Elhatározom, hogy nem mostanában tesztelem a szipi-szupi foltálló, mosható falfestékünket és meghagyom az alkotást.

 

20:40

Na ugye, hogy elmegy szépen az idő. Mindkét gyerek megetetve, megfürdetve, Ádika mehet is lassan aludni. Rendet is sikerült raknom, legalábbis a konyhában. Az is valami. Elég sok mindent elintéztem a hivatalos ügyek közül, az egyik cikkem is kész van. Majd holnap befejezem a többit - bíztatom magam és igyekszem nem belegondolni, hogy pontosan miket is kellene majd megcsinálni. Iszom egy nyugtató teát, újabban nehezen alszom el esténként, túlpörög az agyam és nem bírok megnyugodni. Irigylem Gábort, aki gyakorlatilag akkor és ott alszik el, amikor és ahol akar. Én minél jobban akarok, annál inkább nem megy. Leülök legózni Gáborkával, közben titokban lenyújtok és hengerezek. Azt, hogy "titokban", úgy értem, hogy feltűnésmentesen: lényeg, hogy ne vegye észre, mert akkor reklamál, hogy nem teljes erőbedobással a legózásra koncentrálok. Kicsit később rálesek a határidőnaplónkra, ez az a tárgy, amit szívből gyűlölök, és nem csoda, hogy miért: gyakorlatilag minden napunk órára lebontva be van táblázva. Többek közt, hogy Gábor mikor dolgozik, ki mikor fut, melyik nap hova kell vinni a gyereket/kutyát/macskát és éppen melyik szervnél/szolgáltatónál milyen időpontra  kell melyikünknek ott lenni. Ezt nem hiszem el, ez nagyon sok! Vajon minden családnál ez van? Vagy tényleg csak mi vállaljuk túl magunkat? Elhatározom, hogy jövő hétre nem tervezünk be ennyi mindent. Ezt egyébként mindig megfogadom, de sosem sikerül.

22:35

Aranyóra. Akinek vannak gyerekei, tudja mi ez. Ilyenkor van nyugi, ilyenkor már mindenki alszik és ilyen későn már senki sem vár el tőlem semmit, nincs feladat, amit meg kellene oldanom, nyugodtan olvashatok, filmezhetek vagy telefonozhatok. Ezt a lopott én-időt kellene az alvásra cserélnem, de sokszor nem megy. Hiszen valamennyi kikapcsolódás nekem is jár, amikor tényleg semmit sem csinálok. Ma viszont aludni kéne, holnap kemény edzésem és hosszú napom lesz. Minden este rászánok pár percet, hogy a magam módján meditáljak, erőt gyűjtsek. Ezt saját módszer alapján teszem, lényege pedig az, hogy tudatosítom magamban, milyen szerencsés vagyok. Van egy szerető férjem és anyukám, akik támogatnak. Van két gyönyörű és egészséges, eleven gyerekem. Van hol laknom, van mit ennem, vannak barátaim. És sorolom magamban tovább, ami éppen eszembe jut. Végül átveszem magamban, mennyit edzettem és mit tettem meg a futásért, hogy mindez hol szeretném, ha visszaköszönne. Elképzelem, ahogy befutok a célba, felettem a célkapu mutatja az álomidőt, amin belül bent akarok lenni. Sikerülni fog. Mielőtt lefekszem, vetek még egy utolsó pillantást a békésen szuszogó, nyomokban tetoválásokat tartalmazó gyerekeimre és mosolyogva alszom el.