Ultravaló Peterdi-Farkas Éva blogja
Írj nekünk

Korinthosz 160 DNF

160 helyett 126 km és életem első DNF-je

Beszámoló egy nem sikerült versenyről, életem első DNF-jéről, de aggodalomra semmi ok, egyáltalán nem vagyok elkeseredve! 

Nagyon sok okot tudok mondani, hogy miért nem sikerülhetett célba érni a 160 km-en, de kezdem a "hivatalossal": ITB-szindróma, azaz fájdalom a térdem külső felén. Persze ez nem ott a versenyen hullott az ölembe, megvannak az előzmények. Ez a poszt igazából legalább annyira fog az előzményekről szólni, mint a versenyről, mert szerintem így kerek a történet. 

Két hónapja megfutottam életem első 24 óráját és 160 kilométerét a One Way-en, ami után úgy tűnt, jól vagyok, de a gyakorlat nem ezt mutatta. Egy hét pihenőt kaptam a verseny után, utána óvatosan újrakezdtük a futást, de már azon a hétvégén nem tudtam 100%-osan megcsinálni a két- és háromórás edzéseim egyikét sem. Itt jelentkezett először az ITB-szindróma is, az egyik futást ez miatt meg is kellett szakítanom. Innentől igyekeztem masszíroztatni, hengerezni, kentem mindennel, kb. csak a "pipamocsok és a pókháló" maradt ki. Úgy-ahogy futni is tudtam, de a hosszúk rövidebbek lettek és a tempó is a béka segge alatt volt. 

Közben az sem segített, hogy Gábor eltávozott a németekhez 2 hétre és maradtam a gyerekekkel, munkával, állatokkal, házzal, kerttel itthon. Ha anyu nem segít, nem tudom mi lett volna. Az edzéseim megcsináltam a tőlem telhető (nem az előírt) intenzitással, ahogy a napomba be tudtam préselni a leglehetetlenebb időpontokra, de sorozatosan csak a kudarcélmény ért. Az ITB viszont úgy tűnt, felszívódott. 

Ezt igazolta július 10-én a Hello Badacsony Trail is (ez egy eszméletlen szép és igényes verseny, csak ajánlani tudom!), ahova edzeni mentem el a hétvégi hosszúm helyett. Tartottam tőle ugyanis, hogy az eredetileg kiírt 4 óra síkot, benne a gyorsabb szakaszokkal megint nem fogom tudni megfutni, úgyhogy elmenekültem előle Badacsonyba. Ott az 53 km-es távot 2000 szinttel 8 óra alatt teljesítettem egy nyugodt, laza tempóban, viszont már a féltávnál alig bírtam menni, úgy fájtak a combjaimban az izmok. Az ezt követő napokban életem talán legdurvább izomlázát éltem át, amit a mai napig nem értek, hogy miért lett. Hiszen ez a táv, ez a szint már sokszor megvolt, korábban Tanúhegyek után másnap guggolásokat csináltam az edzőteremben, most meg szinte járni se tudtam. A következő heti edzéstervem megint lejjebb kellett vinni mennyiségben, intenzitásban, abban bíztam, hogy a hétvégi 1,5 és 4 órás futásokra helyrejövök. Utóbbit viszont megint abba kellett hagyni az ITB miatt, egy idő után ugyanis már csak bicegni tudtam. 

Következő héten végső elkeseredésemben "kapituláltam" az edzéstervből, a Korinthoszig pihenőt kértem, abban az értelemben, hogy hadd fussak csak annyit, amennyi jól esik, úgyis csak bő két hét van hátra, itt már nem ezen fog múlni. Elmentünk nyaralni Olaszországba, gondoltam majd ott kipihenem magam, úszok, jógázok és kitalálom, hogy egyáltalán el akarok-e menni Korinthoszra, aminek a gondolata már inkább nyomasztott, mint izgatott. Viszont akinek kisgyerekei vannak, az tudja, hogy a családi nyaralás az a felnőttek számára minden, csak nem pihenés. Ennyit a terveimről... Közben folyamatosan agyaltam, mérlegeltem, számoltam: menni vagy nem menni? Minden ki van fizetve, el van rendezve, hátha sikerül. Viszont egyáltalán nem vagyok jó állapotban. Se tempóban, se izomzatilag, meg mi van, ha ott is kijön az ITB? 

Nagy nehezen úgy döntöttem, elmegyek, de minden előzetes vágyamat, tervemet elengedtem. Utólag teljesen világos, hogy továbbra is inkább nyűg volt számomra ez a verseny, a cuccom is az utolsó este dobáltam össze, nem vettem az előkészületeket se olyan komolyan, mint máskor. Elszomorított, hogy egyedül kellett mennem segítő nélkül, mert csak így lehetett megoldani. A fuvart is az utolsó napokban szerveztem le, Eszter barátnőm pénteken hajnalban elvitt Szekszárdra (itt is köszönöm)!

A rajtba minden különösebb izgalom nélkül álltam be, miután a "csapatfotó" elkészült rólam és Petiről (hárman indultunk a 160-on Szilvi tanítványai közül, Poór Peti, Wittmann Jani és én, de Jani felszívódott). Elindultunk, az első 5 km-en mindjárt egy rohadt nagy döglött kígyó feküdt az út közepén, na mondom ez jó lesz. Amúgy az útvonal végig kígyókban gazdag volt, szóval már csak ezért sem lopta be magát a szívembe.

Futottam, a szokásosnál sokkal lassabban, magasabb pulzuson, de minden oké volt, tettem a dolgom. 30 km körül beértem egy régi ismerősöm, akivel onnan együtt haladtunk tovább. 70 körül jött el az első holtpontom, de tudtam, mivel állok szemben, máskor is volt már ilyen, annak rendje s módja szerint túl is jutottam rajta. Vártuk a 80 kilit, a féltávot, ott lesz egy nagy frissítőpont meleg étellel, onnan már "hazafelé" futunk. Annak ellenére, hogy nem volt saját segítőm, mindig kaptam segítséget a pontokon (köszi Mórocza Andinak, aki többször is frissített a saját futója mellett engem is:) ) A 80-as pont egy laza 19 perces kilit eredményezett, de legalább haladtunk visszafelé, egyre nagyobbakat hallgatva. Közben jött az infó, Peti 90-nél kiszállt, nem ment jól neki a futás és nem akarta erőltetni. Sajnáltam, hogy így alakult, kicsit kedvem szegte nekem is. A beszélgetést eddigre felváltották az egyszavas "párbeszédek" és nekem eközben elkezdett egyre határozottabban fájni a térdem. Nem akartam hangosan panaszkodni és ezzel lehúzni magam és a társam, inkább igyekeztem belül túljutni ezen. Megbeszéltük, együtt elmegyünk 100-ig, húzzuk egymást, aztán haladunk a saját tempónkban. Én azt terveztem, beveszek egy fájdalomcsillapítót, felteszem a fülest és egy számot végigfutok, egyet végigsétálok. Mivel 12 órán belül lett meg a 100 km, bőven maradt idő (11 óra) a fennmaradó 60-ra. Ezt már sok sétával is be lehet húzni, gondoltam. A 121 kilis pont nagyon-nagyon lassan akart eljönni, egyre rosszabb lett a lábam, nem hatott az Algopyrin. Végső elkeseredésemben kitaláltam, hogy ott eszek meleget és beveszek még egy Flectort, az majd talán átbillent. Közben a fejemben visszhangzott a masszőrőm mondata két héttel korábbról: "ha így folytatod, el fogod szakítani azt a szalagot!" Miután ott ültem pár percet a levessel, a felállás után úgy tűnt, nem tudok járni se. A pontőrök biztatására elindultam tovább, de futni már pár lépést sem sikerült. Több, mint egy óra volt, mire elbicegtem a 126. km-nél lévő pontra, ami az előzőtől csak 5 km-re volt, és szóltam: vége. 

Leültettek egy padra, betakartak az egyik kedves segítő saját takarójával és megvigasztaltak, mert persze elsírtam magam csalódottságomban. Viszont amire értem jöttek, már fejben elrendeztem magam és nem voltam szomorú. Végigvettem magamban mindent, ami történt a nyáron, amit átéltem a versenyen és letisztult a fejemben, hogy ennek hogyan is kell folytatódnia. Amire este elindultunk a bankettre, már tudtam, hogy én most pár hónapig biztosan pihenni szeretnék és a magam kedvére futni, amennyi jólesik. Nem akarom a futást is megoldandó feladatok közé sorolni, hanem csak élvezni és újraépíteni magam. Szerencsére ebben Szilvi is maximálisan partner volt, így végül minden jól alakult.  

A banketton sajnos nem sikerült egy asztalhoz ülnie a csapatnak (pedig azt hittük, lesz erre lehetőség), de utána azonnal lelépett az emberek 80%-a és megoldottuk az összetartást, legalábbis Anikóval és Petivel :) Az én plusz egy főm pedig a "messzi" legjobb barátnőm, Edina volt, akivel nagyon örültünk, hogy több hónap után újra látjuk egymást. 

Hogy visszajövök-e a 160-ért? Őszintén: nem hiszem. Most sokan meg fognak kövezni, de nekem nem jött be a pálya, az unalmas útvonal, a rengeteg szúnyog és kígyó. A szervezés vérprofi volt és a segítők is mindenhol nagyon kedvesek voltak, de azért volt néhány apró dolog, ami nem tetszett nekünk, persze semmi se lehet tökéletes. :) Maga a hangulata jobban tetszik nekem a kisebb, családias, inkább nonprofit jellegű versenyeknek, de ez megint egyéni ízlés kérdése. Szóval egyelőre nem vágyom vissza, viszont jelenleg sehová sem vágyom, ami ultra. Kell most egy kis idő, hogy rendeződjenek a dolgaim és majd ha újra rendben leszek úgy fejben, mint testben, akkor megyek hosszabb távra. Addig is futok a kutyával, erősítek, bicajozok, élvezem az életet. :) 

Mindenkinek gratulálok, aki részt vett a versenyen, különösen azoknak, akiknek sikerült célba érni! És köszönöm szépen azoknak, akik engem segítettek, hogy idáig eljussak, de legfőképpen a férjemnek, mert az ő támogatása nélkül sehol se lennék.