Szöveg: Németh Györgyi | 2021.06.01. | Frissítve: 2021.06.03. | |
Én nem tudom, hogy ki hogy van vele, szokott-e azon gondolkozni, hogy vajon meddig tud fejlődni a futásban? Amikor rá voltam kattanva a futásra, elég gyakran jártak ilyen gondolatok a fejemben. Miután lefutottam az 1:47-es félmaratonomat, vagy a 3 óra 54 perces maratonomat, már azon jártak a gondolataim, hogy vajon lehetne ez jobb is? Vajon hol van az én határom?
Aztán jött egy sérülés, nem ragozom, írtam róla eleget. Már régen túl vagyok rajta, de a futó énem messze nem olyan mint volt (és a testsúlyom sem! - no ez a rossz oldala a dolognak). Azt a szintet, ami az én legjobbam volt, nem tudtam visszahozni, bevallom nem is törekedtem rá. Szóval nem csak fizikálisan, de mentálisan is alább adtam volna? Egy ideig így éreztem, de mostanra teljesen letisztult a kép.
Kikerültem a futás buborékból
A sérülés és a felépülés alatt megváltozott a futáshoz való viszonyom. Kikerültem a futás buborékból - amiben amúgy korábban remekül éreztem magam - és lett idő más dolgokra is, amikre korábban nem szántam. Most pedig ott tartok, hogy nem akarom a szabadidőmet csak és kizárólag a futásra és a sportolásra szánni, de rögtön hozzá is teszem, lehet, hogy ez is csak átmeneti. Egyszerűen (újra) megízleltem más dolgok szépségét és értékét is, és valahogy nem akaródzik egy teljes napot futókirándulásra szánni, vagy hétvégéről hétvégére futóprogramokra menni, nézni a heti időbeosztást, hogy mikor lehetne megcsinálni egy újabb futást.
Most akkor futok, amikor kedvem van
A futásaimat jelenleg két dolog jellemzi: lassú és elvárásoktól mentes. Hetente 3-5 alkalommal futok, általában 10-14 km között. Megszoktam. Nincs heti kilométerkényszerem, igaz időnként még bekapcsol a rendszer, hogy azért a heti 40 kilométert meg kéne csinálni, de nincs probléma akkor sem, ha ez nem jön össze. Volt idő, amíg azt gondoltam, hogy talán lusta lettem, de mostanra már világosan látom, hogy az energiamennyiségem ugyanaz, csak most a felszabadult energiákat a kertbe, az iskolába és a helyi egyesület körüli teendőkbe is beleteszem a futás mellett. Elkezdett más is ugyanúgy érdekelni, örömet adni mint a futás, így a képzeletbeli tortából már nem csak a futás, hanem sok minden más is kiszakít egy szeletet. Persze a Börzsönybe mindig örömmel megyek fel... a hegyi utak iránti lelkesedésem nem változott.
Megszűntek a futással kapcsolatos elvárásaim
Mint mindennek, a saját magunkkal szembeni elvárásoknak is megvan a maga jó és rossz oldala. Az egészséges, elérhető kihívásokat adó elvárásokkal szerintem nincs gond, előre visznek. A probléma ott kezdődik, amikor a saját elvárásaink kezdenek nyomasztóvá válni. A kettő közti határ felismerése nem mindig könnyű, és az sem tragédia, ha az ember néha túltolja. Szerintem minden futó, aki edzésterv alapján, egy konkrét célért edz, belefut ebbe a helyzetbe, aztán az ilyen helyzetre adott reakció már kinek-kinek a sajátja ... .
Ez lenne a lustaság?
Semmiképp! Szerintem a nagyon aktív, edzésterv szerinti futással ugyanúgy el lehet telítődni, mint a csokitortával. Eljön az a szelet, amikor már nem kérünk többet. Valahogy így van szerintem a futással is, főleg, ha nem jönnek az eredmények, amik azért rendesen motiválják az embert. Eljön az az időszak, amikor a futás Marshall-keresztjében a beletett idő és a jónak ítélt eredmény metszéspontja olyan nagy beletett energiát igényel, hogy az ember belátja, ez bizony már nem fér bele.
Hogy mi tart mégis a futópályán?
Egyrészt nem csinálok belőle problémát, hogy önmagamhoz mérten is csiga lettem. Elnézve a világ történéseit, akár a közvetlen környezetemet, örülök, hogy egészséges vagyok és egyáltalán futhatok. Ebben a mostani időszakban a legjobban a futótársaim motiválnak. Zsóka barátnőmmel a futásaink során beszélgetek, végre újra elindult a futóklub, és a férjemre is számíthatok egy-egy rövidebb futás alkalmával. Korábban nem voltam egy futótárs párti, imádtam egyedül futni, de most, szinte futótárs függő lettem. Sosem gondoltam volna....! Viszont érdekes megfigyelésem, hogy ezzel a futóteljesítménnyel egyáltalán nem vágyom versenyekre. Számomra a verseny az saját magam megmérettetéséről szól, nem találok motivációt "csak" abban, hogy elmenjek és teljesítsek egy versenyt, úgy önmagáért. Persze még ez is változhat. Ha bármilyen tömeges sportrendezvényre elmennék most, az biztosan egy teljesítménytúra lenne. Természetesen az mindenképp a futópályán tart, hogy a sportolást feladni nem opció, és nem is erről szólt ez az írás. Azt bizonyára senkinek sem kell magyarázni, hogy miért. Szóval jelenleg futok a saját kedvemre annyit és olyan tempóban, amilyenben az nekem megfelel. Elvárások nélkül, de mozgásban maradva. Végülis erre épült az egész sportfilozófiám, és ez most is megállja a helyét. Aztán ki tudja, hogy mikor kattan be megint valami! :)
Jó futást!
Györgyi
