A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

Tanulságposzt - hogyan lesz 82 a 112-ből?

Egy rövidített ultra tanulságai.

Van az úgy, hogy minden passzol és a tervnek megfelelően történnek az események. És bizony van az úgy is, amikor - ahogy mondani szokták - egyszerűen nem jön ki a lépés. Ez a poszt most egy ilyen helyzet tanulságait összegzi. Mindezek ellenére számomra ez egy abszolút pozitív kicsengésű írás, a tanulságok objektív értékelésével. 

A történet márciusra nyúlik vissza, amikor biztossá vált, hogy idén sem lesz UTH. Előtte már lehetett sejteni, hogy nem lesz, de akkor vált biztossá. Ahogy az a döntés is bennem, hogy oké, akkor idén ismét odamegyek és szépen lefutom magamnak edzésként, a "százas módszertan" finomításának jegyében. Szóval az elhatározás tulajdonképpen korán megvolt, ahogy a vágy is egy ilyen távra. Úgy voltam vele, ha tavaly sikerült, miért ne sikerülhetne idén is?

Tanulság: az egyéni teljesítmény nem átruházható évről-évre.

Tavaly márciusig bezárólag négy versenyem volt, amiken rendesen kifuthattam magam az akkori Privát UTH előtt. Minden úgy volt összerakva, ahogy felkészülni illik egy versenyszezonra. Idén? Egyetlen versenyen se tudtam még indulni. 2020 augusztus végén álltam utoljára rajthoz, így kis túlzással azt se tudom már milyen érzés "versenyzőként" futni. A tél/tavasz eleje ráadásul a saját "visszatámogatásomról" szólt, tehát közel sem biztos, hogy versenyképes lettem volna. Adja magát a kérdés: miért is gondoltam, hogy minden mehet úgy, mint 2020-ban?  A teljesítmény olyan, mint minden más: ha nem gyakorolja az ember, akkor kikopik a "rutinja".

Hiába mentem hosszúkat tavasszal (két 50-es és egy 70-es távom volt, valamint a pályát a szokásos szakaszolásban megfutottam május elején) relatíve jól, de ebből nem következik semmi. Azokat a távokat stabilan tudom, a 100-as távokat pedig még mindig csak gyakorlom. 

Tanulság: ami korábban sikerült, nem biztos, hogy most is sikerül.

Pedig nagyon hittem benne és akartam. Eredetileg 2021.május 23-án futottam volna, de a körülmények összjátékaként nem voltam 100-asra megfelelő állapotban egy enyhe megfázásnak/kimerültségnek köszönhetően. Sokat gondolkodtam akkor az éjjel, de mivel lázas is voltam, így arra billentem el, hogy nem tudnék még 20 kilométert se lefutni, nem hogy a sokszorosát. Pedig akartam.

Eltoltuk egy héttel május 29-re, hogy egész héten hangolódni tudjak, mert az előtte lévő hét brutális volt a munkaterhek és a saját képzésem vizsgái miatt. Ez a hét is húzós volt, hisz vizsgaidőszakot kell menedzselni a munkahelyemen (és persze ott vannak az egyéb munkához köthető tevékenységek is), no meg engem is vár nyolc kollokvium (szerencsére elvileg már csak három),  mégis okosabban tudtam figyelni a dolgokra - feltöltésre, pihenésre. Szóval igyekeztem a nehezített körülmények ellenére mindent úgy csinálni, hogy működjön a tervezett "százas módszertan".

Tanulság: nem lehet mindent előre kiszámítani, gépkezelőként beállítani.

Az akarat megvolt, a feltöltés és a heti pihenésadag is. Mégse volt az igazi. Tavalyról tudtam, hogy a hajnal 4 órai indulás nem az én időm, mégis megint ezt választottam. Miért? Mert azt hittem idén is sikerül túllendülni. Aludni persze idén sem aludtam szinte semmit, ráadásul a nagy odafigyelésben valószínűleg még túl is töltöttem magam. Az indulástól fogva gyomorproblémákkal küszködtem. Arra gondoltam a "kiállások" közepette, hogy a 2018-as Sárga 70-en történt hasonló helyzet velem és ott 30 kilométernyi szenvedés után végül rendeződtem. Olyan szinten, hogy a Rózsika-forrástól Budaörsig felszabadult örömfutásban volt részem. Hittem, hogy itt is így lesz. Dobogókőig háromszor álltam ki, ezért előre vettem a levest és a krumplit, hogy legyen valami táplálóbb is bennem. Aztán végre elkezdett minden jobb lenni a negyedik kiállásom ellenére is, Klastrompuszta után a Sárgán pedig tudtam már örülni a természetnek köröttem. Jól éreztem magam Pilisszentlélekre érve, lelkesen mentem Pilismarótra. Ezúttal a Szakó-nyerget is nagyon élveztem, ekkor tudtam először köszönteni magam körött a Pilist. Az elejétől kezdve a felfelék mentek inkább, a lefeléken kezdetektől éreztem, hogy lassú vagyok. Ettem sósat, édeset, ittam sokat, igyekeztem átsegíteni a szervezetem a kezdeti nehézségeken - félsikerrel. Dömösre kifejezetten lelkesen érkeztem, a Prédikálószékre majdnem a tavalyi részidőmmel értem fel. Aztán itt valami véget ért. A lefelén már a letérést is elvétettem, pedig nagyon jól ismerem az egyenes letérést az aszfaltút felé. A csalános csapás se fogadott nagy örömmel. Lepencén még hosszan frissítettem, hogy feléledjek, de ezt követően ötödször is kiállásra kényszerültem.

Ekkor már sejtettem, hogy ez ma nem az a nap, amikor ebből 112 lesz. Adtam magamnak persze időt, felmentem a Jenő-kunyhóhoz, majd jött a Spartacus-ösvény - itt Györgyi Gábor (aki idén is becsatlakozott itt-ott videózni, utólag is köszönöm neki a jókedvet és hangulatot!) még biztatott, hogy ne gondolkozzak kiszálláson, menjek tovább, menni fog az. Visegrádig mindenképpen el akartam menni, így ott állítottam meg az órát a 82-nél (nekem +600 méterrel több volt a pálya Pilismarót miatt). Sokat gondolkoztam a döntésen az Apátkúti-völgy felé haladva és aztán is. Nem bántam meg, elvégre Dobogókőig abban sem voltam biztos, hogy a féltávig elérek. 

Tanulság: van, amikor az "elég volt" a jó döntés.

Ez ma egy ilyen futás volt. Nem vagyok kiszállás-párti, versenyről végképp csak az utolsó lehelet után szállnék ki, de most ezt láttam ésszerű döntésnek. Hogy miért? Mert ez a nap elsősorban "fejben" ment el. Fizikailag nem voltam jó formában ugyan, ez rögtön az első métereken kiderült, amikor elindultunk és Gábornak két kisebb lihegés között tudtam válaszolni, pedig tán 5 perces ezrekkel mehettünk csak. Aztán a lefelék tették világossá, hogy ez tényleg ennyi lesz és nem több. Egy teljes perc/kilométerrel volt gyengébb minden lefelém, mint tavaly meg úgy általában. Ezek persze még nem lettek volna elegendő indokok a kiszálláshoz, hiszen a táv adott, csak az idő kérdéses ilyen körülmények között.

A haladásom ezek ellenére sem volt annyira rossz, mert a frissítési időt sikerült feleznem tavalyhoz képest, így a felhalmozott holtidőket/lassabb haladást valamelyest egyensúlyba tudtam hozni. A legnagyobb gond a motiválatlanság volt. Azt éreztem, hogy "minek elmenni Szentendrére, amikor Visegrádig is szép távot tettem meg? Minek magamat még nagyobb szenvedésbe kergetni, amikor így is fáj már eléggé? Már bizonyítottam magamnak számos hosszún, hogy verseny nélkül is meg tudom csinálni. Most nem akarom, így nincs értelme."

A motiválatlan elmével pedig elég nehéz vitába szállni, bár nem lehetetlen. Nekem most nem sikerült, igaz nem is próbálkoztam vele. Ha a megtett táv közbeni érzések átlaga elkezd a "rossz" felé billenni, az már intő jel, főleg ha mindez egy "edzésen" történik, aminek pont az lenne a célja, hogy többségében jó érzésekkel záruljon. 

Tanulság: "Teljesítmény=képesség X motiváció"

Nálam a képletben szereplők egyike biztosan hiányzott most, de talán a másik is hibádzott. A motiválatlanságot visszavezettem egészen odáig, hogy már közel egy éve nem álltam rajthoz, tehát nem "kényszerültem" teljesítményt leadni. Ehhez a távhoz úgy tűnik kell a "teljesítmény" igénye, a "harci kedv". Nekem nagyon régóta nincs igazán "harci kedvem", hiszen nem volt verseny, ahol kiélhettem volna, de még kilátásba helyezett verseny sem, amire készültem volna. Mindebből azt a végső tanulságot vontam le, hogy bizony újra életre kell hívnom a versenyzői énem. Ami tavaly megvolt a tavaszi időszak lendületét követően, úgy tűnik idén már nem jött velem tovább. Ez egyáltalán nem baj, mert szerettem azokat az időket, amikor a versenyzői énem útját egyengettem előre. 

Tanulság: van, amikor vissza kell lépni akár több lépést is.

A nap legnagyobb tanulsága azt hiszem ez volt. A tavalyi énem alapján azt gondoltam, idén is az vagyok, aki akkor voltam. Nos, valóban lehetek az is, de a körülmények semmiképpen sem lehetnek ugyanazok, hisz most 2021-et írunk és nem 2020-at. Vissza kell hát lépjek egy szintet és újra meg kell éljem "kicsiben", hogy mit is jelent teljesítményt leadni. Terepfutni nagyon szeretek, ez eddig sem volt kérdés, de teljesíteni is képes vagyok, mint akár egy évvel ezelőtt? A nyári versenyszezon segít majd ezt a kérdést is megválaszolnom. 

Mert van az úgy, hogy 112-nek indul, de 82 lesz belőle. És ez teljesen normális dolog, mert a futást a mögötte lévő érzet teszi jóvá és nem a megfutott számadatok. Talán ezek a tanulságok itt és most többet értek, mint az a bizonyos 112. Mivel végre újra lehet versenyezni "halandóknak" (versenyengedély nélkül) is, így már itt lapul a versenyzői énem "újrahívásának"  első állomása. Ez pedig a július eleji Verőce Éjszakai Trail 50-es távja lesz. Ugyanis kicsit sem szegte kedvem ez a "nemszázas", sőt.