A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

Még mindig a futástól vagyok "normális"?

Test és lélek útja a „Sárga” ösvényein.

Közel egy évvel ezelőtt írtam azt a posztot, amiben taglaltam, hogy a futás az a tényező, ami miatt szerintem "normális" tudtam maradni az akkori  "abnormálisnak" érződő élethelyzetben. Nos, ami akkor "abnormálisnak" tűnt, az azóta gyakorlatilag lassan a mindennapok részévé vált. Mondhatni, hogy könnyen adaptálódik az ember a viszontagságos helyzetekhez, de ez közel sincs így. A futás viszont megmaradt, így még mindig segít abban, hogy "normálisnak" érezzem magam, persze szigorúan a saját értelmezési tartományom szerint véve. Ilyen "normalitás" nekem például az ultra, ami normál esetben az életem része. Hat hónap után pedig végre újra megéreztem milyen igazán "való" is tud lenni az élet 50 kilométer felett! Test és lélek útja a „Sárga” ösvényein.

Ahogy korábban írtam, a visszatérésem egyik fontos pontja volt, amikor újra neki mertem indulni 50 kilométernek. A következő állomáshoz akkor értem, amikor a rendes sorozatterheléseket vissza tudtam emelni a heti tervezésembe. De az igazi mérföldkőnek mégis az számított, amikor újra ott álltam egy nagyjából 9 órás menet elején. Ez az út pedig nem más volt, mint egy régi kedves túra útvonala, amely Esztergom vasútállomástól halad Budaörs központjáig. Igen, ez a Sárga 70 pályája. Nem is tudom miért pont erre esett a választásom, de mivel tavaly kimaradt, így adta magát, hogy április lévén ide térjek vissza első igazán hosszúmnak.

Nagyon vágytam arra az érzésre, amit korábban "resetelésként", mostanság inkább az agyam "kisütéseként" hívok, vagyis azt az áldott állapotot, amikor végre csak arra koncentrálok, amit aktuálisan csinálok. Nem foglalkozom semmi mással - emberekkel, határidőkkel, feladatokkal, "muszájokkal és kellekkel" - hanem csak futok és kész. Etetem, itatom és futtatom magam. Ennyire egyszerű a képlet. Még a fájdalmát is kívántam talán az egésznek, hogy végre újra érezzem, hogy érzem. Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan "mit" is keres az ember ilyenkor, de azt hiszem kicsit mindent, belesűrítve fél napba. Izgalmat, várakozást, lelkesedést, örömet, bosszúságot, nehézségét, fájdalmat, félelmet, megnyugvást, "hazatalálást". Egyfajta változást. A katarzist magát. Ugyanis a legnagyobb szükségem erre van mostanság: a változásra. Több szempontból is.

Szóval ezeket az érzéseket vágytam, amihez keretet ezúttal a Sárga 70 útvonala szolgáltatott. Hazai pálya az egész, hiszen ismerem a Sárga jelzés minden kanyarulatát, legyen szó Pilisről vagy Budairól. Furcsa volt persze nappal elindulni, mert hivatalosan ez egy éjszakai túra, de így legalább kicsit más volt, mint a megszokott. Eléggé vágyom már a megszokottól más ingerekre. Nagyon szerettem volna magam mögött hagyni a "gondolkozást", eszembe is jutott Pilisszentlélek felé futva egy régi szlogen: "hagyd kint a valóságot" - ez nekem akkor a "lépj be a valóságba" életérzés volt inkább. Abba a valóságba, ami a színtiszta életről szól - a jóról, rosszról, örömről, bánatról. Mindenről sűrítve.

Így értem a Pilis-nyereghez, majd kanyarogtam le Klastrompusztára és haladtam tova a Csévi-nyereg irányába. Visszagondoltam a hűs 2019-es május 1-jei éjszakára - milyen más volt akkor minden! Ez az út is, hiszen az erdősor megvolt még végig az út baloldalán. Az a 2019-es tavasz nagyon szép időszak volt a futást tekintve és szakmailag is. A tavasz most is szép és a futást is becsempészem a mindennapjaim közé, hogy jobbá tegye azokat. És megtartson a földön állva engem "normálisnak", ugye.

Pilisvörösváron ritka vendég vagyok nappal, a hajnali arcát jobban ismerem. Furcsa volt kiérni az erdőből, sikerült is rögtön egyet tévesztenem. A hibázás mindig kiváló a mentális állapot tesztelésére és felrázásra. Utcanevek, táblák, térkép, majd útnak eredek végre a Kálvária felé. Elképesztő tömeg volt Pilisvörösváron, szűkös kis utcák tele autókkal, a főútról nem is beszélve. Pillanatok alatt átértem Pilisszentivánra, hogy az Antónia-árok alatt legyek: a Budai-hegység kapujában, ahogy nevezem. Féltáv. Azon gondolkodtam felfele menetelve, milyen gyorsan el tud szállni 70 kilométer fele! Nagyon régen járt utak voltak ezek, a Zsíros-hegyen szerintem a 2019-es Sárga óta nem jártam, sőt a Rózsika-forrásnál se voltam. Pedig régen rengeteget futottam ezeken az utakon. Lefele a Zsíros-hegyről ismerős köszöntés, Elek-Belus Fruzsi jóvoltából - a magam monotóniájából teljesen kizökkentett a néven szólítás, hisz egyáltalán nem számítottam rá. Nagyon ritka mostanság, hogy olyanokkal  - egyáltalán bárki futóval - találkozom, akik egyrészt megismernek, másrészt megszólítanak, szóval egészen lelkesítően hatott rám ez a váratlan impulzus. Kicsit olyan volt, mint a versenyen a "hajrázás". Nagyon-nagyon hiányzik ugyanis a versenyzés, elvégre most lesz nyolcadik hónapja, hogy nem álltam rajthoz. Már lassan azt sem tudom milyen érzés egy ultrán elrajtolni! Elképesztően hiányzik ez az érzés is, no meg a versenytársakkal való együtt haladás érzése. 

Szóval kicsit erre emlékeztetett a helyzet, így a lendülete levitt a Rózsika-forráshoz. Ez az út régen rettentő hosszúnak tűnt. Ezúttal nem. Régi ismerősként üdvözöltük egymást az Újlaki-heggyel, majd a Határ-nyereggel. Tényleg nagyon sokat jártam erre éveken át. Ezeknek az utaknak köszönhetem, hogy képessé váltam a 70 kilométerre és tovább. Éppen ezért mindig jó visszatérni - ez olyan, mint hazatérni a szülőfaluba és szétnézni újra. Nyugtázni a régi táj szépségét. A Nagy-Hárs-hegy régi "mumus", emlékeimben mindig szenvedős felfeléként él. Most? Kis túlzással élveztem. Olykor meg kell lépni azt, amitől olyannyira tartunk. Amiről azt hisszük, hogy féljük.A hegy nagyon hamar átengedett, hogy Szépjuhásznénál az utolsó lendületet vehessem. Érdekes módon ez a szakasz volt a legnehezebb most. Jött egy futólány szembe valahol a Csacsi-rét előtti részen és mosolyogva köszönt. Olyan jó érzést keltett bennem, pedig csak egy suhanás volt a pillanat, mégis azt éreztem, amit versenyek sokadik órájánál szoktam: "bajtársiasság". Persze más volt, mint ami "élesben" lenne egy verseny közepette, de arra gondoltam, mennyire hiányzik ez is! Az a bizonyos "mi" tudat a verseny sodrásában. Mennyire befogadó tud lenni az ember X óra után minden kis örömfoszlányra. Minden "összekacsintásra". Jó lesz végre ezeket is újra megélni a maguk valójában. 

A holtpont aztán Sorrento előtt következett be. Nem is gondoltam, hogy ez nehéz lesz, mert jó kis ösvény, szeretem az ilyeneket futni, de a mélypont egyértelműen ez előtt volt. Az emelkedő aljára érve könyörgött a testem, hogy leüljek végre. Csak 2 percre! - hangzott a hang a fejemben. Nem engedtem. Azt mondogattam magamban, hogy most nem lehet leülni, mert még menni kell kicsit, még van út tovább. Közben feltoltam magam az emelkedőn, majd a kanyargós ösvényre értem és a Sorrento-hoz fordultam. Ez volt a sokat emlegetett "halált" követő "újjászületés" pillanata. Mint amikor víz alól feljön az ember és kitisztul a világ körötte.

Hogy tegyek azért, hogy tényleg végre minden rendben legyen. 

Hogy "normális" vagyok-e a futástól? Ezt a posztot követően szerintem érződik a "normális" szó igencsak relatív mivolta. Viszont úgy gondolom, ennél normálisabb talán nem is lehetnék, hiszen az ilyen élményektől érzem magam igazán "emberinek". Amit kerestem, azt hiszem a Sárga úton aznap megtaláltam. Néha ugyanis szükség van arra a bizonyos "halált" követő "újjászületésre", hogy megrázva magunk tovább tudjunk menni. Hogy egy idevágó refrént idézzek: "Everybody wants to go to Heaven, but Nobody ever wants to die".

Sokat gondolkoztam az úton és persze az utat követően is a szakmai életem komplex, már régóta feszítő problematikájával kapcsolatban. Bár aznap Budaörs utcakövére lépve kész megoldásra nem jutottam, viszont ezt követő héten most igen. Ennek hatására ugyanis engedtem magam még mélyebbre zuhanni a problémába, hogy aztán elindulhassak kifelé belőle. Végre eljutottam oda, hogy sikerült elengednem valamit, ami - bár nagyon fontos részt töltött be a szakmai munkámba és persze valahol most is fontos részt képez - óriási feszültségeket okozott bennem egy jó ideje. Végre megértettem ténylegesen mit jelent az a mondás, hogy "lose to win". Megértettem mit jelent elengedni valami fontosat azért, hogy egy minőségileg másabb, jobb születhessen. Megéreztem újra azt a "növekedési erőt", ami a tehetetlenség feszültségét követően a kézbe vett döntéssel jön el. 

A futás ugyan nem nyújt kész megoldásokat, de egy úton mindenképpen elindít. Ezen az úton pedig mindenki maga dönt arról, merre megy tovább. Azt hiszem ezért vagyok a futástól még mindig "normális".

A poszt életérzéséhez szövegileg ezúttal a Kasabian Underdog című száma kerül. Hisz a versenyek mellett a koncertek extázisa is elképesztően hiányzik már!