A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

Életképek a Magas-Tátrából I.

Az első kilenc nap

Az első kilenc nap élményei a Magas-Tátrából

Közel egy év telt el azóta, hogy a Magas-Tátra gránitköveit érte a cipőm talpa. Az idei tervek közül szinte minden ment a kukába (Zimowy Janosik, Dziki Groń, Malofatranska stovka 100) de a Magas-Tátra megmaradt - immáron ötödik éve, hisz 2017 óta minden nyáron jártam itt. Tavaly már volt lehetőségem két hetet kint tölteni és persze rögtön akartam mindent egyszerre, így elég hamar sikerült belefáradni mentálisan a "hajtásba". Az akkori tanulságokat leszűrtem, éppen ezért idén megfontoltabb énemet hoztam magammal. Ezúttal tisztán élvezni jöttem a Magas-Tátra ormait, mindenfajta előzetes célkitűzés és "teljesítménykényszer" nélkül. Okosság nélküli, képes beszámoló az első kilenc nap szépségeiről.

Előzetesen három teljes hétnek indult az út, de két napot rá kellett még húzzak otthon egyéb nagyon fontos dolog miatt. Szóval két napos csúszással, de megérkeztem ismét a Nová Lesná településen lévő szállásra. Már tavaly is nagyon jó tapasztalataink voltak, így nem volt kérdés, hogy idén szintén ide kell visszatérni. Elképesztően jó szállás, csodás kilátással a Nagyszalóki-csúcsra (Slavkovský štít), Tarajkára (Hrebienok), Lomnici-csúcsra (Lomnický štít). Ahogy kiléptünk innen egy éve, gyakorlatilag már megvolt a foglalás idénre. Az egész éves korlátozás miatt talán nem is nagyon szálltak itt mások azóta. 

Ezúttal csak két biztos pont volt a tervezésben: Tatranská Šelma Ultra és Ultra Janosik. Tanulva a tavalyiból, ennél több konkrét tervem nem volt. Amit mindenképpen szerettem volna viszont: nyugalmat, szabadságot, kötetlenséget és persze fokozatosságot.Nem számít a tempó, nem számít van-e "edzésértéke" annak, amit csinálok. Baromira nem érdekel, hisz tavaly ezt rontottam el leginkább. Edzés-jelleggel tekintettem a dolgokra, ezzel elvéve az egész értelmét, vagyis az élmények megélését. Idén éppen ezért más gondolkodással érkeztem, ami annyiból áll, hogy tisztán megéljem, amit szeretek

Ne túl akarjak lenni dolgokon, ne megcsinálni akarjam, hanem benne lenni. Nagy különbség. Az első kilenc nap után azt hiszem leírhatom: eddig sikerült a tervem. 

Ugyanakkor két félelmem volt az indulás előtt, amiből az egyiket kicsit magammal hoztam. Ez a Tatranská Šelma Ultra-hoz kapcsolódik és az ott megélt "forró rémálomhoz". Hiába futottam azóta a Janosik-on szinte ugyanott hűvösebb időben, az az élmény erősen beleégett az agyamba, így óhatatlanul sokszor eszembe jutott. Azt hiszem viszont, hogy a tegnapi futásomkor ezt ott hagytam valahol a Batizfalvi-tó (Batizovske pleso) felhői közt. 

A másik "félelmet" már hetekkel előtte letettem azáltal, hogy átneveztem az Ultra Janosik Legenda távjáról a Pomsta Janosika távra (80km; 2767m+). Vérzett a szívem, mert tényleg szuper élmény volt tavaly a Legenda, de idén nem vagyok kész 100km feletti távra. Sem fizikailag, sem mentálisan. Oda pedig nagyon kell a stabil felkészültség, mert az első 50 kilométer nagyon nehéz pálya és az út utána sem lesz könnyebb. Hiába futható jól a lengyel oldala, ha előtte teljesen leszív a Magas-Tátra. Tudni kell okosan, erőt felmérve dönteni. Itt ez volt az okos döntés. 

Szóval így utaztam ki augusztus 11-én és kezdtem meg az augusztus 30-ig tartó utazást a Magas-Tátra (Vysoké Tatry) vidéke körül. Kellett idő, hogy rá tudjak hangolódni, mert nagyon más dologban voltam benne előtte lévő napokban/hetekben. Persze a pillanat, amikor megláttam újra a hegyeket rögtön más dimenzióba kapcsolata át a fejemet. 

Az első élmény a Szlovák Paradicsomba (Slovensky Raj) vezetett Terna Szilviék jóvoltából, akik vállalták, hogy pénteken túravezetőink lesznek és elvisznek minket egy-két csodás láncos-létrás-lépcsős szurdok-útra. Soha nem jártam még itt, szóval teljesen új élmény volt.

Kezdésnek jött egy kis Suchá Belá, majd a Nagy-Kiszel szurdok (Veľký Kyseľ), hogy mindezt a Hernád-áttöréssel (Prielom Hornádu) méltó módon lezárjuk. Nagyon szeretem az ilyen utakat, úgyhogy ezúton is hálás köszönet Szilviéknek, mert nélkülük szerintem kimaradt volna ez az élmény. 

A hétvégén aztán kimerészkedtem végre futni, szombaton és vasárnap is mentem egy rövidebb, de szintes pályát. A szombati útvonalat már futottam 2019-ben, direkt így is választottam, hogy ismerős legyen. Ez a Tátraerdőfalva (Tatranská Lesná) - Tarajka (Hrebienok) - Tátralomnic (Tatranská Lomnica) - Tátraerdőfalva (Tatranská Lesná) kör volt, ami nem annyira technikás, inkább kényelmesebb felfele és lefele, vízeséssel megspékelve. Vasárnap már inkább adtam a technikának, így felmentem a Kőpataki-tóhoz (Skalnaté pleso) a Kék jelzésen, amit eddig nem ismertem. A gránitköves szakaszon újra elfogott az a hamisítatlan tátrai hangulat, amiért tulajdonképpen beleszerettem az ittlétbe. Azt hiszem ez volt az a nap, amikor teljes "szellemmel" megérkeztem. Egyáltalán nem éreztem magamat idegennek a terepen, sőt régi ismerősként köszöntöttük egymást a "köveimmel". 

Hétfőn aztán jött egy csúcs-túra, 2000 méteres magasság fölé mehettünk, ezúttal a Fehér-tavi-csúcs mászása jóvoltából (Jahňací štít, 2229m). Ez azon (szabadon túrázható) kevés csúcsaink egyike, ahol még nem jártunk, így adott volt az útvonal. Aznap nagyon meleg volt, ráadásul az út végig a tűző napon visz fel a csúcsra, úgyhogy bőven volt lehetőség napfürdőzni. Utoljára talán a 2017-es Kriván-túrán fogott meg a nap ennyire. Viszont a tiszta időnek köszönhetően gyönyörű kilátás volt a csúcsról, különösen a Bélai-Tátra (Belianske Tatry) buja vonulataira.

 Túra a Fehér-tavi-csúcshoz (2021.08.16.)

1

A keddi pihenőt követően aztán szerdán ismét futás volt a terv, ezúttal a Zöld-tavi-ház (Chata pri Zelenom plese) felé vezető Sárga volt az egyik célpont. Ezzel a közel 8 kilométeres emelkedéssel kezdődik ugyanis a Pomsta Janosika, így szerettem volna egyben a lábamban tudni a szakaszt. Persze akkor már a Bélai-Tátra (Belianske Tatry) se maradhatott ki, így ezúttal kifejezetten hűvös időben látogattam el a Kopa-hágóhoz (Kopske sedlo), Széles-nyereghez (Široké sedlo) és persze a kedvenc zári lefeléhez. Futóként most jártam itt ötödszörre és valahogy kevéssé tűnt vészesnek, mint az eddigi években. Persze ez annak is betudható, hogy csak 13 kilométerrel a lábamban kezdtem meg a meredek ereszkedést.

Csütörtökön a verseny előtti utolsó futásnak a Batizfalvi-tó (Batizovske pleso) környékét szemeltem ki, ahol még soha sem jártam "csak úgy". Mindig haladni kellett, nem volt időm szétnézni. Ezúttal most igen. Ráadásul teljesen üres volt a partja a hűvös idő miatt. Ez is amolyan fel-le útvonal volt, Felsőhági (Vyšné Hágy) kezdéssel Tátraszéplak (Tatranska Polianka) végzéssel. Azért nem minden nap adatik meg kicsivel több, mint négy kilométer alatt emelkedni közel 800 méter szintet! Az ilyen típusú emelkedőket ráadásul kifejezetten szeretem, nincs mit gondolkozni rajta, az egész masszív meredek menetelés felfelé. 

Azt hiszem végre megint úgy vagyok itt, hogy nem a teljesítményt hajtom és nem izgatom magam a tempón, megtett távon. Nem izgatom magam azon, hogy versenyképes vagyok-e, hogy másokhoz viszonyítva mennyit/mit bírok el. Ez sajnos nagyon el tudja venni a fókuszt a dolgok lényegi részéről. Most egyszerűen csak az van bennem, hogy egész évben mennyit gondoltam ezekre a napokra, élményekre és most itt lehetek, megélhetem! A most most van, nem pedig akkor lesz, amikor hazafele sóvárgok a hegyek távolodó sziluettje után.

Holnap lesz a Tatranská Šelma Ultra, amin harmadszor állok rajthoz. A 2019-es nagyon meghatározó élmény volt, annak köszönhetően kezdtem el egyre inkább nyitni a tátrai terep felé. A tavalyi megadta nekem a kegyelemdöfést az 50 kilométeres tűző nappal, ami tényleg rendesen megnyírt a végére.

Vajon idén mi vár majd ránk? Az időjárást elnézve minden adott lehetett egy jó futáshoz. Azt hiszem ezúttal "belül" is minden rendben van az útra.