Mindent a futásról nőknek Németh Györgyi blogja
Írj nekünk

Élet a “halál” után – Turia Pitt ultrafutó története

Reggel belenézel a tükörbe, végigsimítod a bőröd, megmosakszol, rendbe teszed magad. Megadod a nap indításához szükséges alapokat. Ez így megy már évek óta. Nő vagy, odafigyelsz magadra - szereted, ha tetszik amit a tükörben látsz, szereted ha szépnek látnak mások is. Turia Pitt ultrafutó, mérnök és egykori modell, már egészen biztosan mást lát a tükörben reggelenként. 2011-ben egy ultrafutó versenyen olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy jó ideig az is kétséges volt, hogy életben marad. Ódzkodom a szenzációhajhász cikkektől, amikor kutyától, macskától vagy a legmegrendítőbb képektől reméli az újságíró a kifizetődő klikkeket. Most mégis egy olyan történetet mutatok be, ami illeszkedik ebbe a sorba. Csak arra kérlek, hogy ne a szenzációt keresd, hanem próbáld magad beleélni Turia, a nő, a sportoló helyzetébe. Bár a tűz nyomait örökre hordozni fogja testén, négy évvel a történtek után, úszik, fut, bringázik. "Everything to live for" címmel megjelent könyvében, felépülésének állomásairól, testi-lelki küzdelmeiről és a futásról ír.  

Turia Pitt életveszélyes égési sérüléseket szenvedett a 2011-ben a Nyugat-Ausztráliában, Kimberley régióban megrendezett 100 kilométeres futóversenyen. Már napok óta bozóttüzek tomboltak a környéken, a megváltozott szélirány miatt, a lángok a verseny útvonalát vették célba és gyorsan utolérték Turiát és futótársait. A száraz és lángokban álló bokrokból a hegy tetejére menekült a csapdába esett négy versenyző, de a tűz gyorsan terjedt felfelé. A baleset után Turia két hétig feküdt kómában, az arca és a teste teljesen összeégett, elveszítette az ujjait és testének 65%-án a bőrét.

Turia úgy véli, hogy csak azért tudta túlélni ezt a komoly balesetet, mert egy olyan országban él, ahol a legjobb ellátást kaphatta. A The Guardian sorai szerint, a versenyt rendező Racing the Planet hibát követett el a szervezés során, bár a szervezők tagadták mindezt.

 

Két éven keresztül, napi 23 órán át kellett kompressziós kötést viselnie. Mindent újra kellett tanulnia: enni, inni, járni, később futni. Bár számos műtétet hajtottak végre rajta és nyilvánvalóan komoly fizikai és lelki fájdalmakkal kellett megküzdenie, a legnehezebb az volt a számára, hogy az egykori futó, aktív sportoló nem tudott megmozdulni sem. A rehabilitáció során megtanulta értékelni az apró dolgokat, a kis lépéseket, az egyperces kerékpározást. Ma már újra sportol, triatlonozik, sőt versenyekre is jár. Jótékonysági gyűjtéseket szervez égési sérülést szenvedett betegek számára, motivációs előadóként járja a világot. Az egykori ultrafutó arról beszél, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatokat, mennyivel több az ember, mint pusztán test. A tragédia óta végigsétált a kínai nagy falon és 200 000 dollárt gyűjtött jótékonysági célokra, úszott már 20 kilométert egyben, 2014 márciusában 4000 kilométert tekertek párjával együtt, szintén egy jótékonysági akció keretein belül. 

Megtapasztaltam, hogy milyen erős vagyok. Ez az erő mindnyájunkban ott van, csak nincs lehetőségünk arra, hogy megtapasztaljuk mindezt" 

 

Az ilyen történetekre lehet legyinteni, hogy messze van, kit érdekel. Lehet rá úgy tekinteni, mint egy szenzációra - már megint itt egy "hős" -  időnként a könyökünkön jönnek ki, igaz? Pedig mi sem vagyunk mások mint ez a lány. Ugyanazért sportolunk és futunk mint ő. Jól akarjuk érezni magunkat, szeretnénk magunkat napról napra biztosítani arról, hogy igen, még ott vagyunk a szeren. Szeretnénk megvalósítani a céljainkat, élni az életet, vállon veregetni magunkat és fogadni az elismeréseket. Ez emberi lényünk velejárója.  A fantasztikus pedig az, hogy egy ilyen sztori megmutatja, micsoda akadályokat képes legyőzni egy sportoló szíve és lelke. Sose kelljen ekkora feladat elé állnunk, de a tudat, hogy a sport az ilyen nehéz helyzetekben is ott van velünk - mindenképp megerősítést ad, hogy az út amint járunk, csakis jó lehet. Jó futást! Györgyi