Évi két kisgyermek anyukája, 2012-ben a Futásról Nőknek Facebook oldalon ismerkedtünk össze. Emlékszem, hogy az első szelfit, amit megosztott velünk, a villanyóra doboz mellett készítette. Talán egy 8km-es futásnak örült akkoriban. Azótan futottunk már csapatban UB-t, Fóton futónagykövet, lett és a 4 óra feletti maratonját gyönyörűen levitte 3:45-re. Félmaratont pedig 1:34 körül fut. Most pedig kipróbálta magát egy 24 órás 120 kilométeres Fertő-tó körön. Egy csupaszív nőről van szó - az írása is olyan.  De nem is veszem el a szót előle. Olvassátok szeretettel élete leghosszabb futásának történetét.

24H Burgenland Extrem Tour 2015. Egy kör a Fertő-tó körül, január utolsó péntekén, legtöbbször nagyon hidegben, hóban-szélben, olyan 120 km. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is nekivágok egy ilyen hosszú távnak. Ha egyáltalán valami, hát félmaratonista vagyok. Az eddigi leghosszabb futásom, egy sehol nem jegyzett 56 km volt, az is inkább belehalósan. De hát menjünk, persze...! Sokan fognak túrázni,  futókirándulásnak, meg alapozás alatti kilométergyűjtésnek jó lesz.   Hatan tervezgettük a teljesítést a Budapest-Dunakeszi-Fót-Veresegyház tengelyről. Nikivel sorsközösséget vállalva, egymást erősítve, nagyon biztosak voltunk magunkban, mondhatott bárki bármit a körülményekről. Mikor kedden véglegessé vált, hogy az influenza máshogy gondolja, és Niki nem fog jönni, akkor ütött meg először, hogy mi is lehet ez az egész. De amit mondtam, megmondtam!

A kezdők rutintalanságával készültem. Nagy hátizsák, a vizestartály házilag beleapplikálva, három szendvics, kis szalonnával (!) megspékelve, némi váltás aláöltözet, zselék, izók, csokik, telefontöltő, iratok, pótlámpa, pótelemek, esőkabát... a csütörtöki próbafutásnál alig bírtam el a zsákom, de a túlélésre pakoltam. A bringás barátom bringás kabátot javasolt. Egy hosszú, egy rövid technikai, és ez. „Kicsit” páncél-szerű, de öltözni is a túlélésre kell.

A soproni szállás remek volt. A négy fiú a nappaliban, heringekként, nekem külön szoba franciaággyal, kisszekrénnyel, kislámpával. Olyan barátságos volt, hogy komolyan felmerült bennem, hogy maradok, és főzök valami finom vacsorát, mire visszajönnek a körről. Néztem őket, kétség kívül én leszek a leggyengébb láncszem. Nevetgélős feszültséggel pakolásztam a nagy ágyamon az energiaszeleteket meg az instant magnéziumot még éjfél után is.

3:15-kor ébresztő, azt sem tudom, hol vagyok, kapok kávét. A reggelim minden verseny előtt olyan, mintha A4-es papírlapokat próbálnék lenyelni, most meg sem kísérlem. Indulni kell, persze, én vagyok az utolsó. Mithagyokitt-mithagyokitt-mithagyokitt? Mindegy már. Eszembe jut, hogy Niki minden futásra visz magával szájfényt, a tiszteletére bedobom én is.

Öten három autóval megyünk Oggauba, a rajthoz. Nagy különbségekkel fogunk célba érni, ne kelljen utána egymásra várni. Éppen le tudunk parkolni, kocogunk a rajthoz, mindjárt fél öt! Nem egy szelfizős csapat, de egy indulós képet csak kell csinálni. De a telefon nincs a karomon! Zúg a fejem! Külföldön, egy extrém túrán, késő estig, lehet, hogy egyedül, telefon nélkül..?! Az új, vastag felsőm ujjáról úgy oldott le a tépőzáras tok, hogy észre sem vettem. Ellövik a rajtot, miközben én négy perc alatti tempóval rohanok az ellenkező irányba. A telefon az autó közelében, a járdán hever, rendben, így el tudok indulni. Futás vissza. A rajtnál SEMMI nincs! A „sógorok” precízen, azonnal mindent elpakoltak vagy máris eltévedtem. Egyetlen ember áll az utcán, útbaigazít. Futok a mezőny után. Meglátom az első-utolsó alakot, turista, utolérem, köszönök. Aztán már nem tudok mindenkinek köszöngetni. Előzgetek, rengetegen vannak. A gyorsabbak. Nordic Walking. Tömött sorokban menetelnek, elfoglalják az egész kerékpárutat, németül, angolul, magyarul motyorognak, csattogtatják a pálcáikat, imbolyognak a fejlámpáik. Azt hiszem, meg kellene nyugodnom! A füvön kerülgetem őket, a kis vékony Boost-omban pattogok körülöttük, 15 perce sem futok, de térdig csurom vizes vagyok. Végre elérem az enyéimet telefonon. Lajos és Miksa elhúztak, jól haladnak, Bitliszbá és Tomi a következő falu elején bevárnak, ahogy mondják, hamarosan utol fogom érni őket. Persze, egy ilyen kezdés után meg sem lepődöm, mikor később kiderül, a telefonhíváskor már javában előttük voltam. Izgalmas első 6 kilométer, nekem lassan elég is az extrémtúrból.

Végre együtt futunk hárman, hat perc körüli, gyors lesz nekem ezen a távon, érzem. Tartalékolni kellene, fogalmam sincs mit fogok majd érezni 60 kilométer fölött, a táv felénél... Haladunk, sok emelkedő van az elején. Úgy olvastam, végig nincs benne szint. De van, nem esik jól, visszahúz az óriás hátizsák. A fiúk elnevezték csúcstámadó hátizsáknak. Ők mind kicsivel vannak. Magyarországra érünk. Lassan hajnalodik, jó arra gondolni, hogy sok idő van még hátra, és ez a sötét még nem az a sötét volt. Az első félmaraton után levesszük a fejlámpákat, szép a napfelkelte. A frissítés mikrobuszos, roskadozik az asztal, jó hangulat, fényképezés. Tomi előrerobog, Bitliszbával futunk könnyen, az emelkedőket szigorúan gyalogolva. Mert még mindig vannak. Robogunk előre. Fertőrákos, Balf. Gábor mindig megvár. Alig észrevehetően romlik az időjárás. A Napot már javában nem látjuk, Hidegségben tényleg hideg van, köd, amiből lassan szitálás, aztán csendes eső lesz. Egy éles balkanyarral leterelnek minket a bringaútról, jó öt kilométer dagonya következik, lassan haladok, ez nem az én terepem. Mindenféle mezőgazdasági utakon futunk tovább, Bitliszbának baj van a cipőjével. Ahogy mondja, először suhan át az agyamon, hogy lehet, hogy egyedül fogok maradni. Közben a sarat szépen lemossa rólunk az eső. Jó ideje ömlik! Mire az első maratont teljesítjük, teljesen elázunk. Kis betonkunyhónál van a frissítőpont, esőkabátot veszek, és próbálom a bokámnál a nadrág és a zokni közötti szabadon ázó három centis részt eltüntetni a ruhák alá. Mintha bármit is számítana. Bitliszbá azt mondja, igyunk Redbullt. Én még sosem próbáltam. Igyunk. Olyan optimisták leszünk tőle, hogy azt latolgatjuk, este nyolc körül bent lehetünk a célban! Közben kívülről figyelem magunkat, meddig tart a szárnyakat adó hatás... kb. félóra. Bitliszbá azt elemzi, vajon mennyire ázott el a váltásruhája a hátizsákban. Ha nagyon, akkor az első nagy osztrák pontnál kiáll. Onnan van busz a célig. Apetlon. A betonkunyhótól 13 kilométer. Annyira várjuk, hogy odaérjünk, mintha a cél lenne! Bozótékkal többször összefutunk, ők emlékeznek tavalyról, Apetlonban MINDEN lesz! A határtól még 7 kilométer észak felé. Közben az eső havasesőre vált. A víz között a hópelyhek akkorák, mint egy-egy őszibarack, sosem láttam ilyet! A vállaim közé esik a fejem, amikor eltalálnak. Lassacskán minden mindegy üzemmódba kapcsolok. De szerencsére nem fázom. A rózsaszín aláöltözőm a világ legjobb aláöltözője! Valahogy – nem tudom, hogy – majdnem száraz marad végig, és a belsejében kis fémlamellák vannak, annyira jól tartják a meleget! Nem felejtek el magamban tíz percenként hálát adni érte! A biciklis felsővel és az esőkabáttal éppen jó kombináció. A lábam sem fázik a vizes cipőben, mert bár tényleg nedves, ami belemegy, az azonnal ki is jön, nincs miért nyavalyogni. A kezem is rendben van. Alapállapotban szinte soha nem futok kesztyűben, most is bírom még, ha fázik, behúzom, ha melege van, kidugom. Milyen mázlista vagyok! ... jól eljátszogatok ezekkel az egyre egyszerűsödő gondolatokkal. Beérünk Apetlonba, az étterem végében egy nagy teremben hosszú sörpadok, rengeteg vetkőző-öltöző futó, mindenhol száradó ruhadarabok, virsli, tea, és eszmecsere az időjárásról. Közben jön Szervező Úr, és fennhangon hirdet valamit, amiből egy szót sem értek, csak látom, hogy papírokat tesz egy táblára, miszerint nem egy busz indul majd, hanem kettő, három, négy... Csak később tudom meg, hogy az 1200 indulóból itt nyolcszázan döntöttek úgy, hogy nem mennek tovább. Aki továbbmegy, átöltözik. Én próbálok még tartalékolni az egyetlen adag száraz cuccommal, és abból a jóleső érzésből továbbmenni, hogy nekem milyen jó, mert majd még át tudok öltözni. Bitliszbá nem jön tovább. Kölcsönadja az óráját, remek darab. Az én rövidtávfutó órám eddig bírta. Tomival egyezkedünk. Nem akarom hátráltatni, de csak győzköd, hogy menjünk együtt. Ő is világcsúcsdöntésben van, öt kilométerrel túl már a valaha teljesített leghosszabb távján. Egyikünk sem tudja, mi ez, mi vár még ránk, milyen lehet, ha extrém, mert most biztos nem az még, hisz’ itt vagyunk, vidáman futunk meg futást imitálunk. Megbeszéljük, hogy a következő nagy pontig, megyünk, Podersdorf, csak 15 kilométer... A világ leghosszabb 15 kilométere! Azóta látom, hogy itt lehetett számomra a határ. Amikor az ember már csak befelé figyel. Megy, a fejében gondolatok nélkül. És valahogy tényleg találkozik önmagával. Nincsenek igazi kérdések, sem válaszok, csak valami megfoghatatlan egyértelműség. Hatvan és hetven között, bokáig gázolva a jeges vízben. Aztán valahol egy autóból kapunk teát, hihetetlenül hamar kihűl. Órák óta szakad a hó.

[blog_extra_test kep="/wp-content/uploads/2016/01/telenmelegitalt-e1453457026901.jpg" link="http://google.com" cim="Téliesítsd a kulacsod, és az ivótasakot!" alcim="Ha nem szeretnél torokgyulladást kapni egy hosszú futás v. túra során, akkor érdemes téliesíteni a kulacsodat. Lehet kapni olyan kézi kulacsokat és hátizsákban hurcolható ivótasakot, amire izolációs borítást lehet tenni. Ezekben nem hül ki olyan gyorsan a folyadél. Érdemes melegen betölteni az italt, amit magaddal viszel!" gomb_felirat=""] A frissítőpont egy kávézó, Podersdorf másik végén... azt hittem, sosem érünk oda. Kis ücsörgés, életem legfinomabb almateája. És akkor, ott, hetven kilométeren túl, következik a legeslegtudatosabb kedélyjavító átöltözés! A száraz ruhadarabok. Persze, a külső rétegek továbbra is a szétázottak maradnak. De csak a jó gondolatokat engedem be. Mint valami MLM-konferencián... Mennyi eszem van, hogy a váltásruhát zacskóba tettem, ahogy a gyerekeim úszócuccát szoktam! És az új száraz póló piros. Milyen jó!!! A hosszúújjú szürke! Pont a kedvencem! A vizes sálat leveszem, mert az úgy jobb lesz. Fülvédőt veszek a szponzorsapka alá. Ésésés kesztyűt húzok! A rózsaszín-ezüstöset! Óvodás koromban öltözködhettem ilyen színesen és ilyen lelkesedéssel. Milyen jó, hogy megettem a szalonnás szendvicsemet, ebből aztán bárová elmegyek már! És így szájfény sem kell! ☺ Rendben, Niki kedvéért azért előkerül mégis. A párbeszédeink is kezdenek szürreálisak lenni. Tomi és Évi, a két félmaratoni távokon edződött lény azt taglalják a legnagyobb egyetértésben, hogy a térkép szerint innen (70 km-től!!!) mindössze 11-re van a következő pont, és onnan már csak 15, aztán 16, és be is érünk! A világ legtermészetesebb dolga, így mínusz 2 fokban, egy egész napos futás délutánján. Nem tudunk ésszerűen viselkedni, ha tudnánk, Miksával visszamennénk mi is innen... Tomival nincs nagy közös futómultunk. De Tomi jófej! Én is az vagyok! Hasonlítunk, nem picsogunk, nem beszélünk feleslegesen, nem bántjuk egymás köreit, ha kellünk, ott vagyunk, he nem, nem. Nem is kérdezzük, ha egyikünkben épp több erő van, előre megy, másikunk kicsit „utazik”. Vagy csak bandukolunk egymás mellett a következő fáig, ahonnan majd futni fogunk újra. Aztán jót nevetgélünk, hogy vajon mióta gyalogolhatunk, és hol lehet már az a fa... És a fotósautó is mindig akkor jön, amikor épp gyalogolunk, ez is vicces. Meg a féldecis jägermeister, amit sosem ittunk meg. Megyünk, mert a másik megy. Jókedvűek vagyunk, mert a másik jókedvű. Egyszer próbáltam nyafogni, de nem hallotta meg... Futunk a nyolcvanadik kilométerünk felé. Megbeszéljük, hogy a lehető legkevesebbet időzünk, hamarosan sötétedik. Valahogy mégis háromnegyed óra lesz a „büfézés”. Tér, idő, már minden máshogy van. Kimondhatatlan nevű városka szépnevű hotele, Pannoneum. A fejem tudja, hogy innen már meglesz, körbe fogok menni, de minden más testrészem, érzésem, érzékem itt szenvedi a legnagyobb kísértést! A hallban fogasokra akasztjuk a vizes dzsekiket, bekísérnek minket az étterembe, mindenki olyan kedves, és ... lassú. Nyolc féle gőzölgő leves közül választhatunk, a kávéhoz én hét (!) cukrot kérek. Sokan itt adják fel. Puha székekben ücsörögnek, van, aki órák óta. Várják a buszt, vagy a házi felmentősereget. Érzem, hogy húz engem is valami, nehezen gondolkodom. Egy kedves fraulein megáll velem szemben, és valamit kérdez. Kezében egy nagyon vastag, nagyon kockás takaró. Hirtelen megtanulok németül, az idő lelassul én meg elhajolok, nem, köszönöm, nem kérem, én ki szeretnék menni a sötét, jeges, hideg télbe futni még, mert nekem az jó...  Energiaszelet, magnézium, szalonnás szendvics. Borzalmas érzés kimenni mindannyiszor. Az az első párszáz méter! Ráadásul már újra lefagyott minden. Csúszkálunk előre, olyan bosszantó. A többiek rendben vannak, Lajos hamarosan célbaér, a többiek összeszedik majd. Lajos elképesztő!! Nekünk Purbach 15 kilométer, a tó „felső” kanyarulata. Meglesz már. Jó  lenne gyorsabban haladni. Teljesen sötét van. Aztán nagyon messze meglátjuk a templomtornyot. A taktika, hogy beérünk, nem időzünk sokat, hamar iszunk valami meleget, aztán hipp-hopp „behúzzuk” az utolsó 16 kilométert, és learatjuk a babérokat. Odaérünk végre a falu elejét jelző táblához. A határon vagyunk megint, most a feladás határán talán... Aztán egyszer csak elérjük a falu végét jelző táblát is! Anélkül, hogy a frissítőpontunkat megtaláltuk volna. Valahol le kellett volna térnünk, nem volt egyértelmű. Ott állunk a táblánál, keringünk körülötte tanácstalanul. Visszamenni? Egyetlen lépést is tenni az ellenkező irányba?! Vagy továbbmenni? A rohadt sötét, rohadt hideg, rohadt csúszós szakaszra, most, innen, így?! Nem tudom azóta sem, hogy bírtunk erőt venni magunkon! Ha visszamegyünk, valószínűleg nincs teljesítés. Nekem. Hogy csináljuk? Valamit enni kellene azért. Tomi azt mondja, le nem veszi  a hátizsákot már. Nézzük, a zsebemben egy sós energiaszelet, egy mindenhol osztogatott Billa-müzliszelet, és egy sportszelet. Csupa szelet. És mindegyik fagyott. Sportszeleeet? Tomi annyira megörül, mintha valami komoly specialitás lenne. Eszünk-iszunk, haladunk. Nagyon-nagyon lassan. Annyira jeges minden! A lámpáink alig világítanak már. A szél meg olyan erős, hogy megtartana, ha beledőlnék. De tudom, hogy ha véletlenül mégsem, és elesnék, biztos, hogy nem állnék már föl. Nem lenne kedvem. Már nem vicces semmi, csak megyünk csöndben, a nagyrobot meg a kisrobot. Velünk egy tempóban két botokkal klampírozó túrázó. A vége előtt vagy nyolc kilométerrel egy helyen a bicikliút átmegy egy csatornán vagy valami kis patakon. Az ember nyáron csak belegázol bringával, felemeli a lábát, és továbbgurul. Én most mégis inkább rézsüt másznék, így 100 kilométeren túl is. Fáj már minden. A bringaút járhatatlan, girbegurbára fagyott, a főúton megyünk. Megbeszéljük, hogy sírunk a célban. Végeláthatatlan 16 kilométer, de már jó érzésekkel valahol mélyen... Beérünk Oggauba, teljesen kihalt. Persze, a másik fele kell ennek a falunak is. Rákanyarodunk a célegyenesre. Futunk! A célban egyetlen ember vár. Tapsol, söralátétszerű érmet akaszt a nyakunkba, dokumentál, fényképez. Bemegyünk melegedni. Kávé, tea, kalács és vaj. Tomi harapja a vajat. Elfelejtünk sírni. A két órával összesen 111,7 kilométert mértem. Most egy darabig elleszek ezzel a távval. Az 1200-ból 124-an értünk célba, 100 férfi, 24 nő. És bár nincs hivatalos eredménylista, valahol a mezőny elején végeztünk. Életem egyik meghatározó élménye lett ez a kör, és ha fokozatosságból nem is, kitartásból, önismeretből, meg fegyelemből jól vizsgáztunk magunk és egymás előtt. Gratulálok mindenkinek, aki bármennyit is megtett ebből a tényleg extrém túrából! Nagyon köszönöm azoknak, akik itthonról drukkoltak, főleg a fótiaknak, dunakeszieknek, veresegyháziaknak, gödieknek, és azoknak, akik ott voltak velem, Lajos, Miksa, Bitliszbá, Tomiiii! Nem ígérem, hogy jövőre is... Évi