Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Futóverseny gleccserek mentén – Grossglockner Ultra-Trail 30km

Oláh Kinga beszámolója az első magashegyi futóversenyéről.

Kinga már szerepelt nálunk a Futócsajok az Instáról sorozatban (@running_nielson), most pedig megosztja veletek az ausztriai Kaprunban megrendezett ultraverseny 30 km-es távján szerzett élményeit.

 

A Grossglockner ULTRA-TRAIL® (GGUT) 110 km-es szakasza számít Ausztria legkeményebb futóversenyének. Három további távon indulhatnak a versenyzők, 75, 50 és 30 km-en, mindegyik egymásba csatlakozik. Én a 30 km-en indultam. Novemberben jött velem szembe a verseny hirdetése, és szerelem volt első látásra: futóverseny gleccsereken, Ausztria legmagasabb hegyén, a Grossglockneren. Gyerekkorom óta síelek, sokat járunk a hegyekbe. Most is egy több hetes alpesi nyaralás egyik állomásának tervezzük a GGUT-t. Mint kiderült, a vége, a 30 km-es hegyi szakasz a legnehezebb része. Valószínűleg nem ezzel a versennyel kellett volna kezdenem a magashegyi futást. Ezekkel az információkkal a fejemben, kellő óvatossággal és enyhe félelemmel vágtam neki az útnak.

 

Még sosem keltem ilyen korán azért, hogy fussak

Már a kocsiból megláttam az első hegyet, és elkezdett kellemes izgalom úrrá lenni rajtam. Ahogy haladtunk tovább, a dombok mögött egyre több és monumentálisabb havas, szürke hegycsúcs mutatkozott meg. Boldogság fogott el. Megérkeztünk a versenyközponthoz, ahol a világ minden tájáról érkezett futók álltak sorba: mikor sorra kerültem, átnézték a kötelező felszerelést, minden megvan-e, és csak ezután adták ki a rajtcsomagokat. A verseny előtti este megpróbáltam időben elaludni, de a szállásunk egy templom mellett volt, és éjjel is óránként lelkesen harangoztak.

Másnap 4-kor keltem, az jutott eszembe, hogy még sosem keltem ilyen korán azért, hogy futhassak. Reggeli zabkása, kávé, megpróbáltam egy szendvicset is legyűrni - sikertelenül. 5:40-kor értem el a buszt, amivel a futókat vitték a felvonóhoz. Az utolsó helyet foglaltam el, egy német srác, Ralf mellett. A karja akkora volt, mint a combom, a combja, mint a felsőtestem, az órája meg mint a fejem. Hirtelen olyan picinek éreztem magam... Egyszer csak észre vettem, hogy azért megyünk lassan, mert a teheneket terelik bringával a legelőre, a szerpentines úton pedig nehezen haladt felfelé a busz. A rajthoz vivő felvonón pont egy olyan sráccal mentünk együtt, akit az Instáról már ismerek, jólesett látni egy ismerős arcot. Beszélgettünk, és kiderült, hogy mindkettőnknek ez az első magashegyi futóversenye.

 

3-2-1, RAJT!

Amíg a rajtra vártunk, mindenki fotózkodott vagy sorban állt a WC-khez, néhányan bemelegítettünk. Az 50 km-es távról az első futók felértek a rajtunk helyszínéhez, ők 5-kor indultak a völgyből. Döbbenetes tempóban szökelltek fel a hegyen a versenyzők, mi pedig szurkoltunk nekik, tapsolva, csodálva néztük őket. Ahogy a nap teljesen kibújt a hegy mögül, érezhetően melegebb lett. Fél 8-kor angolul, osztrák akcentussal leküldték a népet a gátra, ahonnan a versenyt indították. Ekkor már nagyon izgultam, remegtem, ami nem újdonság, mert mindig remegek a versenyek előtt. Még elrendeztem a cuccaimat, levettem a felsőm, izgalmamban egy elég szerencsétlen mutatvánnyal, de végül sikerült. Elkezdődött a visszaszámlálás. Elindult az eleje. Gyorsan hátra soroltam magam, nem volt célom túl gyorsan futni, élvezni szerettem volna a tájat, a versenyt. A start után rögtön dugó alakult ki, ami várható volt.

Egy durván köves, sziklás résszel vágtunk neki az első emelkedőnek. Egy magyar lány elbotlott előttem, távolról úgy tűnt, hogy kiment a bokája. A verseny alatt sokat gondoltam rá, remélem, nem lett nagy baja. Közben folyamatosan érkeztek hátulról a „megvadult” 50-75 km-es versenyzők, akik lökdösődtek és kiabáltak. Óriási köveken, meredek részen előzgettek, és sokszor nem is az úton futottak. Hamar megtanultam, hogy a saját biztonságom érdekében jobb, ha ilyenkor gyorsan félreállok. Nem sérülhetek le, mert a verseny után családilag indultunk sátorozni, törött csonttal az nem lenne mókás. Miközben kezdtek csillapodni a kedélyek, észleltem a következő veszélyforrást: a bottal hadonászó futókat, akik a bot hegyét hátra-felfelé tartották. Gondolatban már az összes bot a szemembe állt, de szerencsére a valóságban csak az egyik nyársalta fel a sípcsontomon a bőrt. Nem volt épp kellemes, de ennyit kibírtam.

Jöttek sorra a patakok, vízesések, amiken átfutottunk. Bár direkt nem vízálló cipőt vettem, mondván így nem tocsog majd a benne álló vízben a lábam. Mégis megszívta magát vízzel a zoknim, ezért feldagadt és felpuhult a talpamon a bőr, helló, vízhólyagok. Menet közben sokszor verődött össze egy kisebb csapat, kényelmes tempóban haladtunk. Az időjárás nagyon kedvező volt, kellemes 15 fok körüli, napsütéses futóidőt kaptunk. A látvány végig csodálatos volt: gleccserek közötti virágmezők, patakok, vízesések vagy holdbéli táj szürke sziklákkal...

 

Szikla és szakadék között

Az óriási hegyes köveken felfelé is, de lefelé is a botok nagy jó szolgálatot tettek. Libasorban küzdöttük fel magunkat a hegyoldalon. Volt egy szakasz, ahol az ösvény csak 30 cm széles volt, bal oldalt sziklafal, jobb oldalt szakadék kísért minket. Elém került egy óriási szikla, ami vállamig ért. Kerestem rajta a fogást, néztem a fűcsomókat, hogy mibe tudnék megkapaszkodni. Tehetetlenségemet érzékelve az előttem haladó lengyel versenyző hátrafordult és felém nyújtotta a kezét. Hihetetlenül hálás vagyok neki, hogy felhúzott. Azt hiszem, ez a gesztus a terepfutó közösség családias, baráti karakterét tökéletesen tükrözi.

Hamar elértük a csúcsot, átmásztam a sziklák között, és végre megpillantottam a hómezőt. Megpróbáltam szusszanni egyet, de sokkal jobb bulinak tűnt a popón lecsúszás a hegyről. Hosszabb gatya kellett volna, mert a jég lehorzsolta a fenekemről a bőrt.

 

És mindig csak lefelé

Futás tovább, mert innen elvileg már csak 1-2 kisebb emelkedő várt a frissítőpont előtt. Abban reménykedtem, hogy lesz görögdinnye, nagyon vágytam rá. Elképzeltem, ahogy roppan, amikor beleharapok, és éreztem az édes-savanykás ízt a számban.

Egy tó mellett kellett végigfutni, néhány patakon, vízesésen át. A verseny korábbi szakaszai után ez már nem is volt meglepő, akadálynak sem tűnt. Kezdtem belejönni. Egy duzzasztógát másik oldalán várt minket a friss hideg víz, iso, ropi, kóla, felvágott, aszalt gyümölcs és a GÖRÖGDINNYE! Ilyen finom alpesi dinnyét sem ettem még soha. Boldog voltam.

Innentől már „csak” lefelé kellett menni 20 km-en keresztül a sziklás hegyoldalban, továbbra is patakokon meg vízeséseken át, majd némi aszfalt, alagút, de többnyire csúszós kavicsos vagy sziklás földút. És mindig csak lefelé. Ekkor kezdtem el érezni, hogy korábban valahol rosszul léphettem, mert megfájdult a térdem. Ahogy haladtunk egyre lejjebb, egyre jobban fájt. A botomra támaszkodva próbáltam kevésbé terhelni a fájó ízületet. Ezidáig egész jó időt futottam, de ez a probléma nagyon lelassított. Nem mertem lendületből lefelé futni, ahhoz túl sziklás volt az út. Mérgemben azt mondogattam magamnak, hogy ezen a szakaszon már tuti mindenkinek fáj valamije, de itt szökellnek a köveken, mint a kis bakkecskék, én meg rinyálok. Néha kaptam egy kis lendületet, bele-bele kocogtam. Jólesett, amikor felfelé kellet kicsit futni, az nem fájt, de síkon is húzódott.

 

Cél – nem cél?

Végre itt a felvonó, sikerült! Megcsináltam, megérkeztem. De miért nem hallok zenét, hangosbemondót? Miért nincs itt tömeg? Halvány lila gőzöm sem volt, mennyit kell még futnom, de úgy éreztem, most már tuti hamarosan ott vagyok. Elhaladtunk a Sigmund Thun Klamm felett, majd egy mező mellett, kiértem egy bicikliútra, kempingezők mellett futottam el. Ekkor elkezdett esni az eső, és én utáltam az egészet, megérkeztem a mélypontra.

Mikor érek végre oda? – kérdezem magamtól. Tutira már csak 15 percet kellen egy kényelmes 6 perc/km-es tempóval végigkocogni, és ott várna a kék szőnyeges rámpa, amire rálépve bemondják a nevem, az időm, nyakamba akasztanak egy érmet és vége. De nem bírtam futni, alig bírtam ráállni a bal lábamra, csak toltam magam a botommal. Próbáltam biztatni magam, hogy azért gyereket szülni keményebb volt. A WTF Szentendre is keményebb volt, abban a hőségben, hányingerrel küszködve. Most tulajdonképpen jól vagyok. Egyre jobban elkezdett zuhogni az eső, de már jólesett, hogy hűsít. Próbáltam magam lelkileg összeszedni, hiszen gyönyörű volt a táj, és erre a versenyre edzettem 10 hónapon keresztül. Ezért mentem esténként futni a kutyával, Nielsonnal a mínuszokban is. Csupán egy lábujjtörés és a brutális hőség vetett vissza kicsit az utolsó időben. Ebben a futásban benne volt egy csomó munkám, miért a végén rontanám el? Lehetett volna egy tök jó időm. Megpróbáltam újra és újra futni. Az út széléről mindenki szurkolt, még magyarokkal is találkoztam, akik biztattak. Végre feltűnt egy alagút, a földön pedig megláttam: “Pain is temporary, glory is forever” (A fájdalom elmúlik, a dicsőség örök – szerk.). Elkezdtem futni, megláttam a célt, bemondták a nevemet. A férjem kiabált, de nem láttam sehol. Felfutottam a kék szőnyeges rámpán, lepacsiztam a lányommal, és ekkor a nyakamba akasztották az érmet. Megkönnyebbülve elsírtam magam.

Utánam nem sokkal bemondták, hogy megjött a vihar, lezárták a versenyt. Aki még a hegyekben van, azt vagy a hegyimentők hozzák majd le, vagy buszokkal mennek értük.

Amikor ezeket a sorokat írom, fekszem az ágyon, hason, mert a fenekemen lévő sebeket centi vastag krémréteg fedi. Kutatok a neten: jövőre mi legyen a célversenyem? Stubai? Ötztal Gletscher Trailrun?