Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Az extrém vajon mi?

Jánosik Xtreme triatlon

extrém (melléknév): megszokott határokon túlmenő; szélsőséges, túlzó, rendkívüli, végletes.

triatlon (főnév): egy sportág hülyéknek. Hülyéknek, akik nem fogják fel, hogy egy sport is épp elég nehéz, nem hogy három.

ironman (főnév, vagy melléknév?): 3,8 km úszásból, 180 km kerékpározásból és 42 km futásból álló triatlon táv. Hülyéknek.

A göndör a rajt előtti pillanatokban.

Június

Ez volt az első három szó, amit megtanultam. Én egy mentett unikornis vagyok ugyanis. Júniusig egy üvegkalitkába zárva tengettem mindennapjaimat egy grazi bevásárlóközpont földszintjén. Kissé beszűkült volt az életem, mert évekig egy másik unikornis seggét és a rózsaszín farkát bámultam. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a szókincsem kissé szegényes volt. 2018 június 22-én azonban minden megváltozott. Egy kopasz csávó egy göndör csaj kezébe nyomott egy 5 euróst az unikornis automatánál. A csaj pedig a második nekifutásra kifogott. Cukik voltak, nagyon örültek nekem. Mondjuk kicsit fura volt, hogy komoly pozícióban lévő felnőtt emberek úgy ugráltak a boldogságtól, mintha legalább a lottó ötöst nyerték volna meg, nem pedig egy plüss unikornist. Egyébként meg is kereszteltek ott helyben. Kovács Unikornis lett a böcsületes nevem. Egyből éreztem, jó helyre kerülök. Egy nap múlva kiderült, hogy sajnos egyik sem százas. A kopasz (Pisti) az Austrian Extreme Triathlon nevű rendezvényen úszott, bringázott és futott, a göndör (Annácska) meg etette, itatta, pátyolgatta a végén meg együtt behúzták a finisher pólót. Ezt onnan tudom, mert végig az autóban voltam, és láttam, hallottam mindent…

Augusztus

Már megint valami extrémkedés lesz, de most a göndör teljesíti, és a kopasz lesz a support. Ezek nagyon bírhatják egymást, ha ilyeneket bevállalnak a másikért. Annácska azt mondta, hogy mostantól én minden extrém ironmanen ott leszek, mert én lettem a totemállatuk. Vagy a kabalájuk. Valami hülye szó volt, nem emlékszem pontosan…

Úszás

Éjfélkor kezdtek úszni. Nem ismerem olyan jól az emberi fajt, de szerintem ez nem teljesen normális dolog. Az úszás unalmas volt, sötét és 300 méterrel hosszabb. Annácska azt mondta, hogy sokszor meg kellett állnia navigálni, mert senki nem volt körülötte, csak a távoli bóják reszkető zöld fénye mutatta a helyes irányt. Állítása szerint elszavalta 20x az Anyám tyúkját, és az Elpattant egy húrt énekelte a Dolly Rolltól. Fura ízlésre vall.

Az éjfélkor rajtoló úszásnál nem volt tömeg, világító bóját kapott minden résztvevő. Nem volt egyszerű a tájékozódás.

T1

Ez a depózás káoszba fulladt, mert ezek ketten semmit nem találtak. Szerintem jobb lenne, ha kicsit lenyugodnának, de én csak egy mentett unikornis vagyok, tehát inkább nem szóltam bele. Lehet jobb lett volna, mert a GPS és a mobiltelefon is Pistinél maradt. Hm.. Vajon mikor esik le nekik?

Bringa

Annácska jó tempóban hagyta el a depót, viszont kb. 3 kilométer után vette észre, hogy a GPS Pistinél maradt. Gondolta felhívja. Volna. De a telefon is ott maradt. Komolyan mondom, mint két kezdő… Csinált egy hátraarcot és visszasprintelt, de addigra már Pisti is észrevette a bakit, és elindult velem utána. Én láttam, hogy szembe jön velünk, de hiába szóltam, olyan hangosan szólt Bokor Jánostól az Akácos út az autóban, hogy Pisti nem hallotta. A fura zenei ízlés mindkettőre jellemző, azt kell, hogy mondjam. Izgultam, hogy most mi lesz. Az első találkozási pontot 35 km-nél beszélték meg, ha más nem, akkor odaadja… Amikor Annácska meglátott minket, sűrű anyázások közepette visszafordult. Ez a szájmozgásából szűrtem le. Végül kicsit korábban megálltunk, hamarosan jött is. Itt megkapta a GPS-t és a telefont, majd kölcsönösen nyugtatták egymást. Pisti idegesebb volt, mint amikor ő versenyzett. Furák ezek az emberek, mit össze izgulnak egymásért?! Megdumálták, hogy „minden rendben”, meg hogy „nyugi, nincs semmi baj” meg Annácska kérte Pistit, hogy ne legyen ilyen feszkós, mert az árt a szépségének. Pisti szerint Annácska nagyon ügyesen biciGlizett a tök sötétben. Én tuti összenyihogtam volna magam.

A 180 kilométert nagyon szép hegyeken tekerte végig Anna. Sötétben indult, és már a Nap is felkelt, mikor még mindig kerekezett.

 

„Nagyon kellett már pisilnem, de nem mertem megállni, mert egy teljesen sötét erdei úton jöttem, kilométereken át sehol senki és semmi. Féltem, hogy kiugrik az erőből egy medve, vagy egy szarvas, vagy a triatlonosokra vadászó rézf@szú bagoly. Na, az ott kicsit para volt.

Ez kb. 90 km-nél hangzott el, ahol megálltunk találkozni. Pisti megetette és megitatta meleg kávéval a kis atlétáját (ami jelen esetben nem egy ruhadarab, hanem sportoló), aki gyorsan ment is tovább.

Kicsit később érkezett egy furcsa sms: „Defektet kapt az erdei úton! Vissza tidsz jöni?” Pisti eléggé intelligens lénynek tűnik, így sikerült dekódolnia az üzenetet. Mire visszaértünk, Annácska az út szélén állt, szájában a bringalámpával és nagy erőkkel próbálta a külsőt lefeszíteni a felniről, de ez sokadik próbálkozásra sem jött össze. Ideges volt, mert jól ment a bringa és most meg egy csomóan megelőzték, de Pisti megnyugtatta. Mondjuk ő is szenvedett vagy 10 percet, mire sikerült, nem is igazán értették, hogy miért lett az egyébként 5 perces műveletből 20-25. Azt hiszem, erre mondják az emberek, hogy „Mörfi törvénye”…

A bringa hátralévő része már eseménytelenül telt, a nap is felkelt, Pisti ellátta Annácskát, aki megmászta az összes hegyet, aztán később büszkén mesélte, hogy az egyikről 80 km/h-val hasított le! Ilyen sebességgel még én sem tudok átugrani a szivárványon, szóval OMG!

T2

Pisti már mindent előkészített ami a futáshoz kell, bemutatta a kötelező felszerelést is. Annácska meg nyihog, hogy lezsibbadt mindkét lába a bringás cipőben, és alig várja, hogy felvehesse a futócipőjét. Nyihaha. Meglátjuk, pár óra múlva is így gondolja e…

Futás

Mivel Pisti is futott, én a kocsiban maradtam, ezért sajnos nem hallottam, mit beszélgettek, így most búcsúzok. Innentől a szó Annácskáé…

Egy tocsogó futózsákkal indul a buli, a vízveszteség jelentős, anyagi kár nincs. Jön egy nagy mászás, ami egyből jól odab@sz, de egy frizura készítés azért belefér. Meleg van, kb. 30 fok. Meredeken fel, meredeken le, ezeknek a hegyeknek egyik oldala sem igazán futható. 5 és 15 km között viszont nagyjából az lesz, ami igaz is, de engem nagyon fejbe vert a 32 fok és az aszfalton, tűző napon futás. Szeretettem volna normális tempóban futni, legalább most, amikor lehet, de nem nagyon ment. Beértünk és megelőztünk egy lányt, de aztán én annyira megborulok, hogy visszaelőznek. Mérges voltam magamra, hiszen nekik is ugyanolyan meleg van, mint nekem. Pisti fejében ott vannak a szintidők, tudom, hogy menni kell, de néha egy-két perc pihenőt azért engedélyez. Ez sokat számít, ilyenkor általában erőre kapok. A tűző nap után jönnek a hegyek. Piszok szemét egy pálya, az biztos. Sziklás, mászókás, via ferratás, és mindig jön egy újabb, soha véget nem érő emelkedő.

A kislány

A Rozsutec volt talán a legbrutálisabb. Már a tempós séta sem ment felfelé. Elszállt minden erőm és láttam vele együtt láttam elszállni a szintidőt és az egész versenyt. Azt kívántam, bárcsak ne érnénk el a pontot, és akkor véget érne a szenvedés. Le akartam feküdni és aludni. Bárcsak ne lenne ott Pisti fejében, hogy mikor, milyen tempót kell menni. Úgy éreztem, hogy újra kisgyerek lettem. Nagyjából 45 percenként leültem és sírtam. Hogy nem bírom tovább. Már nem tudom emelni a lábam, képtelen vagyok akár egy métert is megtenni. Abban a lelkiállapotban kész voltam bő egy év kőkemény munkáját sutba vágni, ami utólag nagyon fájdalmas lett volna. Ilyenkor Pisti leült mellém, és megvigasztalt, pont úgy, ahogy egy gyereket szoktak vigasztalni. És mentünk tovább…

Pisti már annyi lelket öntött belém, hogy szinte kicsordult. Szerintem még életemben nem káromkodtam ennyit. Fentről láttuk a 34 kilométeres pontot, ahova le kellett érni 18:15-re. A szintidő hajszolása idegőrlő mind a segítő, mind a sportoló számára, ezt jól tudom, hiszen az osztrák extrémen megtapasztaltam a másik oldalt is. Azt azért hozzá kell tenni, hogy ez extrém triatlonokon nagyon kemény limitidők vannak. Hiába vagy maximálisan felkészült, hiába tetted bele a melót becsületesen, simán azon kaphatod magad, hogy a perceket és a kilométerátlagot számolgatod. Vagy számolgatják neked. Ráadásul a defekt miatt is buktunk 20 percet, amin itt nagyon sok múlhat.

Sziklás, mászókás, via ferratás maraton...

A pszichopata

A hegytetőn elkezdett szakadni az eső. A felfele vezető út eleve nagyon technikás, sziklás, kúszós-mászós, kapaszkodós, via ferratázós volt. Esőben még pluszban csúszott minden IS. Láttam magam alatt az ellenőrző pontot, és arra gondoltam, hogy kész, bebuktuk. Ha a zuhé nem lett volna elég, én is bőgtem, mint a záporeső, ami miatt meg nem láttam rendesen. Pisti közölte, hogy ha hiszti helyett haladok, akkor simán elérjük. Most is igaza volt, mint a verseny folyamán mindig.

A ponton próbáltam enni és inni, de már semmit nem kívántam. Pedig kellett még az energia. A cél 9 kilométer, amire 3 óra hossza volt, vagyis 21:15-ig kellett befutnunk. Szürreálisan hangzik, hogy valaki 3 óra alatt tegyen meg 9 kilométert, de még 1000 méter szint várt ránk. És én voltam az utolsó, aki elérte ezt a pontot.

Azt hiszem, minden az arcomra van írva.

A futás során, de főleg a második felében felvonultattam az összes pszichiátriai kórképet, a bipoláris személyiségzavaról, a depressziós szorongásig a hisztérián át. Letargia, apátia, anyázás, nagyjából ez ment. Pisti állta a sarat. Szó szerint. A végén ugyanis megjött a vihar, olyan erős széllel, hogy vízszintesen esett az eső. Itt már nem érdekelt semmi. Az sem, hogy két versenyzőt is megelőztünk. Csak legyen már vége. Bekapcsolt a robot üzemmód. Vagy inkább a zombi. És mindig jött egy újabb nyomorult emelkedő… Méterek, percek, lépések, egy-egy bátorító szó attól az embertől, aki nélkül nem, hogy nem jutottam volna el idáig, de be sem neveztem volna. Aztán egy hosszabb, csúszós, köves lejtő… Aztán… Megfogtuk egymás kezét. És… Vége…

Egyszerre sírok, zihálok és kapaszkodok belé. Annyira kimerült vagyok, hogy elmarad a katarzis.

Már a lanovkában ülök, nézek ki a fejemből, és nem értem mi történt…

Pisti nélkül ez most nem sikerült volna.

A supporter

Nem értem, hogy kerültem ide, a célba? Én már nem is hittem magamban, de ő akkor is hitte, hogy megtudom csinálni. Leült mellém, amikor sírtam, és azt mondta, hogy képes vagyok rá. Hogy végig tudok menni. Hogy semmi mást nem kell tennem, csak egymás elé pakolni a lábaimat. Én pedig elhittem neki. És igaza lett. Egy extrém ironmanen nem véletlenül kap ugyanolyan elismerést a segítő és a teljesítő. Ez közös győzelem, igazi csapatmunka. Mentálisan, lelkileg és fizikailag is rendkívül megterhelő. Sofőrködni egész éjjel, kávét és teát főzni, etetni, itatni, bátorítani, szintidőt számolni, húzni-tolni (true story), vigasztalni, megnevettetni az olykor végletekig elcsigázott, reményvesztett, hisztis vagy épp teljesen közönyös sportolót. Finisher lettem, de nélküle ez nem sikerült volna. Köszönöm a supporteremnek és nagyon jó barátomnak, Pistinek, hogy mindig számíthatok rá, és hogy végső elkeseredésében úgy vidított fel, hogy összekente sárral az arcát, valamint olyan hasznos tanácsokkal látott el, mint a „vedd zöngétlenül a levegőt”, vagy hogy „ne káromkodj, mert Földanya ellátja a bajod.”

 

Jánosik számokban

64 nevező

40 finisher

4 nő

20 óra 49 perc

3. hely

Végül a 3. helyezett lettem a nők között.