Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Akartam azt a pályacsúcsot! – VérKör beszámoló

Papp Tünde gyűjteményéből | Pályacsúcs utáni mosoly.

VérKör, pályacsúcs – vonzott a gondolat.

„Ha egy színdarabban az első felvonásban egy puska lóg a falon, akkor az a harmadikban el kell, hogy süljön.” – ezt Csehov mondta, nem én. És hogy jön mindez a futáshoz? Túl régóta "lóg a falamon” a VérKör (táv: 76,2 km, szintemelkedés: 1601 m) már egy ideje benne volt a levegőben, csak valahogy sose fért bele a többi futásom közé. Most sem fért, viszont már nem akartam tovább várni. Egyszerűen annyi történt, hogy volt kedvem megcsinálni. El akartam sütni. Pont kihívást jelentett nekem az eddigi pályacsúcs, izgalmas volt, hogy vajon nekem is megy-e.

 

Röviden a VérKörről

76,2 km-es, 1601 m szintemelkedésű körtúra a Vértesben. Az útvonal végig turistajelzéseken halad, rajt és cél Oroszlányban. Három módon teljesíthető, gyalog, futva, kerékpárral. A teljesítés módjától függően változik a szintidő is: futva 12 óra, gyalogosan 18 óra, kerékpárral 7 óra.

A Vérkörön regisztrációt követően lehet indulni. Teljesíthető egyénileg, de csapatban is (kerékpárral kizárólag csapatban). Nem szervezett túra, minden induló magáért vállal felelősséget! A túrán ellátás nincs, a felszerelésedet magaddal kell vinni. (Minden információt megtalálsz itt: verkor.hu)

Miért indultam a VérKörön?

Februártól az első sík maratonomra készültem, április 7-én maratont futottam. Az ezt követő héten, április 13-án a Mátrabérc túraverzióját futottam le, mondhatni, hirtelen felindulásból. 23-án pedig jött a VérKör. (2 hónapig most nem lesz komolyabb.) Sokan értetlenkedtek, hogy miért nem pihenek. Egészen egyszerűen azért, mert volt kedvem csinálni. Sőt, nagyon hiányzott a hosszú terep. Nekem ez nem nyűg, hanem szükséglet.

Ebben az évben nem nagyon futottam még hosszabbat, nagyon vágytam már rá. Azt gondolom, hogy amit az ember veszít ezekkel a vámon, azt visszanyeri a réven, legalábbis én így működöm. Hiába nem optimális a nagykönyv szerint egy (sorozat)terhelés, de olyan élményeket kapok meg általa, amelyek segítenek utána továbbmenni, és napról napra edzeni. Én a  hosszú terepezések alatt találom meg azt az érzést, ami megerősíti bennem, hogy miért is futok és járok a hegyekbe - mások számára úgy tűnhet - bolyongani. Sokan mondják, hogy a rövid futások alkalmával is megkapják ugyanezt az öröm és teljesség érzést. Én nem kapom meg; sokszor az első pár óra maga a szenvedés. Én abból tudok "táplálkozni", ami az első pár óra után következik. Azt látom a környezetemben, hogy rengetegen profi módon készülnek, mindenre odafigyelnek, ami tökjó. De valahogy mégsem megy nekik a hosszabb táv vagy a versenyzés. Az az érzésem, hogy sokszor a valódi kedv hiányzik. Szerintem az öröm megtalálása, a motiváció szinten tartása épp olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az edzésterv követése.

A hogyanról

Engem általában nem zavarnak a futás körülményei, viszont van egy vesszőparipám: az időjárás, pontosabban a meleg. Na, azt nem szeretem, nem is bírom. Ebből kiindulva arra gondoltam, hogy jobb lenne éjjel menni, vagy legalábbis hajnalban indulni a Vérkörre. És mivel ez egy instant útvonal, így bármikor teljesíthető. Mindenképp Nyakas Gáborral ( a VérKör, beszámolóm írásáig aktuális pályacsúcstartójával) szerettem volna menni. Egyrészt azért, mert jól ismeri a terepet, másrészt pedig vele futni olyan, mint egyedül, csak picit jobb. Úgy értem ezt, hogy maximálisan leköveti a tempómat, nem rontja el az ütememet azzal, hogy siettet, és nem versenyzik velem. Ez nagyon fontos. Rettentően zavar, ha nem a saját ütemem szerint tudok haladni, nem is igazán szeretek mással futni, illetve egy ilyen távon szerintem már visszaüt, ha valaki más tempójában futunk. Emellett meg jól elbeszélgetünk, elnevetgélünk bármeddig, de az sem probléma, ha pár órán át csendben haladunk egymás mellett. Gábor viszont nem szeret éjjel menni, fejlámpát cipelni. Szóval adva volt a feladat: Gábor meggyőzése a hajnali 3-kor való indulásról. A következő utat választottam: „Van választásod, de sajnos két rossz közül dönthetsz. 1. Indulunk normál emberi időben, de akkor több hétig a meleg lesz a témám, és valószínűleg nem fog jól menni. 2. Hajnali 3 óra, Oroszlány.

A tervezett indulás előtti héten Gábor csak annyit kérdezett: Akkor hajnali 3? Mert intézni kell a szabit.

Erre igent mondtam, de nem voltam biztos magamban. Mindennap nézem az ébredési pulzusom, HRV-t, láttam, hogy nem vagyok megfelelően pihent. A futások alkalmával pedig azt tapasztaltam, hogy adott pulzusszámhoz rosszabb a sebességem a szokottnál, be vagyok lassulva magamhoz képest. Innentől a pihenésé volt a főszerep, kíváncsian vártam, hogy alakulok, mi sül ki ebből.

Próbálkoztam még olyasmivel is, hogy Gábor vigye a cuccom, de erre már nem tudtam rávenni. Azt mondta, hogy elbírom én is, illetve etikátlannak ítélte, és jobban belegondolva valahol igaz is. Elfogadtam.

 

A frissítésről

A fontosabb alkalmakkor többnyire zselékkel frissítek. Edzésekkor, túrákon pedig azzal, ami épp akad, a mennyiségre figyelek nagyjából. Mire észbe kaptam, hogy beszerezzem a frissítésem, az ünnep miatt nem volt semmi nyitva. Kénytelen voltam „natural” megoldani. Anyukám csinált keksztekercset, vittünk piskótatekercset, illetve készítettem magamnak egy italt, amit csak „parasztizónak” hívok. Ez annyit tesz, hogy főzök egy jó cukros-mézes-gyümölcscukros teát, és rakok bele pár kanál konyhasót. Elég bizarrul hangzik, de finom, szoktam ilyet inni. Találtam otthon még gyümölcslevet, az is jól szokott esni kis vízzel hígítva. Arra figyeltem, hogy olyan dolgokat válasszak, amelyek nem túl zsírosak, illetve nagyjából kikalkuláltam, hogy a 40-50 g ch meglegyen óránként. Nem is volt végül a frissítéssel probléma, működött.

Az útról

Gábornak végül szerencséje lett, mert április 23-án csodás idő volt: szeles, enyhén esős, hűvös. A kedvencem. Nem kellett 3-kor indulni, elég volt a hajnali 5 óra is. Az öröm azonban kevéssé tükröződött rajta az indulás pillanatában, az első QR kód leolvasásakor: én ott álltam lenge rövidnadrágban, pólóban, ő pedig kabátban, kesztyűben. Ez az út folyamán nagyrészt így is maradt, és maradt volna akkor is, ha a saját tempójában megy. Fáradtságot nem éreztem már, viszont 1-2 km után láttam, hogy lassú vagyok, a pulzusom meg az egekben. Úgy mentünk tehát, ahogy a testem engedte. Panaszkodtam az első 20-ason (20 km-en, - a szerkesztő) eleget, hogy nagyon rosszul megy, de Gábor azzal nyugtatott, hogy nem kell kapkodni, ez csak az eleje. Irkált is valami időtervet, néha ránézett, nem frusztrált vele, meg én ilyesmivel nem akartam foglalkozni, csak menni. Egyszer eltévedtünk nagyjából 1 km-t, illetve fakitermelés nehezített egy szakaszt. Gábor nem mondott semmit, de éreztem, hogy sietni kell. Az volt a szerencse, hogy pont kezdtem magamra találni. Megfigyeltem már, hogy 4-5 óra után történik velem valami; elkezdem élvezni a futást, elkezd menni, egy haverom szerint még a mozgásom is megváltozik. Ez történt most is, izgalmas volt, élveztem. Olyannyira, hogy 52-68 km között van egy szegmens a Straván; úgy sikerült belehúzni, hogy Nyakas Gábor (pályacsúcstartó) ideje után az enyém ezen a szakaszon a második legjobb idő. Erre vagyok a legbüszkébb az egészben. Szóval nagyjából féltávtól dübörögve, de ment minden, mint a karikacsapás. Utólag Gábor elmondta, hogy a felírt időkhöz képest az első 4 órában mínuszban voltunk, az eltévedés még elvett egy kis időt, majd a második felében 20 perc virtuális előnyre tettünk szert. Mentünk, mendegéltünk, mint a mesében, aminek egyszer vége is van. Jó volt. Az utolsó 10-eshez már nem volt kedvem, kanyarogtunk a faluban. Akartam a pályacsúcsot! Tudtam, hogy ehhez csak az kell, hogy tartsam magam. Picit sietős volt, de örömteli: 8 óra 37 perc alatt megvolt! Sikerült! Örültünk, fotózkodtunk. Gábor picit még ennél is jobb teljesítési időt várt, de látta, hogy ebben most ennyi volt, ennyit tudtam. Pihentem egy kicsit a fűben fekve, és arra gondoltam, hogy nagyon szerencsés vagyok, szuper nap volt: csoda zöld erdő, klassz idő, jó kis futótárs. Elégedett voltam: magammal, mindennel. Kihoztam a napból, amit tudtam. Hát, nekem ezért az érzésért érdemes csinálni.

Még néhány gondolat...

Szeretnék mindenképp említést tenni Bokor Csabáról, aki az út folyamán frissítővel lepett meg minket. Állítólag ő gyakran teszi ezt. Mik vannak...! Olyan aranyos gesztus volt, hogy ez megmaradt bennem. Hasonló volt a szurkolást is végigolvasni utólag, köszönöm.

A másik gondolatom pedig, hogy tudom jól, hogy vannak, akik ezt a kört jobban meg tudják csinálni, mint ahogy most én teljesítettem. Ettől függetlenül most erre nagyon büszke vagyok, nem gondoltam volna, hogy valaha lesz egy igazi pályacsúcsom. Főleg azért is örülök, mert ez egy lapos, gyors pálya. Nagy út volt a dagi, stréber kislánytól a túrázáson át odáig eljutni, hogy ezt értékelhetően végigfussam. Ritkán vagyok igazán büszke vagy elégedett. Most is elindult bennem a gondolatfolyam, hogy miként kellett volna jobban, meg is vannak a válaszaim... De megállított egy érzés, az, amit a fűben fekve éreztem: kihoztam magamból, a kislányból, az egykori 90 kilós tiniből, a túrázóból, a „falamból”, amit tudtam. Megint csak oda jutottam: ezért az érzésért érdemes csinálni. És pont.