Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Kettőkor elindulni? Na, még jó hogy!

Szentlászló Trail beszámoló

ultratrailhungary | Szentlászló Trail, befutó és győzelem utáni öröm.

Janek Noémi nyerte a 85 kilométeres Szentendre-trailt.

Kimondottan nem készültem a Szentlászló-trailre és alapvetően sem készülök célzottan versenyekre. Megvannak év elején általában a „verseny álmaim” és igyekszem átgondolni, hogy az adott terephez milyen típusú edzést rakjak magamnak össze. Így volt ez idén is, a heti kilométerszámot megemeltem átlagban 70-90 km közé és a szintgyűjtésre is fokozottabban figyeltem. Ami nehezíti mindezt, hogy heti 3-4 edzésből kell gazdálkodnom, abból sajnos csak kettő van „igazi” terepen, leginkább a Budai-hegység fantasztikus útjain. Nincs edzőm, és nem fogyasztok „spéci” cuccokat sem. Alapvetően nem tekintek célként az ultratávok futására, sem arra, hogy „ultrafutónak” nevezzem magam vagy bárki, hanem az edzéseim eredményeképpen szeretnék képessé válni a hosszabb távok élményszerű megfutására.

Tavaly még csak Visegrád trail

2017-ben már indultam az Ultra-Trail Hungary egyik távján, történetesen a Visegrád Trail 29 km-es etapján. A 11 órás rajt és a vele járó kánikula elég hamar tudomásomra adta akkor, hogy érdemi futásra itt ne számítsak. A terep nagyon tetszett (főleg a Hétvályús-forrás irányába vezető szerpentines, technikás S- és persze a mászás is a Sárga körön a Vöröskőre), ám rettentő szenvedősen érkeztem meg Szentendrére és roskadtam le az egyik ház árnyékos falának tövébe. Levontam a konklúziót: a nyári időszámítás baromira nem kedvez nekem, legalább 15-30 perces romlásokat tudok produkálni az őszi-téli-kora tavaszi időimhez képest. Úgy voltam vele, hogy sebaj, felnövök majd az UTH 112-es távjához és akkor végre éjfélkor lehet rajtolni az éjszaka hűvösebb leple alatt.

Új lehetőség 84 km-en

Folyamatosan követtem a versenyinformációkat és megláttam, hogy új versenyszámmal bővült az UTH versenyek sora – Szentlászló Trail, 84 km és ami a legjobb: éjjel kettőkor van a rajt! Tudtam, hogy ezt a távot képes vagyok viszonylag korrekt módon megcsinálni, hiszen indultam már ilyen hosszúságú távokon (bár nem versenyzőként - Piros 85), az éjjeli rajtot meg kifejezetten kedvelem (szintén egy számomra nagyon kedves túrán tapasztalhattam párszor - Sárga 70). Eldöntöttem hát, hogy novemberben benevezek a Szentlászló Trail-re és igyekszek valahol 10-11 óra közötti időt menni rajta, hátha elég lehet, a mezőny erősségétől függően, egy női TOP 5-be kerüléshez.

Fókuszban a szakaszgyőzelem

Aztán megtudtam, hogy ezen a távon van egy verseny a versenyben rész – Suunto Sprint Dömös és Prédikálószék között. Immáron hatodik éve járok/futok a Budapesthez közelebbi hegységekben, de valahogy ez a szakasz kimaradt az útvonalaim közül, így nem tudtam pontosan mire számítsak itt, persze a verseny előtti hétvégén azért felmértem a terepet. Nagyon szeretem a szintes pályákat, így ez a szakaszgyőzelem vált az egyik legfontosabb célommá a versenyt tekintve, külön ráadásként a szakaszgyőzelemmel járó Suunto Spartan Trainer óra begyűjtése!

Az esélytelenek teljes nyugalmával.

Ilyen célokkal találtam ott magam május 20-án éjjel a Szentlászló Trail rajtjában...

Az utat fejben öt szakaszra osztottam fel, így mérföldkőként és egyfajta lélektani határként tekintettem Dobogókőre (20,2km), Prédikálószékre (29km), Visegrádra (53,5km) és a Skanzenre (77,5km). A verseny előtti főpróba a Sárga 70 volt május 1-jén (éjféli rajt), ahova az egész kötelező felszerelésemet vittem magammal és leteszteltem a fejlámpámat is. Voltak kisebb nehézségeim, amikből okultam, így azon hibákat a verseny előtt már igyekeztem nem elkövetni. Azt tudtam, hogy az éjjeli rajt előtt aludni nem fogok tudni, de bizakodtam abban, hogy a napközbeni pihengetés ismételten elegendő lesz ahhoz, hogy mentálisan ne essek szét a kialvatlanság miatt.

Kifejezetten örültem, hogy a héten esős-hűvösebb idő volt, mert azt gondoltam, hogy így talán megúszhatóvá válik a nyári kánikula, ami még a hónap elején beindulni látszott. Fél kettő magasságában indultunk le a rajt helyszínéhez, ahova menet szinte megfagytam, annyira megcsapott a hűvös éjszakai levegő. Tudtam, hogy nem szabad túlöltözni, mert az biztos nem fog kedvezni nekem, de a rajt területén egyébként is elmúlt ez az éjszakai „hidegrázás”. Nagyon jó érzés volt a rajtzónába beállni a többi „elvetemült” 84 km-es közé és várni az indulás pillanatait. Alapvetően nem izgultam, hiszen ezen a versenyen az esélytelenek teljes nyugalmával álltam be a rajt első egyharmadának részébe. Általában szeretek gyorsan kezdeni, de tudtam, hogy itt nagyon át kell gondolnom, hogy milyen „taktikát” fogok alkalmazni, hiszen hosszú ez a 84 km és nem szeretnék teljesen meghalni a táv feléig.

Rajt!

Visszaszámlálás, majd megindult a tömeg Szentendre belterületéről a csodás Pilis és Visegrádi-hegység szívébe. Kellemes tempóban haladtam, kicsit lassúnak is találtam, így a Bükkös-patak partján megindultam és kisebb férfi boly mögé csatlakoztam (akikkel néhány szakaszt leszámítva tulajdonképpen végig együtt haladtam). Ismertem a verseny egészét, kivéve a Lepence-Visegrád szakaszt, így pontosan tudtam a sötétben is, mi van előttem. Hatalmas előny volt, hogy sötétben mentünk, így pont annyit láttam csak abból a földutas elnyúló sunyi emelkedésből, amennyi a lámpa fényében látszott, így nem késztetett gyaloglásra. Itt még kifejezetten nem esett jól gyaloglásra váltani, de néhol bele-bele mentem 1-2 lépésnyit. A terep kiváló volt, nyoma sem volt sárnak, ami a K+ jelzésen a bejárás során cuppogot.

Az első 20 kilométer

Így ment ez Lajosforrásig, amit rögtön az első nagyobb mászás követett fel a Bölcső-hegyre. Ezt nagyon meg kellett húznom, mert eléggé összegyűltünk a szűk felfelén, úgyhogy ezt követően kicsit vissza is vettem a tempóból, hiszen tudtam, hogy a Tölgyikrek és a Sikárosi-rét után lassan, de biztosan jön a dobogókői menet, ami bár nem annyira meredek, mégis combos emelkedés. Emellett persze fejemben volt a közelgő Prédikálószék, amit nagyon szerettem volna keményen megnyomni és 33 percen belül feljutni rá. Dobogókőn mondták a ponton először, hogy én vagyok az első nő, amit így magamban persze örömmel konstatáltam, viszont pontosan tisztában voltam azzal, hogy 84 km-en a 20. kilométer még nagyon gyereknek számít, így korai lenne bárminemű elbizakodottság. Ámbár kevéssé élveztem ki a Crew által nyújtott 100%-os szolgáltatást, minden ponton lesték a kimondott/kimondatlan kívánságokat.

A frissítésben minimalista vagyok

A frissítésem semmiképpen sem mondható kiforrottnak módszertanilag, így erre a versenyre sem készültem túl sok mindennel. Mivel nem fogyasztok sem isot, sem géleket, sem energiaszeleteket, így át kellett gondolnom, hogy a korábbi tapasztalatok alapján mi lesz működőképes. A biztos pont számomra a kóla volt (amit minden ponton be is gyűjtöttem), valamint a sós mogyoró, gyakorlatilag mást nem fogyasztottam a 84 km során és igazából hiányát sem éreztem semminek (a gumicukor is mindig a kötelező felszerelésem része, de most valahogy nem kellett). 

A második szakasz

A dobogókői pontot elhagyva fantasztikus érzés volt futni az ébredező erdőben a P-; S- jelzésen lefele. Fél 5 körül volt ekkor és jó lett volna kicsit megállni és gyönyörködni azokban a színekben, amiket látni lehetett akkor. Elérkezett Dömös, ahol visszagondoltam az egy héttel ezelőtti bejárás érzéseire és nekiindultam a felfelének. Az elején kicsit még belekocogtam, viszont utána tudtam, hogy teljesen felesleges energiapocsékolás lenne, így erőltetett menetbe tettem magam és nyomtam felfelé. Jó érzés volt utolérni férfi versenyzőket, mert úgy éreztem, hogy rendesen haladok, bár nagyon szenvedősnek éltem meg a Vadálló-köveknél lévő rész utáni kapaszkodást. Annyira kivett belőlem a felfele, hogy a fejlámpát képtelen voltam elcsomagolni menet közben, így felérve a Prédikálószékre sikerült csak abszolválnom ezt az egyébként egyszerű mechanizmust.

Csodálatosan szép volt a felkelő nap a Prédikálószéken, de képtelen voltam akkor és ott értékelni ezt a pillanatot, mert nagyon elfáradtam a tetőre érve.

A szakaszidőmmel elégedett voltam (32:25), de nyilván itt nem tudhattam még, hogy ezzel megvan-e a szakaszgyőzelem. Kicsit úgy voltam ekkor, hogy nem is érdekel, mert még előttem van 50 km, inkább arra kell koncentrálnom, nem kinyírni magam ezen a rövid szakaszon. A Lepencéig vezető út sikerült a legszarabbul az egész versenyen, éreztem is, hogy nagyon túltoltam ezt most itt, úgyhogy rohadtul össze kell kapnom magam, ha Szentendréig el akarok jutni. Eddig két szál ropit és egy sajtkockát ettem csak, úgyhogy itt nyúltam a korábban bevált sós mogyoróhoz, amitől reméltem egy feltámadást. Annyira nem jött be ez a szakasz, hiába volt lejtős, így már vártam a végét. Lepencére leérve egészen más hangulatban érkeztem meg, a ponton lévő segítők is sokban hozzájárultak ehhez a hangulatemeléshez, így a Prédikálószéken érzett halál után egy teljes újjászületést éltem meg.

A harmadik rész

Következett az ismeretlen szakasz, hiszen a Lepence-Visegrád vonalon még nem jártam soha. Rögtön emelkedéssel indultunk, ami hosszan kitartott. Itt ismét utolértem két férfit, akikkel Pilisszentlászlóig együtt haladtunk. Végre megfuthattam a Spartacus-ösvényt, ami régóta nagy vágyam volt és a pilisszentlászlói pontra is elég gyorsan odaértünk. Érdekes, hogy pont ez lett a teljes mezőnyt nézve a leggyorsabb szakaszom (abszolút 4. idővel) és az Apátkúti-völgy szakasza pedig a második leggyorsabbam a teljes mezőnyt nézve (abszolút 5. idővel). Nem tudom mi szállt meg ezen a két szakaszon, de azt hiszem talán ez a számomra ismeretlen rész volt a verseny legfantasztikusabb része. Az Apátkúti-völgyre is nagyon kíváncsi voltam, imádtam a patakátkeléseket és csak úgy húzott előre a lendület. Visegrádra már nagyon oda akartam érni, hiszen mindenképpen a Visegrád Trail mezőnye előtt akartam magamnak előnyt szerezni. Ez bőven sikerült is, úgyhogy töltekezés után lelkesen indultam neki az utolsó 30 km-es etapnak. A Fellegvárig vezető út a Kálvárián keresztül kissé elnyúlt, de lehetett rajta haladni, csak sose akart vége lenni. Felértem a betonútra, majd lassacskán a rétre, ahol eszembe jutottak a tavalyi 30 km-es út képei.

A negyedik szakasz

Tartottam ettől a Pap-rétig tartó szakasztól, mert nem voltak túl jó emlékeim róla és ez mentálisan ki is csinált kicsit most is. Többet sétáltam bele, mint amennyi indokolt lett volna, nagyon számoltam a kilométereket a pontig. Ez volt talán mentálisan a legnehezebb szakasz, de magamnak csináltam azzá. Itt utolért a két férfi versenyző, akikkel a legelején haladtam és most megint együtt gyűrtük a távot. A pontra beérve eléggé gépiesnek éreztem a dolgokat, nem igazán tudtam, hogy kólát vagy vizet vigyek-e arra a rettentő hosszúnak tűnő 13 km-re, amíg a Skanzen eljön. Végül kólát kértem, amit kicsit bántam félúton, viszont volt még a zsákban a magammal hozott teából, ami szuperül esett a Nyerges-hegy tetején (bár lendületet nem nagyon adott). A Hétvályús-forráshoz vezető szerpentin nagyon tetszett korábban, most kevésbé, mert az egyik ujjamat sikerült szétrúgni valamivel, így baromira megszenvedtem a lefelét. A mászás előtt kendővizezés és ivás a forrásból, majd nagylevegő, de kis lendület felfelé. Az volt itt a nehéz, hogy tudtam mi van még hátra, így valahogy nem húzott előre semmi. Eléggé összegyűltünk ezen a szakaszon is, úgyhogy menni kellett felfele, majd a férfi versenyzőtársakat elengedtem, mert jobban haladtak már, mint én. A Vöröskő kilátását sajnos nem sikerült kiélveznem ezúttal sem, az utána következő lefele pedig a lábujjam miatt volt gyötrelem.

A Nyerges-hegyig tartó szakaszt próbáltam tempósabb gyaloglással letudni, ott már a Skanzen frissítőasztalán lévő vizeskancsó képe húzott előre leginkább. A Nyerges-hegyet ismertem és nem tűnt annyira durvának korábban, de most tényleg soha nem akart eljönni a tető. Ezt követően sem tudtam úgy haladni, ahogy szerettem volna, viszont a kanyargós lefelét követően nagyon hamar elértem az aszfaltot és ráadásul a fantasztikus skanzeni pont is közelebbinek tűnt, mint egy évvel ezelőtt.

Itt már el mertem hinni, hogy tényleg első nő vagyok, tényleg megnyerhetem, sőt meg is fogom nyerni. Ez volt az a pont, ahol biztossá váltam abban, hogy ez a Szentlászló Trail, ez bizony az enyém lesz.

Az utcai szakaszt egészen jó tempóban sikerült megcsinálnom, holott itt már nagyon nehezen ment a tűző nap miatt az egész menet. Elértem a főutat, majd a patakpartra vezető lefelét.

 

Eltévedt felvezető biciklis?

A pataknál állt egy biciklis, aki kérdezte, hogy a Szentlászló Trail-ről vagyok-e - mondom neki igen. Erre mondja, hogy akkor jön velem. Jól mutatja egyrészt az állapotom, másrészt az ilyen helyzetekben mutatkozó „rutintalanságom”, hogy mondtam neki, ki van szalagozva, azt követve odaér. Ja, de ő engem jött felvezetni itt a tömegen keresztül a célig. Gondoltam magamban, hogy jaaaaa…hát jó, akkor ebből itt ma már nem lesz sétálás, pedig terveztem a lombok árnyékában 1-2 nyugisabb lépést még.

Utolsó szakasz - be a célba első nőként!

Elég jól tudtam futni itt, magam is meglepődtem utólag a tempómon. Ráfordultunk a célhoz vezető macskaköves útra, ahol bántam, hogy nincs rajtam a napszemüvegem (ami ugye ápol és eltakar több szempontból is) és átértékeltem magamban ezt a csodálatos 84km-es utat. Tapsoltak az emberek, félreálltak és végül a célzónához fordultam.

 

A győzelem mámorában

Azt az érzést nem lehet leírva átadni, amit akkor éreztem, amikor a kifeszített szalaghoz ért a kezem és tudtam, hogy megvan!!!!!!! Hihetetlen, mert tényleg nem "élesben" versenyezni jöttem ide, hanem tapasztalni a hosszabb távon való versenyzés mikéntjeit. Egy pillanatig azt sem tudtam, hogy mit csináljak, mert annyira beszippantott ez az érzés, hogy megálltam a szalagot magasba emelve és a csippantás/célidő se nagyon tudott érdekelni akkor. Még azt is megkérdeztem, hogy vissza kell-e adnom a szalagot vagy megtarthatom-e, annyira nem tudtam hirtelen, hogy mit kezdjek ezzel a fantasztikus helyzettel. Nagyon magamévá akartam tenni ezt a pillanatot, hogy sokáig megmaradjon ez az érzés, amit számomra ez a Szentlászló Trail adott az elejétől a végéig. A célban készült interjú is éppúgy váratlanul ért, mint a biciklis kísérő a patakparton, így kevésbé tudtam összeszedett gondolatokat közölni. 

Végül 10:08:20-as idővel értem be, amivel 100%-ig elégedett vagyok, bár azért motoszkált bennem, hogy a 9-es kezdet jó lett volna, de majd jövőre lesz miért visszatérnem. 

Most többedik tapasztalatom az, hogy sokkal jobban élvezem a hosszabb távokat, mert nyugisabbak, mint bármi maratonig bezárólag. Mivel nincsenek atlétikai alapjaim, sőt, alapvetően semmilyen versenysportolói alapom sincs, így érezhető a hátrányom a rövidebb távokon, ha a mezőnyben megjelennek olyanok, akik ilyenfajta háttérrel rendelkeznek.  

Hatalmas köszönet a szervezőknek, hogy megálmodták ezt a távot, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki már 50 km feletti távokra felkészültnek érzi magát, de a 112 kilométert még távolabb érzi. Nagy köszönet továbbá a segítőknek, akik tényleg mindenben segítőkészek voltak az egész verseny során!!

Minden indulónak tisztelet, függetlenül attól, hogy melyik távon és milyen idővel érkezett meg Szentendrére!

Jövőre elindulni? Na, még jó hogy!