Ultravaló Peterdi-Farkas Éva blogja
Írj nekünk

Az én utam - a te véleményed

Blogindító

„Sziasztok, első maratonomra készülök terepen, milyen cipőt ajánlanátok?” – olvasom egyik futós csoportban. Legfelül látszik a legnépszerűbb hozzászólás: „Első maratont ne fuss terepen, az túl kemény lesz!” Korán reggel van, de már ugrik is a vérnyomásom felfelé. Ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokkal van tele a közösségi média az egymillió futóedző országában. Mégis milyen alapon meri bárki kijelenteni, ráadásul látatlanul, hogy melyik verseny lesz túl kemény valakinek?

Pontosan ez történt ez egyik kedves ismerősömmel is, akit egy csoportban lebeszéltek a maratonfutásról, hiszen „csak egy éve fut, nem áll rá készen”. Fusson inkább gyorsabb félmaratonokat! Azt persze senki sem tudta, hogy egész életében sportolt, többéves teljesítménytúrázó tapasztalata van és az egész teste szálkás izomból áll...

Sokszor ezt élem át én is, amióta ultrázni kezdtem.

Képzeljétek, én sem a megszokott, társadalmilag elfogadott módon cseppentem bele ebbe a világba! A mai napig nincs aszfaltos maratonom és nem is érzem, hogy hiányozna, mert nem motivál. Első ultrámra (ráadásul mindjárt terepen) az akkori  edzőmmel, Jakus Bélával egyetértésben készültem fel, úgy, hogy a leghosszabb futásom 34 km volt előtte. Ha ezt kiírtam volna valamelyik csoportba, biztos záros határidőn belül elvették volna a kedvem tőle, annak ellenére, hogy az edzőm, aki ismeri a futóelőéletem, zöld utat adott.

 (U.i.: Ezt a versenyt egyenletes tempóban, sérülésmentesen teljesítettem és a középmezőny elején értem célba. )

Talán emlékeztek diákkorotokból a különböző beállítottságú társaitokra: vannak a szorgalmasok, akik nem vállalnak kockázatot. Ők minden órára és dolgozatra tisztességesen felkészülnek és a biztos jó jegyre mennek. Illetve vannak  az olyanok, mint én is voltam, akik az órák előtt és a buszon tanulnak, izgulnak feleltetéskor, hogy ne ők legyenek kihívva és vizsgán a tételhúzáskor a jószerencsében bíznak. Ez ugyanígy vonatkozik a futókra is: vannak, akik becsületesen és szorgalmasan felkészülnek a célversenyükre, annak minden mérföldkövével együtt, így a sikeres célbaérés, esetleg a dobogó számukra szinte biztosra vehető. Illetve vagyunk mi, a szuicid hajlamúak (nevezzünk inkább kalandoroknak magunkat), akik adott esetben nagyobb célt tűzünk ki, mint amire biztosan képesek vagyunk, mert a kockázatvállalás adja meg nekünk azt az adrenalint és izgalmat, amire vágyunk. Mi nem a biztosra megyünk, hanem kihívásként fogjuk fel a versenyt és a sikeres teljesítés élménye adja a motivációt. 

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki nevezzen olyan versenyekre, amelyekre nem áll készen! Az, hogy egy futó mire áll készen, nagyon kényes kérdés és edző hiányában rendkívül jó önismeretet kíván meg. Én a saját képességeimet úgy tűnik, reálisan látom, mert bár 6 éve futok, még nem volt egyetlen feladott versenyem sem. Mondjuk úgy, hogy olyan versenyeket keresek ki magamnak, amik a képességeim felső határán helyezkednek el, ezért akár nagy küzdelmek árán is, de valahogy behúzom őket. Tisztában vagyok azzal, hogy a heti 60-80 kilométeremmel nem állok készen például az Ultrabalatonra egyénileg, de még egy 100 mérföldes (kb. 160km) versenyre sem, ezért ilyen célok fel sem merülnek bennem. Úgy érzem, most azon a szinten vagyok, hogy ideális(!) esetben egy 100 km-es versenyt becsülettel tudnék teljesíteni. Nem állítom, hogy biztosan célba érek, és lehet, hogy verseny közben megzuhanok párszor, viszont bennem van az is, hogy egyenletesen lefussam egy korrekt idővel. És ez a bizonytalanság az, ami motivál engem: az izgalom, hogy vajon hol vannak a határaim? 

 

El is értünk ahhoz a ponthoz, ahol kettéválik a futótársadalom és kapok hideget-meleget. „A távnak meg kell adni a tiszteletet” – hangzik el szinte minden beszámoló alatt, ahol rosszul sikerült ultráról ír a szerző. Ki tudnék már futni a világból ennek hallatán! Ilyenkor azt érzem, hogy összezár a régi, „igazi” ultrás csapat és nem enged be újakat, kezdőket, tapasztalatlanokat. „Nem vagy ultrafutó”- kapom meg egy rossz verseny után. Nem is érzi az illető, hogy a szavai csontig hatolnak. Az a legviccesebb, hogy ezt a kijelentést saját bevallása szerint Ruscsák Kriszta (keressetek rá) is megkapta, neki azt mondták, hogy az ultra 100 mérföld felett kezdődik. Előtör az örök vitakérdés: ki a futó, ki az ultrafutó? Én ezt nagyon egyszerűen rövidre zárom: aki szokott futni, az a futó, aki futott már maratont, az a maratonista és ez utóbbiból kiindulva, aki futott már ultrát, az az ultrafutó. Ennyi. Szerencsére véleményszabadság van, így mindenki úgy határozza meg, ahogy akarja.

Sokszor azt érzem, hogy nem szabad rosszul sikerült versenyről beszámolót írni, sőt, bármilyen beszámolóban tilos leírni a nehézségeket, mert azonnal érkeznek a kommentek, hogy „nem vagy erre felkészülve”, és „tiszteld a távot”. Ez történt a 12 órás futásom után is, ahol „csak” 87 km-t teljesítettem. Az őszinte beszámolómra érkezett kommentek után elkeseredésemben végigkerestem a DUV-on (ultrafutó adatbázis) néhány, mára elismert ultrafutó első 12 órás versenyét. Mondanom sem kell, voltak bőven 80 akárhány km-es és az alatti teljesítések, ráadásul nem éjszaka és nem jeges szélviharban, mint én. Mégis vitték valamire és szép eredményeket értek el.

A rosszul sikerült versenyeket én leckének fogom fel és hálás vagyok értük, mert beépülnek és edzettebb leszek általuk. Elgondolkodtam már azon is, hogy ezentúl keménynek fogok mutatkozni és minden versenyről csak a jó dolgokat fogom megírni. Ez viszont nem lennék én, én nem bírom elviselni a képmutatást. Szerencsére pár álmatlan éjszaka után rendet tettem a fejemben és azóta már semmilyen szinten nem érdekel a látatlanban ítélkezők véleménye, lassan megtanultam elengedni a fülem mellett a negatív kritikát.

 A család megelőlegezte nekem az "ultrafutó" címet ezzel az éremtartóval, amin azóta csak az ultrás érmek gyűlnek.

Valamit viszont le szeretnék szögezni: csak a távolból érkező alaptalan lehúzás az, ami nem érdekel. A segítő szándékú és jóindulatú tanácsokat nagyon szívesen meghallgatom, sőt, őszintén örülök nekik, ha azok hiteles helyről érkeznek! Képzeljétek, pont ez történt a napokban is. Valaki, akit nagyra becsülök, puszta jószándékból, ingyen és bérmentve rám szánta az idejét és ellátott pár hasznos tanáccsal, amiken azóta is agyalok. Amit ő mondott, pont ellentétes azzal, mint amit én csinálok és őszintén szólva nagyon elgondolkodtatott, hogy vajon mire mennék az ő módszerével? Talán valamikor a jövőben választ kapok rá...;-) 

Visszakanyarodva az eredeti témára: kérlek benneteket, tiszteljük meg futótársainkat azzal, hogy nem árasztjuk el őket kéretlen tanácsokkal és bántó megjegyzésekkel. Hiszen hobbifutók vagyunk, mindenki annyit tesz bele a futásba, amennyit az ideje enged. Fogadjuk el, hogy különböző beállítottságúak vagyunk és nem mindenki az eredményért megy egy versenyre, sokan vagyunk, akik kalandvágyból tesztelik a határaikat. Igen, sokszor valóban nem optimális a felkészülés és van, hogy nem reális a célkitűzés, de azt a kalandorok túl nagy vállalás esetén majd a saját bőrükön meg fogják tapasztalni egy pofáraesés formájában. Ha pedig mégsem, annál nagyobb a sikerélmény! 

Egy szép emlék az utam napos oldaláról: Countryman Trail, 51,8 km első helyezés