Ultrabalaton párban - másodszor | Futásról Nőknek
Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Ultrabalaton párban - másodszor

Állok a célegyenesben, és várom Gábort. Immáron másodszor, tavaly is ugyanazon a helyen álltam, csak akkor örültem, hogy élek, most meg nem akartam, hogy vége legyen. Idén gyönyörű napsütés volt szinte végig, a gyerekeim a célban izgultak és én is sokkal összeszedettebb voltam a végére az útközbeni megborulásaim ellenére. Íme az én második páros Ultrabalatonom.

Prológus

Tavasszal már iszonyú messzinek tűnik a nevezés. Gáborral egy ideje azon vitatkozunk, hogy vajon ki vette rá ismét a másikat, hetente írogat, hogy tulajdonképpen utál futni, és mi lenne ha, én erre visszaírok, hogy ne hisztizzen vagy ha tényleg nem akar indulni, akkor mondja meg, csak hagyjon már békén. Persze ilyenkor elgondolom, hogy akkor én sem futhatnék, pedig tulajdonképpen jó buli. Közeledik a májusi hétvége, közben eszembe jut, hogy nem szerveztem biciklis kísérőt, de egy Facebook poszt mindent megváltoztat, és a világ legviccesebb és közben legmotiválóbb kísérője jelentkezik. Nem hiszek a szememnek, Csipi a terepfutás ikonja, még jobban berezelek, hogy mit fogunk egymással kezdeni, mindegy, igent mondok. Aztán hirtelen autós kísérőnk sem lesz, pedig 5 nap múlva futás, de ez is megoldódik.

A verseny előtti napok

Miután idén egészen emberi időben rajtolunk - 8:25 - a gyorsabb csapatokat ekkor indítják, gyorsabb, haha, jó, Gábor tényleg klasszul fut - megbeszéljük Gáborral, hogy nem foglalunk szállást, én anyuéknál alszom Felsőörsön, Gábor szombaton a rajt előtt érkezik. Az izgalmakat fokozza, hogy a lányomnak valami gyomorfertőzése lesz, így pénteken délelőtt még az orvosnál vagyunk, és úgy döntünk, hogy ő inkább Pesten marad, a kisfiam, apu és én megyünk csak le a Balatonra. Délután érkezünk, engem kidobnak a rajtközpontban, a szokásos bandázás, tésztaparti. Kora este apuék visszajönnek értem, visszaautózunk a házba, ahol összekészítem a szükséges felszereléseket. Szendvicseket kenünk, váltóruhákat készítek be (idén ötször öltöztem át, plusz a befutó), fejlámpa, a popsitörlőt már megint elfelejtem, mondhatnám rutinos vagyok, de mégsem. Egész sokat tudok aludni, de a napfelkelte már rég ébren ér, összekészülünk, és apuék elvisznek a rajtba. Kisvártatva megérkezik Csipi, átpakolunk a kísérőautóba, fotókat készítünk, Beáék csapatát elindítják, repül az idő, és 8:25-kor mi is elindulunk.

 

A megváltozott versenyszabályzat értelmében most nem futunk ki rögtön a Club Aligából, hanem egy benti úton teszünk meg plusz egy kilométert (igy lesz a 220 kilométerből 221), majd a szokásos emelkedő következik. A tetején Csipi vár, aki hangosan kiabálja, hogy "már megint rád kell várni, nem érek rá egész nap!" - ezzel meg is alapozza a hangulatot. Közben kiérünk a házak közé, nézzük a vízparti telkeket, megbeszéljük, hogy hol vennénk házat. Csipinek be nem áll a szája, nevetünk, közben baromira izgulok, meg is akarok felelni, de nem is akarom elfutni az elejét, sok az a 110 kilométer, még ha közte vannak pihenők is. Csipi látja, hogy velem biztos nem a dobogó a cél, úgyhogy ennek szellemében inkább a csevegésre helyezi a hangsúlyt.

 

Club Aliga - Alsóörs

Az első 30 kilométer viszonylag eseménytelenül telik. Megemlékezem a kenesei váltópontról, ahol tavaly Anett majdnem összetörte a bringáját, úgy igyekezett nekem nedves vécépapírt adni, hallgatom Csipi versenybeszámolóit, nagyon röhögünk azon, hogy bárhova érünk, csak azt halljuk, hogy "hajrá Csipi", én meg szép csendben futhatok mellette. Na jó, azért engem is biztatnak, de Csipi tényleg egy ikon, bele kell törődnöm. Közben szép lassan nagyon meleg lesz, Csipi locsolja a fejem, a ruhám, iszom, próbálok enni, ez utóbbi nem nagyon megy, egy gél csúszik le, meg is lesz a böjtje, de erről majd később. Alsóörsön váltok, Gábor elveszi a chipet, pár szót beszélünk, és már fut is tovább. Csipi is elteker. A legjobb, hogy apu és Ruben is itt várnak, nagy az öröm, mesélek picit, közben elmondják, hogy Noa jól van, így anyuval lejönnek vonattal, nagyon örülök neki. Pici pihenő és evés után búcsúzunk, mert vár a dörgicsei váltópont. Közben gyülekeznek a sötét felhők, nagyon úgy néz ki, hogy vihar lesz, Fürednél már dörög, figyelem a kocsiból, miközben Laci, az autós kísérőnk beszalad a Tescoba ásványvizet venni. Gábor talán kap egy-két csepp esőt, de mire Dörgicsére érünk megint süt a nap. Beállunk a parkolóba, eszünk iszunk, kifekszünk a pokrócra, tisztára mint egy nyaralás. Ekkor még tudom, hogy viszonylag sok időm van regenerálódni, Gábor a legszintesebb szakaszt futja, talán nem lesz olyan gyors. Közben Csipi is megérkezik, magához vesz "némi" tápanyagot, pörköltet nokedlivel, majd lecsapatja egy rúd kolbásszal. Én a zsömléimet majszolgatom, meg kapok ömlesztett sajtot. A tervezett időnek megfelelően, 3 óra múlva fut be Gábor, reménykedem, hogy a hőséget megúsztam, és indulunk.

 

Dörgicse - Badacsonyörs (Varga pincészet)

Dörgicsétől van egy jó pár kilométeres lejtő, ilyenkor az ember hajlamos elfelejteni, hogy hány kilométer vár még rá. Viccelődünk, nevetgélünk, de közben érzem, hogy nagyon meleg van. Még jó, hogy felvettem a sapkám. Zánkán Mátéval találkozunk, megkérdezi Csipitől, hogy hogy vagyok, én mosolygok, tulajdonképpen jól vagyok, jobban nem is lehetnék. A következő nagyobb pont Köveskál, ott elhatározom, hogy veszek magamhoz valami szilárd ételt, kezdem érezni, hogy nem sokat ettem, hátha még nem késő. Előtte még nyomunk egy live bejelentkezést a Facebookon, utólag visszahallgatva nem pontosan értem mi volt vele a célunk, de sebaj. Köveskálon pár falat paradicsomos tésztát kérek, azzal sétálok egy kicsit, majd futunk. Feltűnik, hogy módosult az útvonal, veszünk egy balkanyart, és Kékkút felé folytatjuk. Nem vagyok a világ legprecízebb embere, de az ilyen előre nem tudott változtatásoktól hajlamos vagyok kiborulni. (persze nyilván meg kellett volna néznem, úgyhogy csendben kéne maradnom) Innen elkezdődik a küzdelem, tudom, hogy a Varga pincészet a következő váltópont, de nem tudom elképzelni, hogy valaha elérem. Kezdek szétesni. Melegem van. Szomjas vagyok. Unom. Utálom. Persze magamat is. Csak a szokásos, de annyira idegesítő. Csipi megpróbál összerakni. Aztán látom, hogy ki van írva, Badacsonyörs 2 km. Mondom, te Csipi, Badacsonyörs nem a Varga pincészet? Nem, válaszolja, a Varga valahol fent van a Badacsonyban a hegytetőn, majd felmutat jó messzire. Nyilván vitatkozom, az nem lehet, úgyhogy gyorsan felhívom Gábort, és "mondd már meg, hogy az a kurva Varga melyik településen van, de azonnal!" - kedves kis csevejt indítok. Gábor közli, hogy ne hisztizzek, de a Varga tényleg Badacsonyörsön van. Számomra végeláthatatlan idő múlva tényleg feltűnik, befutunk, csippantunk, Gábor átveszi a chipet, én pedig lerogyok a fűbe. Csipi már korábban figyelmeztetett, hogyha nem akarok összeesni,

 

egyek valami rendes kaját, húst például, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy hogy fogok egy adag húst letuszkolni a torkomon, de mégis szót fogadok. Közben már nagyon szédülök, eszembe jut a sárvári infúziós kalandom, és nagyon nem akarom megismételni. Szerencsére ezen a váltóponton van mindenféle meleg étel, Laci hoz nekem egy adag grillhúst krumplival és salátával, elkezdem enni, és csodák csodájára jobban leszek. Úgy meséltem valakinek később, hogy minden falatja azonnal beépült a szervezetembe. A felét megeszem, megbeszéljük,hogy elindulunk tovább Keszthelyre, ahol még lesz időm pihenni, és ott megeszem a második felét is.

 

Keszthely - Balatonmáriafürdő

Keszthelyre érve beállunk a parkolóba, és lassan be is sötétedik. Találkozunk Hankával, aki most nem indult, hanem a férjét frissíti, persze mindenki Csipit faggatja, hogy hogy bír engem elviselni, ez már szállóige lesz, nincs mit tenni. Csipi gyorsan elszáguld, majd lelkesen meséli, mekkora lángost evett. Én megeszem a hús másik felét, elképesztően jól esik, kezdek újra magamhoz térni. Előveszem a fejlámpát, még egy kis pihenés, felveszek egy hosszabb nadrágot, rengeteg a szúnyog, befújom magam riasztóval, később Gábor is megérkezik, és elindulunk. Fejben összerakom, hogy ez már csak 20 kilométer, igaz benne van a gyűlölt, és sohavégetnemérő balatonmáriafürdői szakasz is, de sebaj. Keszthelyen fényfestések vannak, nagyon szép, tavaly nem láttam mert világosban értem ide. Ezen a szakaszon tényleg vaksötét van, keszthelyi-öböl, Kisbalaton, békák, 10 kilométeren keresztül semmi, csak az út és mi. A fejlámpánk mutatja az utat. Nem is érzem, hogy futok, bár sokkal de sokkal lassabban haladunk, mégis telnek a kilométerek, és nem sétálok. A kerékpárút két oldalán víz van, azon gondolkozom, hogyha megszédülnék, a mocsárban találnám magam. A levegő bár nagyon párás, kellemesen lehűlt, nyoma sincs a napközbeni hőgutának, egészen felfrissülök. Szerencsére a viharnak sem, tavaly itt már érződött, hogy valami nagyon készül. Most csak a csendes tavaszi éjszaka a barátunk, Csipi mondja, hogy közeleg Balatonberény, a déli oldal első települése, valami sztorija innen is van, fél füllel hallgatom, de csak élvezem, hogy haladunk, és semmi bajom. Beérünk Balatonberénybe, aztán kicsit később Balatonmáriafürdőre is, ahol az első frissítőpont után jön a második borulás. Ilyen hosszú település a világon nincs. De tényleg. Jön a hiszti gazdagon, gyaloglás, nem megyek tovább, ne kamuzz, hogy közeledünk és hasonlók. Aztán valahol a távolban tényleg ott a váltópont, káromkodom, odaadom a chipet Gábornak, és irány Balatonboglár. Egyébként ez megint picit hosszabb szakasz volt mint amire tavalyról emlékeztem, de ez már tényleg mellékes.

Balatonboglár - Balatonszárszó

Bogláron próbálok aludni egy kicsit az autóban, szerencsére a rosszullét teljesen elmúlt, rendbetette az evés meg az éjszaka. Aztán megjön Gábor, és itt érzem először, hogy alig visznek a lábaim, pedig fejben tényleg semmi bajom, sőt, most kezdem igazán élvezni. Elkezdek bicegni, amitől Csipiből kitör a röhögés, és gyorsan újra egy live következik amelyben elénekli a nézését és a járását című ide illő dalocskát. Csodálkozunk, hogy hajnali 3-kor senki nem néz minket. Innentől kezdve csak a falukat számolom. Lelle, Fonyód, Szárszó. Miért vannak a déli parton ilyen hosszú utcájú települések? Fonyódon a semmiből mellém gurul Bence egy autóval, és valamit magyaráz, csodálkozom, hogy ugyanolyan halkan és higgadtan válaszolok. Fogalmam sincs mi történt, de sebaj. Ez a szakasz 15 kilométer, aztán meg is érkezünk Szárszóra, váltás, satöbbi. Ja közben kivilágosodik, kénytelen leszek napfelkeltét fotózni, Csipi röhög, kint kóválygok a főúton a telefonommal.

 

Zamárdi -Siófok

Az utolsó szakaszom Zamárdi- Siófok. Ugyan ez 8 kilométer sincs, de ettől félek a legjobban, tavaly itt készültem ki, és gyakorlatilag az egész szakaszt sétáltam. Zamárdiban meglátom Zsófit, majdnem elsírom magam, valamiről beszélgetünk, vesz nekem jegesteát, elmegyek vécére. (azt elfelejtettem mondani, hogy az emésztésem csodásan bírta tavalyhoz képest, sőt azt kell, hogy mondjam, semmi bajom nem volt, óriási öröm). Egyszer csak ott terem Robi, akkor már elsírom magam, közben elfut a ponton Szilvi, akinek ez volt az első egyéni UB-ja, amit rögtön meg is nyert, akkor aztán méginkább sírok, menjünk már, szeretnék beérni, nem akarom, hogy vége legyen. Aztán megjön Gábor, mi Csipivel elindulunk, akaratlanul is sétálok, elkezdek sztorizni, mire Csipi közli, hogy talán ne andalogjunk, próbálok futni, alig megy, mindegy fussunk. Később elérünk Siófoknak arra a részére,ahol tavaly már nem tudtam futni, most viszont csodák csodája megy. Olyan boldog leszek, hogy csak futok, találkozunk Krisztával, ő is biztat, és beérünk. Gábor elindul az utolsó szakaszra, én csak állok, és nem hiszem el, hogy vége. Nem akarom elhinni. Felhívom apuékat, hogy indulhatnak, kb egy óra és Aligán leszünk, Noa veszi fel, nagyon izgatott a hangja.

 

 

Itt a vége

Állok a célegyenesben és várom Gábort. Megérkeznek a gyerekek, megölelem őket, hoztak nekem virágot, semmihez sem hasonlítható érzés ez. Aztán közeledik Gábor, csippant, megfogja a kezem, és befutunk. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.