Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

És neked mi a kifogásod?

Aki azt állítja, hogy minden egyes futását élvezi, biztosan nem mond igazat.

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, szinte percre ki van számolva minden napom. A munka és a gyerekek mellett a heti két pihenőnapom kivételével minden napba bele kell férnie egy futóedzésnek. Nem azért mert kell, hanem mert céljaim vannak, versenyekre, pontosabban inkább megmérettetésekre készülök, és ezekhez kellenek az edzések. Minden egyes lefutott szigetkörömön a vállalásaimra gondolok, látom magam az úton, a célban, tudom, hogy ami most fáj, az a versenyen tízszer ennyire fog fájni, de azt is tudom, hogy mennyire boldog leszek, ha sikerül. 

 

Amikor semmi sem jó

Mégis van olyan nap, sőt olyan napok, amikor valami visszahúz. A kicsit bonyolult életem miatt sokszor munkából megyek a Margitszigetre futni, mert így is időt spórolok meg. Ilyenkor reggel bepakolom a futócuccom, és viszem magammal. Ekkor még általában fűt a lelkesedés, elképzelem, ahogy az egész napos ülés után milyen örömmel fogok kiszáguldani az irodaház kapuján, hogy aztán lefussam az aznapi adagomat. Aztán ahogy közeleg a munkaidőm vége, egyre inkább kezdem érezni, hogy akármennyire vártam a délutánt, nincs erőm semmihez, legszívesebben hazamennék és lefeküdnék. Ilyenkor kezdődik az alkudozás magammal. Ideális esetben legyőzöm önmagam, és szépen elmegyek futni, ahogy elterveztem. Nem ideális esetben próbálok valami megoldást találni, például eldöntöm, hogy hazamegyek, és otthonról indulok. Ilyenkor a legtöbbször ugyanaz a vége, hazamegyek, eszem valamit, mert üres gyomorral mégsem lehet elindulni, ettől elálmosodom, hisz teli hassal mégsem lehet elindulni, és a végén nem megyek sehova. Ez után pedig jön a menetrendszerinti lelkiismeretfurdalás, hiszen kimaradt egy edzés. 

Mostanában ami a leginkább dühít, az a hajnali edzések kihagyása. Egyszerűen képtelen vagyok felkelni, pedig tudom, milyen jó érzés reggel 8-kor túllenni rajta, és vidáman fitten indítani a napot. Na de ha nem megy. A legrosszabb az egészben az, hogy hiába is próbálok visszaaludni, nem sikerül, így se nem futottam, se nem pihentem ki magam. Ilyenkor viszont délután biztosan futok, legalább ennyi hasznom van a lustaságból. Bár azt gondolnám, hogy egy futótárssal megbeszélt időpont is ösztönzőleg hat, sokszor az is kudarcba, illetve percekig tartó alkudozásba fullad a cseten, amiben egymást is sikerül lebeszélni. Pedig nagyon szeretünk együtt futni. 

Szerencsére az eső vagy a hideg nem tántorít el, sőt, a viszonylag extrémebb időjárási körülmények inkább motiválóan hatnak rám. Sokszor az is segít, ha régebbi futós fotókat nézegetek, főleg olyanokat, amiken mosolygok. Ha pedig túl sokat kell magamat győzködnöm, lehet, hogy jobb, ha elengedem az aznapi távot, mert hiszem hogy mindennek megvan az oka, és sokszor a pihenés többet ér, mint egy kényszeredett edzés. Valahol a hobbi és a "profizmus" között kell olyan ügyesen lavíroznom, hogy ne vesszen ki belőle az öröm, de azért motiváljam magam nap mint nap.