Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Ilyen velem nem történhet - a fájdalom közbeszól

Sírva takarodom haza a Margitszigetről. Nagyon fáj a lábam, hiába akarok, nem tudok többet futni. 25 kilométert kéne, azt hiszem valahol 10-nél tartok. Pedig az idő is gyönyörű, kivételesen semmi dolgom, hosszút kellene futni, egyáltalán futni kellene, de nem megy.

2014 óta futok rendszeresen. Először kevesebbet, aztán egyre többet. Ésszel, eszetlenül, esztelenül, megtervezve, spontán, edzővel, edző nélkül. Ha valaki megkérdezné, hogy mire vagyok a legbüszkébb, nem az érmekre, a lefutott távokra, a menő és csodás helyeken lefutott maratonokat mondanám, hanem azt, hogy még sosem sérültem meg. Vagy le. Pedig sokszor kísértettem a sorsot, feszegettem (és nem jó értelemben) a határaimat. Szerencsés vagyok? Bizonyára.

A sérülés nem egy sima fájdalom. Van olyan fájdalom, ami kifejezetten jól esik. Szerintem ezt csak az érzi, aki feszegeti a határait, kilép az úgynevezett komfortzónájából. A szervezet dolgozik, küzd. És ez a fájdalom egy idő után nem is fokozódik, hanem csak úgy jön veled. És a célban szépen csendesen arrébb megy. 

De ez a fájdalom nem ilyen volt. Ez alattomosan, szemét módon belenyilallt a lábamba. A bal bokámon egy pontba, olyan érzésem volt, mintha egy kést döftek volna bele, és még jól meg is forgatták volna. Veszettül fájt. És nem múlt, hiába hangosítottam fel a zenét, hiába próbáltam másra figyelni. Néztem az embereket, és az járt a fejemben, hogy biztos sántítok, húzom a lábam, mindenki rajtam nevet, miért nem tudok úgy futni ahogy szeretnék, és különben is mi a fenét keresek én itt. Először úgy döntöttem, hogy 3 kör után abbahagyom, hazamegyek, és majd délután kijövök és lefutom a maradékot. Nem teljesen így volt az edzéstervben, de most ezt újraterveztem. Aztán ezt is újraterveztem, és két kör után mentem haza. Otthon már tudtam, hogy ebből délután nem lesz futás, addigra már a járás sem ment. Teljesen lokalizálható fájdalom volt, de fogalmam sem volt, hogy mitől.
Miközben fetrengtem a dühtől az ágyon, és jegeltem a lábam, arra gondoltam, hogy most kell ezt megállítani, különben a nyári versenyeknek annyi.

 Nem tudtam elképzelni, hogy kell tartanom jó pár futásmentes napot, de a józan eszem azt diktálta, hogy muszáj. Furán hangzik, de tényleg nem volt még szükségem rá. Írtam Évinek, hogy mi a helyzet, és utána írtam Tatárkának, hogy most lehet aggódni, és nézzen meg, mert baj van. Szerdára kaptam időpontot. Alig vártam, hogy megszadizzon. A kezeléssel nem untatnék senkit, kaptam egy-egy szép kineziotape-et a bokámra, és azt, hogy másnap, azaz ma próbáljam kicsit terhelni, és nézzem meg, hogy reagál a lábam. Én ebből csak azt hallottam meg, hogy fussak. Hogy mi? Fussak? Ez komoly?

Alig vártam, hogy délután legyen. Mostanában ha munka után futottam, egy óra biztos azzal telt el, hogy halaszthatatlan tennivalókat találtam a lakásban, és mire elindultam, már majdnem sötét lett. Most alig vártam, hogy elinduljak. Hangsúlyozom, négy, azaz 4 napot hagytam ki. Elindultam, se óra se semmi nem volt nálam, tudtam, hogy csak egy kört futhatok, de lehet, hogy annyi sem fog menni, de valami lesz. A szigeten már tudtam, hogy meglesz ez a kör, kicsit darabosan, de meglesz. Most megint pár nap pihenő, és ha minden jól megy, akkor jövő héttől újra a rendes kerékvágásban haladok tovább.

Nem tudom, mi volt ennek a fájdalomnak az oka, lehet, hogy a Mátra tett be, lehet, hogy más, de szerencsére hamar leálltam, még mielőtt nagyobb baj lett volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

Na de mindennek eljön az ideje.