Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Három szalag, három különböző út - Ultratiszató126

Nem tudom, hogy pontosan mi az utam, de ez alatt a 126 kilométer alatt sok mindenre választ kaptam.

Juhú, újra lesz verseny!

„Eszter!” Villant fel a messenger jó sok héttel ezelőtt. Évi volt az, én kis edzőm. Tudtam, hogy nem azt akarja mondani, hogy töltsem ki a táblázatot, mert azt kitöltöttem (azt hiszem), hanem valami jobbat.

-Mi lenne, ha a hosszabb távon indulnál az UTT-n?” Még hallottam is a csilingelő hangot, ahogy ezt szóban kérdezhette volna. Igazából nem döbbentem meg, mert tudtam, hogy az UB előtt kellene egy hosszút futni, csak valahogy az elmúlt hónapokban minden háttérbe szorult.  Amikor beneveztem a rövidebb távra, bele se gondoltam, így ezzel a lendülettel neveztem a Korinthosz hosszabb távjára, mert ugye oda a tavalyi sérülés/feladás miatt nyilván vissza is kell mennem. Akkor még az volt a logika, hogy az UTT közel van az UB-hoz, a Korinthoszra meg már kipihenem magam.

Aztán a járvány ezeket mind felülírta, nevezés volt, csak a versenyeket törölték.  Én pedig futottam is meg nem is, hosszabbakat szinte alig, közben lett egy frankó vashiányom is, szóval a tavasz az minden volt, csak sikeres nem. Kezdtem abban is kételkedni, hogy 3 szigetkörnél többet le tudok futni. Aztán a vastabletta elkezdte tenni a dolgát, én kezdtem jobban lenni, a sebességem az sehol sem volt, de legalább már éreztem, hogy jobb.

Akkor jött a hír, megtartják az UTT-t és a Korinthoszt is. És akkor jött az instrukció: UTT126, Korinthosz 80. Így jártam. De ennek ellenére még mindig ott tartottam, hogy nem futottam igazán hosszút, egyet sem. Úgyhogy ezzel a tudattal kezdtem el lelkiekben is készülni. A lelki készülés olyannyira jól sikerült, hogy a verseny előtti hetet végigszorongtam, nem aludtam, és minden éjjel végigpörgettem magamban hova is megyek, miért is megyek.

Tünde drága valami miatt megint igent mondott arra az ötletemre, hogy kísérjen végig, én pedig ettől kicsit megnyugodtam. Utána már csak teltek a napok, közben a munkahelyemen is megszűnt a home office, minden visszaállt a rendes kerékvágásba, megleptem magam egy csodás kerékpárral, minden ment a maga útján.

 

Elérkezett a verseny hete. Nem bíztam a véletlenre, Gréti  betape-elte a lábam egy gyönyörűséges párducmintás darabbal, térdem, bokám össze volt ragasztva. Nem féltem attól, hogy a térdem nem bírja majd, egyrészt mert nem is akartam erre gondolni, másrészt az elmúlt 3 hónapban nagyon szépen erősítettem, hála az online edzéseknek. Nyilván még a héten ki kellett próbálnom egy crossfit edzést, amitől olyan izomlázam lett, hogy elgondolkoztam, mi lesz, ha nem múlik el, de aztán elmúlt.

A verseny előtti nap

Pénteken mentünk le Tiszafüredre, ahol elég hamar leszakadt az ég. Előtte még kaptam egy nyomkövetőt, amivel folyamatosan lehetett követni a mozgásom. Ugyan a Checkpoint system minden váltópontnál mutatta, hogy hol járok, ezzel még durvábban lehetett követni az utamat. Akármennyire sem gondoltam volna, ez is óriási motivációt adott, köszönöm a lehetőséget a maraboo.run-nak. 

A nap gyorsan eltelt, a szokásos bevásárlással, szendvicsgyártással, frissítők bepakolásával, és a legfontosabbal, a vacsorahely keresésével. Ez utóbbi a legnehezebb feladat, ilyenkor az éttermek megtelnek, kiszállítás nincs, pedig Tündike végighívta szerintem a megye összes pizzériáját. Végül a strandon egy halasnál nagyon klassz vacsit ettünk. Utána irány a szállás, pakolás, zuhany, és elvileg az alvás. Persze semmit nem aludtunk, vagy legalábbis úgy éreztük, úgyhogy a fél 5-ös kelés már meg sem lepett. Idén 7 helyett 6-kor volt a rajt, hiszen a táv 15 kilométerrel,  a szintidő 2 órával volt hosszabb. Olyannyira jól sikerült a készülődés, hogy körülbelül 5 perccel a rajt előtt sikerült a rajtkapuhoz érni. Csók, sírás, és már el is indultunk.

 

Gát, gát, strand, gát, gát

Óriási szerencsénk volt, felhős volt az idő. Tavalyhoz képest úgy éreztem, hogy Tündi is hamar utolért a kerékpárral, és egy ideig csendben haladtunk. Szerinte csendes befelé fordulás volt, én meg csak izgultam, hogy minden jó legyen. Láttunk egy gólyát, egyébként tényleg nem történt semmi izgalmas. Ettem, ittam, szép lassan felvettem a napszemüveget, a sapkám, óvatosan vizezni kezdett Tündi. Még mindig felhős volt az ég, a szél is fújt - igaz, hogy általában szembe, de legalább fújt. El is ábrándozta azon, hogy ez a szembeszél visszafelé milyen klassz hátszél lesz, hát persze, hogy nem az lett. Tényleg szépen haladtunk, elértünk a félmaratoni, majd a maratoni távot, összetalálkoztunk a tavaly megismert fiúcskával, (felnőtt tartalom), majd elérkeztünk Sarudra, ahol krumplis tésztát ettem. Én nem szeretem a krumplis tésztát, de ez annyira ízlett, hogy meghatódtam. Jó, nyilván nem a krumplis tésztától, bár utána oszlopokat hallucináltunk gólyáknak, lehet, hogy valami jó cucc is volt benne.

Az első megborulás

Éreztem, hogy az első gond Poroszlónál lesz, hiszen eddig ott volt a fordító, de most el kell menni Tiszafüredig, majd a rajtközponttól 2 kilométerre visszafordulni, és megint megtenni ugyanazt az utat, hogy hova máshová, Tiszafüredre érjünk. Jól be is hergeltem magam, és bár elképesztő sok biztatást kaptam ott, továbbmenni iszonyú nehéz volt. Az új szakaszon pedig megérkezett a várva várt (nem) tűző napsütés és a totális szélcsend. Ekkor már sokan jöttek szembe (ez alapvetően nem zavar, hisz tudom a határaimat). Még bőven Poroszló előtt jött szembe Csécsei Zoli, aki brutál idővel meg is nyerte a versenyt, de szerintem csak azért, mert Tüncike jeget adott neki. :) 

 

Az új szakaszon több híd van, az egyik a Tisza tavon, a másik a Tiszán ível keresztül, utána a bringaút valami mocsár mellett halad mielőtt Tiszafüredre érünk. Örökkévalóság volt, mire megláttam a fordítót, ahol Tündi mondta, hogy megetet, megitat, de muszáj elmennie a töltőjéért a szállásra. És akkor jött az első igazi megborulás. Hirtelen kétségbeestem, hogy egyedül hagytak, tuti szomjan halok, de azért haladtam. Tudtam, hogy lesz egy kis frissítőpont, ahol majd kérhetek vizet, de mikor odaértem, mondták, hogy elfogyott. Mielőtt végleg összeomlottam volna, megjelent Tündi. Viszont onnantól kezdve nagyon sokáig nem tértem magamhoz. Találkoztam Beával, Szunyival, Zsófival, mindenkinek bőgtem egy sort, többen vizet adtak, ott nagyon elgondolkoztam azon, hogy minek is csinálom ezt az egészet. Persze jött a hányinger, enni sem tudtam, szóval jöttek az úgynevezett démonok, ott keringtek a fejem felett, nem győztem hessegetni őket. Aztán beértünk egy pontra, még Sarud előtt, ahol úgy éreztem, hogyha nem mosom meg a fejem, akkor végem. Egy kanna alá tartottam a fejem, és csak engedtem, hogy folyjon rám a folyadék. Közben mintha Tündi hangját hallottam volna, hogy Eszter, az nem víz, gyere ide itt van víz! De nyilván csak a fejemre csorgó hűvös lé izgatott, ami aztán kellemesen becsorgott a számba, és akkor éreztem, hogy ez a víz bizony édes. Persze, mert nem víz, hanem iso volt. Úgyhogy ragacsosan végül is Tündéhez mentem, aki friss hideg vízzel lemosdatott, és megitatott. A vizet amúgy egy teherautó hozta,  fedélzetén Mukival,  akinek sikerült elsírnom, hogy nagyon fáradt vagyok ám. (És ragadok mint a rosseb.) Valahogy lelket öntött belém, amitől jobban lettem, vagy csak egyszerűen összekaptam magam, és onnantól kezdve ment újra az evés-ivás, futkározás, olyannyira, hogy egész emberi állapotban értem a maratoni távhoz, és onnan a másik mumusomhoz, Kisköréhez. Ahol egy kis táncot is lejtettem, nem biztos, hogy magamnál voltam, de mindenesetre a kedvem sokkal jobb lett. Ahogy elhagytuk a pontot, lassan a nap is kezdett lejjebb menni, árnyék is lett, Öcsi is megjelent, kicserélte a jeladómat, nehogy lemerüljön.

 

A vége a legnehezebb

Ez egészen ki is tartott, amíg már csak 19 kilométerre voltunk a céltól, de itt újra beborultam. Tudom miért. Jött az este, az utolsó hosszú és rettenet unalmas szakasz, tele szúnyogokkal. Így is lett, az utolsó részre nem szeretnék emlékezni, megettek a szúnyogok, öklendeztem az út szélén, ritka nyomorultul éreztem magam, de egy dolgot tudtam: bemegyek a célba. Ez akkora löketet adott, hogy már nem törődtem semmivel.

Egyszer csak eljött az utolsó váltópont, és utána egészen lassan a vége is. Az utolsó 700 méter hosszú földút, ahol majdnem 18 órával azelőtt végigbotladoztam akkor még futva. Aztán a kis lejtő, amin most is lefutottam, akkor már mindegy volt mit érzek. Rohadtul hányingerem volt, arra koncentráltam, hogy valahogy ez ne látszódjon. Csippantás, ölelés, egyszerre ott termett mindenki, chip elvesz, pénz odaad, jeladó elvesz, érem odaad, szalag kifeszít, mosolygás, én meg mint egy szerencsétlen, ott álltam a célban egy köteg pénzzel, éremmel és a szalaggal, és nem tudtam megszólalni.

Az biztos, hogy ennyi érzelem még sosem szabadult fel bennem, mint ezen a napon, de igazából arra vagyok a legbüszkébb, hogy fel tudtam állni a szar helyzetekből. Hogy ez aztán mire lesz elég, nem tudom, de óriási erőt adott most. És persze egy csomó feladatot, amit meg kell oldanom még.

Fotók: Szalai Tünde