Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Fókusz 2.0 Hőség edition - UTH Szentendre trail

Amikor tavaly ősszel rányomtam a nevezés gombra, akkor egészen más célok lebegtek a szemem előtt 2019-re.

Akkor még tervben volt az egyéni UB, és gondoltam, hogyha 2018-ban a páros teljesítés után egy héttel képes voltam szintidőn belül célbaérni a Visegrád trailen (ami 29 kilométer, de azért vannak benne jó kis mászós részek), akkor az egyéni UB után egy hónappal nehogymá' ne sikerüljön az eggyel nagyobb távú Szentendre trail a maga 54 kilométerével. Na ja, Eszterke. Aztán UB kiesett, helyette érkezett az ex Szimpla Élmény plusz a Mátrában. Utána egy kis sérülés, csak hogy ne unatkozzak, kis szünet a futásban, majd hipp-hopp meg is érkezett a nyár, és vele az UTH hétvégéje.

 

 Szombaton sikerült kivarázsolnom a gyerekeket a Kids trailre, ami egy végtelenül cuki gyerekfutás a nagy verseny előtti napon, minden gyerek 1-es rajtszámmal, különböző távokat fut 250 métertől 1 kilométerig. Egészen meglepő módon mindketten nagyon élvezték, nyomták, barátkoztak, buliztak, és persze örültek a kis ajándékoknak. Együtt átvettük az én rajtcsomagom, ezzel lélekben fel is készültem a másnapi menetre.

UTH- Salomon Szentendre Trail

Azt gondolom, hogy Évinek köszönhetően jól felkészültem. Előző vasárnap futottam egy Szénás-kört, előtte való nap pedig a sérülésből való visszatérés örömére Suhanj! -al Guide-ként a Kékesre szaladtunk fel. (Jó, ez egy kicsit soknak tűnhet, de hálisten nagyon jól sült el) Az UTH hetén pedig két lazábbat futottam, és Évivel közösen egy - szerinte - laza Panorámakört. Utána két nap pihenés volt, ami nagyon kellett.

A verseny napján szépen időben felkeltem, meglepően időben kiértem Szentendrére, bepasszíroztam magam egy jó kis parkolóhelyre, beballagtam a rajtközpontba, elkezdtem készülődni, majd tollászkodás közben közöltem Robival, hogy a rajtszámot és a chipet a kocsiban hagytam. Nyilván nem volt boldog, ellenben-nagyon nagyon rendes, mert visszament érte, és elhozta nekem.

Lesétáltunk a rajthoz, és akkor egy pillanatra bevillant, hogy ez lesz idáig a leghosszabb terepen futott távom, és tulajdonképpen nagyon izgulok. Éreztem, hogy nagyon meleg lesz, de valahogy nem izgatott különösebben. Robi kérdezte, hogy akarok-e együtt futni vele, mondtam, hogy végül is igen, csináljuk, aztán meglátjuk ki hogy boldogul. 9-kor elrajtoltunk. Az első pár kilométer a Bükkös patak mentén vezetett (ezek az utolsó kilométerek is), ismerős útvonal, tökéletes ráhangolódás a távra, gondoltam, de ez valahogy nem sikerült, mármint ráhangolódni. Ahogy kiértünk az árnyas fák alól, lassan rákanyarodtunk a Kő hegyre vezető útra. Vessetek a mókusok elé, de én nem bírom a Kő hegyet. Akárhányszor futottuk, mindig morogtam. Na, szürpríz, most sem volt másképp. A tetején a turistaháznál még tettem egy megjegyzést más normális emberekről meg a strandról, de aztán beletörődve a megváltoztathatatlanba, megindultam lefelé. Robi mondta, hogy a Lajos-forrásnál milyen klassz víz van, majd abból frissítünk, milyen jó lesz, utána meg már jön Pilisszentlászló, igazi frissítőpont, eszem-iszom. A Lajos-forrás tényleg isteni volt, bevizeztem a sapkám, ittam, és némileg felfrissülve érkeztünk meg Pilisszentlászlóra. Igyekeztem okosan frissíteni, nem összezabálni mindent, hanem csak sósat. Rengeteg baráttal, ismerőssel találkoztam, vissza is tért az életkedvem. Rájöttem, hogy akarom Beát a Skanzennél (tuti le fog valamiért cseszni, már csak azért is), akarom a befutót, persze az érmet is, be akarom fejezni a versenyt normálisan.

Innentől a Vöröskőig csak az járt a fejemben, hogy ha azt a két púpot (á la Botond) megmászom, utána már csak lefele vezet az út a Skanzenig, ott várnak Beáék, és beérek, és jó lesz. Mire ezeket végiggondoltam, ott magasodott előttem Vöröskő, ahol csippantottam, a pontőr lány egy idegenvezető profizmusával közölte, hogy ha gondolom frissítsek a Hétvályús forrásnál, amihez picit le kellett ereszkedni,mire közöltem, hogy frissítsen a Nílusi krokodil, én megmászom inkább a hegyet. Ez a Vöröskő nekem olyan mint a Mátrában a Som bokor, gyökerekbe, fákba kapaszkodva szuszogom fel magam, káromkodni nincs se erőm se kedvem, lefele nem merek nézni,aztán egyszer csak véget ér, fent vagyok a tetőn, iszonyú boldog vagyok, majd konstatálom, hogy nincs erőm továbbmenni , de aztán mégis elindulok. A következő tüske/púp, vagyis a Nyerges-hegy előtt beér Botond, akivel aztán megmásszuk az utolsó nagy emelkedőt. Na erre a részre valahogy nem emlékeztem, iszonyúan nehezen ment, sokkal hosszabb, véget nem érő sunyi emelkedő. Páran feltorlódunk, valamilyen módon előre kerülök, mögöttem csak a káromkodásokat hallom, kedvem lenne hátraszólni, hogy ez az én reszortom, de nincs levegőm. Egyszer csak felérünk, a látvány leírhatatlan, az egész táv alatt itt csinálok két fotót, majd egy egészséges káromkodással nyugtázom, hogy élek. Egy lány van előttem, akitől valami miatt bocsánatot kérek, hogy elragadtattam magam, mire közli, hogy ne aggódjak, mert ő egy hatalmasat böfögött, mikor felért. Jól van akkor.

Viszont innen már tényleg csak lefele kell menni, Botondék elhagynak, mondják okosan óvatosan fussak, de itt érzem igazán, hogy kezdek elfogyni, alig megy a lefele, és a Skanzen még messze van. De menni kell, mert a Skanzennél vár minden jóság. Gyönyörű ez a rész, színes virágok, csodás kilátás, meg a tűző nap a fejemre, kicsit már szédelgek, érjek le, mert kell az a kóla. Nagy nehezen leérek, még két kanyar és ott a frissítőpont, Bea kiszúr, és a nyakamba zúdít egy kancsó vizet, esküszöm hallom, ahogy sistereg a fejem, mondom fáradt vagyok, kérdezi jegeltem-e, mondom soso, hát persze, hogy lecsesz, imádom, mondom inkább dicsérjen meg, hogy beérek szintidőre és adjon kólát, sokat, még. Dönci ad sós paradicsomot, az valami isteni, mindketten aggódva néznek, én motyogok egy köszönömöt, meg hogy tényleg mekkora király vagyok, hogy beérek szintidőn belül ők meg nem értékelik, majd továbbállok.

 

6 és fél kilométer a cél. Már nem azon agyalok, hogy beérek-e szintidőn belül, hanem azon, hogy milyen jó ez az egész. Egy lánnyal (Bea ő is) menetelünk egymás mellett, végül is futhatnék is, de valahogy most így esik jól. Mondom neki, kicsit futok, úgyis beér. Ezt a részt tavaly nem szerettem, itt már gyakorlatilag végig aszfalton megyünk, bent Szentendrén, hosszúnak is tűnik, fáradt is vagyok, olyan legyenmárvége érzés. Most valahogy ez is jobban esik, lehet, hogy a társaság miatt, nem tudom. A házak között a cél előtt fél úton még van egy kút, megmosakszom gyorsan (hihetetlen, hogy 3 kilométer alatt megszáradtam), aztán egyszer csak ott a Bükkös-patak, a híd, és a sétálóutca. Az emberek hajráznak, és onnan már csak egyet lehet tenni, futni. Rohanni, mintha nem lenne holnap. Befutni a célba, Évi nyakába borulni, és csak örülni.