Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Fókusz avagy hesteg Compressport2UPn2DOWN

Van egy olyan tulajdonságom, hogy nem szeretek annyiban hagyni dolgokat. Beletörődni a kudarcba. Mióta futok, ez hatványozottan igaz.

Na de van itt ez a #CompressportUPnDOWN, lánykori nevén Szimpla/Dupla Élmény, egy igazán kemény verseny a Mátrában, amelyben nem elég, hogy kétszer kell megmászni a Kékest különböző irányból, de még alkalmazkodni is kell valakihez, együtt csippantani az ellenőrzőpontokon, aminek az a legegyszerűbb módja, ha végig együtt haladtok. A táv eddig 36 kilométer volt, a szintidő 6 óra. Ha beérsz, egy dögcédulát kapsz, ez mutatja, hogy nem egy sétagalopp.

Namármost ez az a verseny, amelyen háromszor indultam, és háromszor csúsztam ki a szintidőből. Csúsztunk pontosabban. Voltam miatta elkeseredett, közönyös, iszonyú dühös, és amikor harmadszorra sem sikerült, elkönyveltem, hogy ez az a verseny, ami nem nekem való, nem vagyok elég kemény, ügyes, kitartó, gyors vagy ezek kombinációi. Szóval vége, nincs tovább. De. Mert ugye mindig van egy de. Jóval azután, hogy tudtam, hogy nem indulok az idei UB-n, elkezdett motoszkálni bennem a kisördög. Végül is az idei nagy verseny még messze van, mi lenne, ha mégis idén sikerülhetne ez a Mátra projekt? Annyira babonás lettem, hogy szinte senkinek sem szóltam, természetesen Évinek sem, azért meglestem hány kilométert írt erre a hétvégére, összesen 46-ot. Na mondom szuper, akkor ez stimmel, 46 kilométer, ugyan egyben, meg terepen, no de sebaj, szombaton pihenek. Vasárnap este meggyóntam neki, de ahelyett, hogy lecseszett volna, nagyon örült, és közölte, hogy akkor ő ezt kapta anyák napjára tőle. Hát edző az ilyen? Ezerszívecske.

Időközben Csanya megnövelte a távot 46 kilométerre, a szintemelkedést 2050 méterre, a szintidőt 8,5 órára, de akkor már elég nyilvánvaló volt, hogy nincs visszaút. Szóltam Robinak, hogy ezt én most akarom, ő meg nem nagyon tiltakozott. Közben annyi történt, hogy akartam egy 12 órás versenyt futni Sárváron (pont egy héttel a Mátra előtt), sőt futottam is, csak nem 12 órát, na az eléggé rosszul esett, de az egy következő poszt, úgyis nagyon rég írtam, szóval most bepótolhatom.

Eljött a verseny napja, május 5-e, amely 10 fokkal, és kellemetlenül szemerkélő esővel köszöntött be. Picit gondolkoztam, hogy minek ez nekem, de aztán elindultunk persze. Mátrafüred, versenyközpont, az az egyenletes mormogás a sportcsarnokban, a verseny izgalma, a szagok, ismerősök, nem lesz itt baj. Rajtszámátvétel, jaj nem hoztam műanyag poharat, Máté ad kölcsön, 5 perc múlva rajt, a személyim a táskámban, gyorsan kiveszem, hisz kötelező felszerelés, dzseki fel, hisz esik, indulás.

 

Az első Kékes

Az első pár száz méter után mérgelődni kezdek, hogy minek hoztam a kabátot, melegem van, alig esik, Robi leveszem a kabátom, fogd meg, add ide, hova tegyem, csak a szokásos. Beérünk az erdőbe, és ahelyett, hogy megnyugodnék, ideges leszek. Pedig az idő is kiváló, ugyan szemerkél az eső, de semmi nagy sár, elképesztő illatok, de valahogy nem oké. Morgok is egyet Robinak, hogy egyrészt minek jöttünk, másrészt meg persze meg kell csinálni, de csak tudja, hogy én utálom, az erdőt, a terepfutást, a futást, mindent. El is adom az összes futócuccom, csak, hogy tudja. És ez az egész természet cucc sem érdekel, de lássa kivel van dolga, felveszem a szemellenzőm, és végigmegyek. Robi ismer, nem szól egy szót se. Szerintem kíváncsi, mikor fáradok el a morgásban. Az első állomás a Kékes lesz, ami Mátrafüredtől 10 kilométer, kb 700 méter pozitív szintemelkedéssel. Mondom, oda felérünk, én felszállok egy buszra, megyek haza, szevasz. Csend. Egyszer csak romlani kezd az idő, kelleni fog mégis az a dzseki, felveszem, eszem gélt, sótablettát, mászunk, "tudsz futni?" "végül is igen". Közben felérünk, Kékes, a faházban pedig Zsófi és Máté. Iszom egy kólát, igyekszem csak sósat enni, sajt, olívabogyó, ropi, szeretem ezeket. Robi valami súg Zsófinak, aki odajön, a szemembe néz, és közli, hogy fókusz. Baszki, innentől kezdve nem adhatom fel. Elindulunk lefelé, iszonyú hideg van, esik, de talán ha lejjebb érünk jobb lesz. Parádsasvár a következő cél, még nagyon messze van, de oda kell érni. Érdekes, hogy innentől kezdve, bár az idő egyre kilátástalanabb, észreveszem a körülöttem lévő erdőt. Amely a hosszú szárazság után feléledt az esőtől. Minden harsogó zöld, csiripelnek a madarak. Mekkora a kontraszt a köddel, a jéghideg esővel, a sárral. Félelmetesen gyönyörű. Futunk. Beérünk egy faluba. Tele van artézi kutakkal. Milyen klassz lenne megmosakodni itt, ha melegünk lenne. De nincs melegünk, és csurom vizesek vagyunk.

 

Sótabletta, gél, Eszter igyál. Hogy vagy? Nem fáj semmi? Nem. Jól vagyok. Mászunk, futunk. Csend van, egyszer csak beérnek Kogáék. Teljesen szürreális, ahogy süteményekről kezdünk beszélgetni. Arról, amit a verseny utánra sütött. Mi van benne, túró? És a tetején? Zselé? Főbb alkotóelemek? Cuppog a sár a lábunk alatt. Egy pár kilométert együtt haladunk többen, az út lejt, futható, Robi szerint 100 méter Parád. Majd közli, hogy igazából itt a vége, mert nem érünk oda szintidőre a pontra, nem fognak tovább engedni. Mondom, akkor ennyi, mit stresszel, ez van, legalább nem kell az erdőben szerencsétlenkedni (nem így mondtam, de ez mellékes):). Nagy nehezen beérünk Parádra, ahol felcaplatunk egy emelkedőn, majd egyszer csak elérjük a pontot. Ahol persze senki nem mondja, hogy hagyjuk abba, ellenkezőleg, megetetnek, megitatnak, én felkapok pár kocka,sajtot, ropit, iszom egy kis kólát, és indulok tovább. Aztán persze üvöltözöm Robinak, hogy miért nem jön. Itt már nagyon akartam azt a rohadt dögcédulát. Be akartam futni szintidőn belül, semmi mást csak ezt.

 

Jöhet még rosszabb idő? Jöhet

Innentől tényleg bekeményít az időjárás. Azon gondolkozom, hogy vajon az a fogalom, hogy csurom vizes, mit is jelent. Talán ezt, ahogy mi kinézünk most? Vagy lehet ezt fokozni? A hegy- és domboldalakon telibe kap a jeges szél, a pofánkba ver a jeges eső, szerintem még életemben nem fáztam ennyire. És tudom, hogy nincs olyan, hogy most akkor ezt itt leveszem, felveszek helyette egy száraz ruhát, mert ez most ebben a dimenzióban nem létezik. 5 órája lehetünk úton, megyünk előre, valahol előttünk, felettünk emelkedik a Kékes megint, előtte a Sombokor, és megyünk. Sőt, futunk. Csúszik minden, a beszéd nem nagyon megy, mert el van fagyva a szánk. Néha mondom Robinak, hogy nagyon fázom, egyszer megpróbálja a karomat megdörzsölni, de amikor a csurom vizes ruhát hozzámnyomja, azt hiszem ott halok meg.  Csak annyit hallok, hogy rám szól, hogy mozgassam a kezem folyamatosan. Mozgatom, abból baj nem lehet. Leírhatatlan az az érzés, ami ott magával ragad. Annak ellenére, hogy valami számomra teljesen idegen világban létezem, érzem, hogy az erdő vigyáz rám. Azt akarja, hogy menjek tovább, fejezzem be amit elkezdtem, jó emlékekkel távozzak.

Néhányszor keresztezzük a főutat. Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy vajon felvennének-e ebben a szerelésben, de aztán rájövök, hogy úgysem. Egyik alkalommal át kell futni az út túloldalára, hogy a másik oldalon visszamehessünk az erdőbe. Látjuk, hogy egy fehér Audi terepjáró közeledik, Q7-es talán. Az a típus, amelyik még a zebrán sem áll meg, hogy átengedjen, nemhogy egy főúton. Egyszer csak lassít, és int, hogy menjünk. Szerintem ő jobban megijedhetett a semmiből feltűnő, csuromvizes zombiktól, és gondolta inkább elengedi őket, nehogy valami rontást hozzunk rájuk. (Mondjuk ezt az elméletemet nem merem Robinak kifejteni)

Egyszer csak elérünk valami meredekséget. Máskor tuti kiborulok, most felmászom, sőt beérünk két párost is. Ez még nem a Sombokor volt, csak valami előjáték lehet. Ez a szakasz annyira saras, hogy nagyon nehéz haladni a vízszintes részeken is. Itt már érzem, hogy közel a Sombokor, hívogat nagyon. És egyszer csak ott van ő. Elindulunk felfelé, mint Gollam a Gyűrűk urában, a mocskos kezünkkel a saras csúszós kövekbe, gyökerekbe kapaszkodva. Legalább nem a fázással vagyunk elfoglalva. Felérünk. Fel sem fogom, csak megyünk tovább. Innen már tudom, hogy nem sok a Kékes. Egyszer csak Robi szól, hogy látja a tornyot. Meg egy házat. És Szilvit mosolyogva az ufóval, amivel lecsippant. Ideértünk. Pár méterrel arrébb pedig a kis faház, ahol jó pár órája már jártunk egyszer. Bent Zsófiék, én csak azért nem bőgtem, mert még tudtam, hogy kell az erő. Meleg volt, csábítóan meleg. De nem szabad ottmaradni, hisz még van 8 kilométer, csak le kell csorogni a kék háromszögön, és ott a cél. Van még másfél óránk a szintidőből, vagyis 7 órája indultunk. Kóla, ropi, sajt, indulás, Robi gyere már, a Jóisten áldjon meg. Rohadt hideg van. Viszont tényleg lefelé vezet az út, 700 métert fogunk süllyedni. És egyre melegebb lesz minden egyes megtett méterrel. Ugye. Haladunk. A szél tépi a fák tetejét, mi gyönyörű kanyargós ösvényen futunk, csúszunk, és egyre közelebb a cél. Még van egy patakátkelés, aztán még pár száz méter, és egyszer csak meglátjuk az első házat. Mátrafüred. Betonút. Nem fázom. A végén van benne egy pici emelkedő, mondja Robi. Nem baj, van 20 percünk még, sétálok, válaszolom. De aztán a séta elmarad, vár a cél. Befutunk, óriási taps, megkapjuk a dögcédulát, és minden a helyére kerül.