Még sosem sírtam futóverseny rajtjában. Valószínűleg akkor és ott fogtam fel igazán, hogy tényleg beneveztem, azok után, hogy tavaly megfogadtam, hogy soha többet nem jövök vissza ide. Amikor 2 éve feladtam/kiszálltam, akkor tudtam, hogy revansot kell vennem, ez meg is történt, de arról nem volt szó, hogy a revans után még lesz egy ráadás.
Akárhogy gondolkodom, nem tudom mi a csodás ebben a versenyben. Mert hiába a gyönyörű Tisza tó, meg néhol a strandok, mégiscsak egy gáton kell futni, egy szem árnyék nélkül egy irányba 55 kilométert, majd amikor az ember örülhetne, hogy elérte a végét, ugyanezt visszafele is meg kell tenni. Írhatnám, hogy közben rátalálok önmagamra, és hasonlókat, de inkább csak felforr az agyam, és a létezés is fájni kezd.
Na de egy rossz júniusi pillanatomban mégis megkérdeztem Évit, hogy mi lenne ha... Évi meg azt mondta, hogy jó ötlet, és komolyan gondolta. Beneveztem, utolsó pillanatban szállást foglaltam, poénnak szánva megkérdeztem Tündét, hogy mi lenne ha egy klasszat bringázna mellettem, ő valami miatt igent mondott, úgyhogy július 5-én pénteken munka után szépen felkaptam őt és a kerékpárját, és nekiindultunk Tiszafürednek. Útközben elfogyott egy doboz hummusz, ennyit az izgalmakról.
Este már nem mentünk a rajtközpontba sem, igazából csak pihenni akartam, Tündike még megetetett profiterollal, az ágyból végignéztem, ahogy ruccolát és sajtot tesz diós kenyérszeletek közé, gondoltam is magamban, ez egy gasztronómiai utazás lesz szó szerint, bepakoltuk a rengeteg gélt, szeletet ésatöbbit a táskába, és lefeküdtünk. A légkondi nem 18 fokon süvített , úgyhogy reggel kicsit mélyebb hanggal köszöntöttük egymást. Gyors kávé, és irány a rajtközpont. Reggel hatkor már meleg volt, úgyhogy illúziókat nem tápláltam, hogy meg fogunk-e főni vagy sem.
Nem volt célom, csak beérni. Meg is kérdeztem Évit másnap, hogy nem ciki-e neki, hogy én sosem leszek dobogón, maximum ha ketten indulunk, és akkor is csak második, de kinevetett.
Ennél csak melegebb lesz
Reggel 7 óra, rajt. Sírok. Na csodás, mit sírok, hisz még el sem indultunk. Az első 1-2 kilométeren még egyedül vagyunk, mert a kísérőket kicsit később eresztik ránk. Szép lassan rendeződnek a gondolataim, ezen a részen ilyenkor még árnyékot vetnek az útra a fák, jönnek sorban a bringák, Tündi is megjelenik, minden jó. Egy jó ideig nem történik semmi, szól, hogy vegyem fel a sapkám, kicsit bevizezzük, iszom, szegetek. Tündi szerint szépen egyenletesen futok, egyelőre nem érzek fáradtságot, végül is a táj is szép, de még csak huszonvalamennyi kilométernél járunk. Később egy kis gyomorprobléma szakítja meg az idillt, nincs is jobb mint egy gátról lemászva megoldani ezt a gondot, de az is elmúlik, mehetünk. Viszont ezzel párhuzamosan az evés sem megy. Sosem voltam egy frissítésguru, de az, hogy egyáltalán ne kívánjam a kaját, az azért nekem is új. Kóla, víz, citrom, citromos víz, legalább a felét edd meg a gélnek, kérsz paradicsomot, szendvicset, mit kérsz? Fogd a kezedbe a jeget, öntök a fejedre vizet, feljebb, most jó. Szinte hallom, ahogy sistereg az agyam. A maratonnál elég szarul nézek ki, de aztán egy gyors jegelés, némi gél és fejmosás rendbetesz.
A fordítót már eléggé beszűkült tudatállapotban érem el, a nap tűz, egy pillanatra elgondolkodom, hogy oké, akkor innen hazamegyek, de aztán valahogy ez gyorsan el is száll ez a gondolat. Elpárolgott. Itt sírok másodszor, iszonyú hányingerem van, az az egy ami nagyon zavar, mert tudom, hogy nem a gyomrom szar, egész egyszerűen a meleg és a nemevés gyötör. Tündi jeget meg citromot ad, hogy azt szopogassam, tápérték nem sok, de legalább múlik a rosszullét valamelyest. Utálom ezt a tehetetlenséget. De a fejem teljesen a helyén, és eszembe jutnak Évi szavai. Az ultrafutás egy életforma. Nem attól lesz valaki ultrafutó, mert átlépi a maratoni távot. Most először értem meg, hogy az agyam mennyit tud ehhez hozzátenni, és elvenni. De most valahogy csak azt érzem, hogy menni kell, csinálni kell, mindegy hogyan, csak előre. "Tündi, bocs, hogy ilyen béna vagyok, nem vagy béna, gyere leöntelek, iszonyú meleg van ne hülyéskedj, ilyenkor épeszű ember nem fut, add a kezed, próbálj meg enni, adj inni, előremegyek, összekészítek neked valamit, de előtte megitatlak."
Sarud. (Bárhogyan gondolkozom, fogalmam sincs, hogy következnek egymás után a települések, de néhányra emlékszem) Ott van meleg kaja, megpróbálok enni, Tündi ott is terem egy tál paradicsomos tésztával, ülj le mondja, én le nem ülök, mert akkor a büdös életben nem állok fel, majd szépen menet közben megeszegetem. Egy falat le is ment, köszi nem kérek többet, na ne szórakozz, mondom, hogy nem megy. Basszus, Tündi bezacskózta a tésztát, és onnantól kezdve mint egy kismadarat, szálanként etetett. Engem, aki úgy vág be egy tál tésztát, mintha ott se lett volna. Ebből talán tíz szál fogyott. Ez sem lesz egy gasztrotúra, annyi bizonyos.
Hányinger, ami végig elkísér
Az a rohadt hányinger sunyi módon elő-előbukkan, mindig amikor már úgy érzem, hogy rendben leszek, figyelmeztet, hogy ő bizony nem ment sehova, most már végig ott lesz velem, amíg célba nem érek. Ilyenkor jeget szopogatok és citromot rágcsálok felváltva, sok tápanyag nincs benne, de legalább jobban leszek. Olyannyira, hogy Kisköre előtt megkockáztatok egy szendvicset is, egy falatot el is nyammogok belőle. Innentől kezdve már semmi érdekes nem történik (nem mintha eddig beleőrültünk volna az izgalomba), de innentől kezdve tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy egyre hűvösebb és hűvösebb lesz, és akkor minden jó lesz. Az egyik ponton megjelent Viki, futottunk is kicsit együtt, de bármennyire is jólesett a társaság, most inkább magamban akartam lenni. Ne lássa senki ezt a nyirmogást. A naplemente meghozta a szúnyoginváziót, amihez képest a hőség kismiska volt, én ilyet még nem éltem. A szúnyogriasztó arra volt jó, hogy a számba véletlenül belekerülve ismét hányingert okozzon, ezek a dögök valami elemi erővel támadtak. Besötétedett. Na ezek azok a percek, amelyek óráknak tűnnek, pedig itt már éreztem, hogy előrébb vagyok mint tavaly, és akármennyire is viccesen hangzik, annak a fogalmam sincs hány percnek is nagyon tudtam örülni.
Utolsó váltópont, utolsó szűk 3 kilométer. Tünde, beérünk? Látom a célkaput, ne sírj, hányingerem van. Ne ölelgess, lehánylak. Beértünk. Szeretem. Igen, Tündit is.:)
Epilógus: én még ilyen keveset nem ettem futás alatt: 3 gél, körülbelül 10 szál penne, pár falat szendvics, egy kis paradicsom, és kész. És ha nincs Tündi és a folyamatos jegelés, én felforrt agyvízzel feküdnék az út mellett.
