Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Az én Ultrám a Tiszatónál – UTT 111

Megint itt állok a kerítésen belül, a barátaim integetnek, én próbálok mosolyogni, de igazából nem tudom megmagyarázni, hogy megint mit keresek itt.

Megint itt állok a kerítésen belül, a barátaim integetnek, én próbálok mosolyogni, de igazából nem tudom megint mit keresek itt. De mégis megmagyarázom egy pillanat alatt: tavaly nem sikerült, most le kell futnom ezt a 111 kilométert. Ezekkel a gondolatokkal álltam reggel háromnegyed 7-kor az Ultra Tisza-tó rajtzónájában, miközben néztem a többi futót. Tavaly valahogy nem éreztem, hogy odavaló vagyok, most pedig bármennyire is tudtam, hogy rohadt nagy küzdelem lesz, mégis magabiztosabban álltam rajthoz.

 Amikor tavaly Kiskörénél teljesen összeomolva kiszálltam, már másnap tudtam, hogy addig nem nyugszom, amíg le nem futom ezt a 111 kilométert. Az önsajnálatot felváltotta az optimizmus. Pedig az elmúlt évemet nem nevezném sikeresnek. Persze sokat futottam, voltak jobban és kevésbé jól sikerült versenyek, hosszú futások, de valahogy ezek már szinte „rutinból” mentek, nem okoztak „katarzist”.

 

Aztán eljött a tavasz, újra lefutottuk párban az Ultrabalatont, újra feltöltődtem, és még kis sem pihentem magam igazán, amikor rájöttem, hogy vészesen közeledik az Ultra Tisza-tó. A mumus. 111 km a gáton, egyhuzamban, nem ám úgy mint a Balatonon, hogy két szakasz közti közben Csipi kolbászokat dugdos a számba és szórakoztat. Egyszerre, 16 óra alatt, csak magammal küzdve, illetve a kerékpáros kísérőt idegelve. Apropó, volt egy kósza ötletem, hogy hátha ezt is vállalja Csipi, de neki halaszthatatlan futhatnékja volt az ő Börzsönyében, úgyhogy fájó? szívvel, de visszautasított. Viszont bejelentkezett Szilvi, akiről viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy elvállalja. Persze jó szokásomhoz híven ezek a szervezkedések már tényleg egy két héttel a verseny előtt zajlottak, úgymint lejutás, szálláskeresés, de a végén minden összeállt.

Pénteken óriási dugóban indultunk, baleset mindenhol, ezért pont lekéstük a megnyitót. Sebaj, gulyás maradt, megvolt a pacsi a barátokkal, és a társadalmi élet után elindultunk a szállásra, Abádszalókra, ami huszonvalahány kilométer Tiszafüredtől. Így jár akinek későn jut eszébe minden. A szállás külön posztot érdemelne, nem is térek ki rá, annyira szürreális volt, plusz egy elég népes család tartott ott valamiféle bulikát, aminek következtében pont addigra tudtunk volna elaludni amikor fel kellett kelni. Persze este összekészítettünk mindent, Szilvi akkurátusan felírta, hogy melyik órában melyik gélt/sótablettát/elektrolitos oldatot kell odaadnia, elméletben szuperek voltunk nyilván. Hajnalban Szilvi szendvicseket kent, én készülődtem, majd 6-kor elindultunk vissza a rajtközpontba.

 

Indulás előtt: tejeskávé, közös fotó

Egyelőre semmi másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy igyak egy kávét. Egy telefonomba került, és Gábor forró tejeskávéval várt, amitől erőre kaptam.

Ekkor már nagyon izgultam, és nagyon akartam, hogy sikerüljön. Pedig az elmúlt egy hónapban eléggé ki voltam merülve, néha azon gondolkoztam, hogy nem is kéne futnom, nem is megy ez nekem, kedvem sincs hozzá.Aztán a verseny előtt napokban mégis megjött a kedvem, olyannyira, hogy az utolsó pillanatban még trikót is csináltattam. Szerencse, hogy Nándira és az ő 42k pólóira mindig számíthatok, konkrétan a verseny előtt két nappal álmodtam meg, hogy nekünk Snoopys felsőben kell futnunk. És hipp-hopp ott is volt a szettünk pénteken. Úgyhogy az outfittel megint nem volt semmi baj, sőt megfejeltem egy unikornisos fülbevalóval is.

És akkor ott álltam a rajtzónában, a másik oldalon a barátok, akiknek a biztatása nagyon sokat jelentett mindvégig. Az egyéniek rajtja reggel 7-kor volt, ami nem is baj, mert nagyon meleget jósoltak, tudtam, hogy nem sokáig lesz kellemes az idő, és nagyon oda kell figyelnem a frissítésre.

Elindultunk

Az első kilométerek meglepően kellemesen teltek. Egészen hamar beállt a pulzusom, és Szilvi is hamar utolért a csodás aranyszínű kerékpárjával. Meglepő módon simán tudtam beszélni, néztük a tájat, hallgattam a többi futót, figyeltem az órám, a légzésem, a lábam. Ilyenkor olyan jó kizárni mindent, az ember agya átkapcsol túlélő üzemmódba, és semmi másra nem gondol, mint arra, hogy mikor melyik csodafrissítőjét veszi be. Sótabletta, gél, szendvics szentháromság, vízzel leöblítve. Közben megtervezve, hogy mikor veszem fel a sapkám, mikor kenem be magam naptejjel és mikor terítek vizes törülközőt a nyakamba.

Arra emlékeztem tavalyról, hogy a táj finoman szólva nem túl változatos, most valahogy mégis sokkal jobban tetszett. Legalábbis odafele. A levegő kezdett melegedni, Szilvi mondta is, hogy elvileg felhős időt ígértek, de egy darab sem sok, annyi sem volt az égen. Viszont volt egy kis szél, aminek örültem. A hosszú futások eleje mindig ilyen, a soha nem fogok elfáradni érzés izgalommal párosulva.

Az első váltópont Tiszaörvénynél olyannyira közel volt, hogy gyakorlatilag átszaladtam (volna) rajta, ha nem esem majdnem hasra a szél által felborított és földön fekvő rajtkapun. Itt tényleg nem láttam értelmét megállni, legközelebb Tiszaderzsnél frissítettem. Onnantól kezdve rákanyarodtunk a „bícsre”, Abádszalók 1, Abádszalók 2 (és a déja vu érzés Balatonmáriafürdő 1 és 2 kapcsán, ejj de utáltam azt az UB-n). Itt már minden frissítőponton ittam a kis mixemet (fele kóla fele víz), vizeztem magam, a sapkám és mindenem, jeget dugdostam mindenhova ahova csak tudtam. A jég amúgy meghatározó eleme volt ennek a versenynek, miután nem volt elég, csak az egyénieknek járt, úgyhogy sokszor álltak mellettem a csapattagok, és végignézték, ahogy én kapok ők meg nem. 42 km körül volt egy frissítő, ahol Harcsa Barna tevékenykedett, és ahol kénytelen voltam egy toi toi-t igénybe venni. Arra léptem ki a műanyag dobozból, hogy Szilvi méltatlankodik, hogy nem kap jeget. Amikor Harcsa meglátott, elmosolyodott, és megkérdezte Szilvit, hogy „miért nem mondtad, hogy Eszternek kell?” Szóval így állunk. Jég lett, Szilvi még egy kicsit morgott, és mentünk tovább. Nézegettük a horgászokat, a perzsaszőnyeg utánzatú vagy zebramintás pokróccal letakart autókat. Érdekes lehet egész nap ülni, nézni a vizet, várni a kapást, ehelyett mi mit csinálunk? Futunk.

 

Az  ember hajlamos a hatalmába keríteni a mit keresek én itt érzés, mi a francnak futok egy gáton, amikor fekhetnék a strandon egy jó könyvet olvasva vagy fagyit nyalogatva. Közben meg mégis fantasztikus érzés azt tudni, hogy ura vagyok a testemnek, és az agyam mennyi mindent tud kontrollálni. Persze ehhez az is kell, hogy tényleg okosan és ügyesen frissítsek, bevigyem a megfelelő tápanyagokat a szervezetembe. Már majdnem Kiskörénél jártunk, amikor elmélkedésemet félbeszakította, hogy Szilvi akkorát esett a bringával mint egy ólajtó. Pontosabban eldőlt, a hátsó kosár leesett, a kaja kiborult. Szerencsére Szilvinek nem lett baja, én meg reflexből elkezdtem segíteni neki pakolni, nyilván nem hagyom ott. Na de ő közölte, hogy menjek tovább, én meg már nem voltam abban az állapotban, hogy ellenkezzek. Átfutottam a víztározón, és amikor már egészen kétségbeestem, hogy tuti nem tud tovább jönni, akkor egyszer csak megjelent, hátán a hűtőtáskával vigyorogva, hogy én csak fussak, talált valakit, aki visszaszereli a kosarat a bringára. A Kiskörei nagy ponton ez meg is történt, úgyhogy mentünk is tovább. Szilvi bringájáról csak annyit, hogy elől-hátul kosár volt rajta, amiből varázsolta elő nekem mit szemem-szám kívánt, csak néha szegény a megfelelő sebesség hiányától úgy kacsázott, hogy mindig attól féltem, hogy bezuhan a gátról az árokba. A meleg kezdett nagyon eldurvulni, égett mindenem, legszívesebben berohantam volna ruhástul a Tisza tóba. Na de ez nem az a verseny, úgyhogy futottam tovább. A Poroszlói fordítói még Dinnyéshátat és Sarudot érintettük. Valamelyik pont előtt messziről kiabált Hanka, hogy „gyerünk, Eszter kib...szott kemény vagy!”. És igen, ilyen biztatás kell nekem

A fordító

Délután 2 előtt valamivel értem be Poroszlóra, ahol Gábor várt, és bármennyire boldog voltam, hogy kész az út fele, legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy vigyen haza inkább. Nekem ez a fordító a táv legnehezebb része. Hiába tudom, hogy innen már csak „hazafele” megyek, közben azzal is tisztában vagyok, hogy mennyit kell még újra megtennem. És ezek a kilométerek már sokkal de sokkal hosszabbnak tűnnek. Ekkor már a gél sem csúszott, odaadtam Szilvinek, és gyorsan próbáltuk kitalálni, hogy mit kéne ennem. Visszafele már sokkal többet gyalogoltam, amit egyrészt utáltam, másrészt meg muszáj volt kiszámolnom, hogy így biztosan beérek-e. De úgy látszott, hogy igen. Közben egyszer Szilvi megmasszírozta a vádlim és jegeltük, ami olyan csodás volt, hogy erőre kaptam tőle. Sarudon kezembe nyomott egy tál tésztát, amiből gyorsgyaloglás közben sikerült egy picit ennem. Tiszta ultrás feeling, gondoltam miközben a kezemben a tányérral vonultam végig az úton, ilyet se csináltam még. Ott még kaptam egy masszázst, aztán folytattuk az utat. Rohadt meleg volt. Visszaemlékeztem, hogy tavaly az volt a bajom, hogy leszakadt az ég, most meg megkaptuk az év egyik legmelegebb napját. Amikor néha eltakarta egy-egy felhő a napot, örömujjongásban törtem ki. Közben utolért Bea és Robi, akik párban tolták, felváltva futva és bringával. Nevetgéltünk egy jót, aztán ők lehagytak, én meg haladtam a saját tempómban. Minden kanyar minden méter kétszer olyan hosszúnak tűnt, és amikor visszaértünk Harcsáékhoz, úgy éreztem, mintha egész nap telt volna el. Szerinte akkor jobban néztem ki, mint odafele, biztos megsütötte a nap, ahogy engem is. Elértük Kiskörét, ahol persze a sírás kerülgetett, mert élénken élt az emlékeimben, ahogy tavaly kiszálltam a versenyből, most meg tudtam, hogy nem fogok, és ettől meghatódtam. A falu közepén kaptunk friss kútvizet a helyi gyerekektől, aminek szerintem olyan vasíze volt, hogy szörnyű, nyilván nekem semmi se jó, Szilvi belém diktált egy negyed zsömlét, ennyi volt a történés. Viszont onnantól kezdve, hogy elhagytuk Kiskörét, balra fordultunk, így a lemenő nap is hátulról sütött. Apró örömök. Jöttek sorban a pontok, Abádszalók, Tiszaderzs és a naplemente. Gyönyörű volt. Közben olyan álmosság jött rám, amilyet még sosem éreztem. Nyilván van olyan amikor az ember kora délután majdnem elalszik az íróasztalánál, na de, hogy futás közben érezzem ugyanezt? Egy pillanatra elgondolkoztam, milyen lehet alvás közben futni, de elvetettem az ötletet. Lehet, hogy egy koffeinlöket segített volna, de a gyomrom tiltakozott.

 

Este

 

Aztán szépen besötétedett. Megkaptam a fejlámpám, viszont Szilvinél nem volt lámpa, a mai napig nem tudom mit tett a bicikli elejére, talán a telefonját, de hátul nem volt semmi. A sötétséggel együtt megjöttek a szúnyogok, amelyek úgy támadtak, mint az őrültek. Drága Szilvi szerzett valahonnan szúnyogirtót, amire szerintem még jobban jöttek, mármint a szagára, úgyhogy semmi mást nem csináltunk, csak csapkodtunk. Az utolsó előtti szakasz volt a leghosszabb és a legutálatosabb. Tiszaderzs -Tiszaörvény 11,2 km, vaksötét, fáradtság.

 

Az utolsó kilométerek

Ez az a pillanat, amikor már tényleg minden rossz, gyere már, ne hagyj le, miért mész olyan messzire, félek a sötétben, elegem van, vigyázz jön egy autó, látom, ne kiabálj, szomjas vagyok, miért ilyen meleg ez a víz, még hány kilométer, az nem lehet, be fogok érni?, fáj a lábam, sakkozni fogok ezentúl, futni meg soha többet. Ilyenkor csak az a lényeg, hogy az agyamhoz ne jussanak el ezek az információk, hanem csak morogjak magamnak, és akkor nem igazán figyelek rá. Ennek a szakasznak a kétharmadánál volt egy frissítőpont, ott egy kis kólától összekaptam magam, és hamar el is értünk az utolsó váltópontig. Ahol is megállapítottam, hogy időben vagyunk, Szilvi szerint „a nagymamája is beérne”, szóval nagyon úgy nézett ki, hogy meglesz a szalag. Persze ettől gyorsan sírhatnékom támadt, de Szilvi közölte, hogy még ne sírjak, és különben is, ő is sír. Pár perc múlva már a speaker hangját is hallottuk, amit valami koncert is kísért valamelyik kempingben. És akkor egyszer csak ott volt a célegyenes. A gát vége. Ott álltak a barátok, üvöltöttek, én pedig nem hittem a szememnek. Visszaértem. A cél előtt Gábor „lecsippantott”, amivel hivatalosan is lett célidőm, majd egy elképzelhetetlenül hosszú félkörívet megtéve beszáguldottam (tényleg!) a célba. Ott várt a szalag, az érem és egy síró Szilvi. Én persze akkor már nem tudtam sírni, csak álltam és igazából nem is hittem el. Még most sem hiszem.

 

Hogy mit érzek? Boldogságot. Semmi mást.