Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Az én Korinthoszom

Megint kihasználtam a szintidőt, de azért lett még egy szalagom. A nyár második ultrája augusztus közepén Baja és Szekszárd között.
Szombat reggel 6 óra, épp fogat mosok. Utána kiöblítem a szám, mindjárt jobban érzem magam. Utána felöltözöm, és mondjuk elindulok valahova.

Így indulhatna egy átlagos szombat reggel, na jó, nem feltétlen reggel 6-kor, de valóban kezdődhetne így is.

De ebben a sztoriban csak a fogmosás stimmel.  Állok Bogyiszló előtt valamivel az út szélén, és mosom a fogam. Negyedórával azelőtt értek utol Tündéék, „Étike de jó a segged” kiáltozással, én meg fáradtságomat elfeledve viccelődtem velük. Jó pár száz métert haladtunk együtt, én kocogtam, Tündi férje, Endre sétált no comment de tényleg, lényeg, hogy együtt mozogtunk, együtt sírtunk, de leginkább nevettünk. Decens, a kerékpáron egyenesen ülő, Kresz példakép Gábor kísérőm tuti hülyének nézett minket, de majd megmondja. Aztán Endréék elhúztak (még mindig nem értünk be Bogyiszlóra) és amikor utolértem őket, Endre épp a fogát mosta. Meg kellett állnom röhögni. Aztán mondtam, hogy tulajdonképpen én is megmosnám a fogam, hisz amúgy olyan tiszta és üde vagyok, csak a fogam olyan lepedékes. A szájhigiéniára fokozottan ügyelve Tünde fogkeféjével sikáltam meg a fogam. Erre a jelenetre futott el mellettünk Bea, szerintem azt hitte, hogy hallucinál, pedig nem.

 

Na de ne szaladjunk ennyire előre, hisz innen már csak kb 30 kilométernyi végeláthatatlan poros és kevésbé poros gát következett, úgyhogy inkább leírom, hogyan jutottunk idáig.

 Úton Szekszárdra

A Korinthosz szerintem Magyarország legszínvonalasabb ultrafutó eseménye. És nem azért mondom, hogy nyaljak Öcsinek, hanem azért, mert így van. És amellett, hogy itt tényleg felvonul az ultrafutás krémje, én, aki egyáltalán nem vagyok ultrafutó, csak néha teljesen elmebeteg távokra nevezek be, mégsem érzem magam teljesen nem odavalónak. Klassz kis társaság az biztos. Tavaly már bejelentették, hogy idén egy újabb távval gazdagodik a paletta, a 81 km-es (a Spartathlon Athén-Korinthosz szakaszát megidéző) távon túl, egy 162 km-es verseny is lesz, amellyel kvalifikálni lehet a következő évi Spartatlonra. (muhaha). Ez amúgy a 81 km-es táv oda-vissza. Szekszárdról indul (ahonnan eddig a 81 km-es rajt volt), és Baját érintve Szekszárdon ér véget. Emiatt a régi táv rajtját áttették Bajára, hogy annak is Szekszárdon legyen a befutója. Na én az utolsó utáni pillanatban beneveztem a 81 kilométeres „babatávra”, és igazából a mai napig nem tudom eldönteni, hogy egy 1-10-ig tartó skálán mennyire voltam nemnormális. Na jó, 11. Kísérőt is választottam, Gábort, ő nagyon izgult, én nagyon izgultam, csodás lesz.

 

Péntek éjfél. A rajt

A rajt pénteken pontban éjfélkor volt, én kicsit tartottam az éjszakai futástól, egyszer futottam a Suhanj! 6-on, és utána két napig nem tértem magamhoz. Viszont miután biztos volt az iszonyat hőség, az éjszakai futás nem is tűnt olyan rossz ötletnek. A 162 km-es rajt délután egykor indult, elképesztő melegben. Mi háromra értünk le, gondoltuk először felvesszük a rajtcsomagot, aztán irány a szállás pihenni. Na a versenyközpont ajtajáról lepattantunk, mert 1-4-g zárva volt, állítólag benne volt a programfüzetben, na de ki olvas ilyesmit ugyebár. Úgyhogy irány a szállás. Én nem tudom miért, de mostanában nincs szerencsém ezekkel a szállásokkal, de amilyen háklis voltam régen, mára már túlléptem ezen. Úgyhogy gyors kipakolás, és pihenés. Nyilván nem tudtam aludni, csak fetrengtem, illetve egyszer bóbiskoltam el, akkor is azt álmodtam, hogy elbotlom a gáton, és akkorát ugrottam álmomban az ágyon, hogy arra felébredtem. 6 körül visszamentünk a versenyközpontba, ahol felvettük a rajtcsomagot, majd elmentünk vacsorázni a Szász étterembe. Onnan visszamentünk a rajtközpontba, ahol volt egy kis eligazítás, aztán vissza a szállásra, és ott végre átöltözhettem futónak. Innentől már felpörögtek az események, frissítőcuccok a táskába, futószett kiválasztása, copfban legyen a hajam vagy fonjam be, és hasonló égetően fontos kérdések. Bajára busszal vittek bennünket, 10-kor volt az indulás, szóval sietni kellett. A kerékpárokat egy külön teherautó szállította. A buszon osztálykirándulás hangulat uralkodott, nem kell részleteznem. Amikor megérkeztünk, már sokan várakoztak, közben érkeztek a 162 kilométeresek is, akiknek ez volt a táv fele. Nagyjából másfél órám volt arra, hogy végiggondoljam, mire vállalkoztam megint.

 

Az időjárás tökéletes volt, fújt a szél, éreztem, ahogy hűl a levegő, voltak, akik viharral riogattak, de úgy döntöttem, hogy az tuti nem lesz. Aztán eljött a visszaszámlálás, felvettem a láthatósági mellényemet és a fejlámpámat, és pontban 12-kor elrajtoltunk. Egészen elképesztő módon egy pillanat alatt csend lett, csak futottunk bele az éjszakába. A táv első 10 kilométerén nem volt szabad biciklivel kísérni a futókat. Ekkor egy hídon befutottunk a Pandúr- szigetre, ahol egy erdős szakaszon át egy kört téve visszaértünk a kiindulási pontra. Az erdőre élénken emlékeztem, hisz eddig már kétszer futottam a Korinthoszt párban Beával. Az erdős rész akkor már a táv végét jelentette,  és bármennyire is gyönyörű helyen futottam, sajnos nem tudtam értékelni. Most meg vaksötét volt, úgyhogy azért nem tudtam figyelni. Behúzódtam valaki mögé, akinek úgy éreztem, hogy tartható a tempója, mert azért kicsit féltem a sötétben. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy kb 2 kilométer után ki is bicsaklott a bokám, de szerencsére nem volt komoly, úgyhogy futottam tovább. Az erdőből kiérve hamar visszaértünk a hídhoz, és hipp-hopp máris újra a rajtnál voltunk. Gábor csendesen mellém tekert, közölte, hogy felismert a copfomról, kérdezte, hogy minden oké-e, és elindultunk. Valamennyire ismertem a pályát, de a sötétben igazán fogalmam sem volt, hol járunk. Furcsa, hogy egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni, pedig előtte elterveztem egy csomó mindent, de egyszerűen nem esett jól a beszéd. Csak jó volt, hogy mellettem volt Gábor. Számoltam a frissítőpontokat, találgattam, hogy miután meglátom a fényüket, mikor érem el őket (baromi csalóka tud  lenni), ott felkaptam valamit, és futottam tovább. Viszonylag hamar elértük a Szent László hidat, ahol eddig csak tűző napsütésben haladtam át, most egész kellemes volt átfutni rajta. Utána valami hosszú szakasz következett, ahol sokan jöttek szembe, hisz közeledett a Keselyűs, a fordító, a táv fele, ami egyben egy olyan checkpoint is volt, amit szintidőre (5 óra) el kellett érni. Akinek nem sikerül, nem folytathatja a versenyt. Fél 5 volt, amikor csippantottam. A mérőpont nem ott volt ahol eddig, le kellett menni valami köves úton, azt hittem megőrülök, mire elértem. Ott ettem egy kicsit, (egy szem krumplit, erre élénken emlékszem), majd futottam tovább. Ugyanazon az úton kellett visszafutni elég idegőrlő volt, főleg, hogy folyamatosan hallgattam, hogy valaki a hátunk mögött kolompol mint egy tehéncsorda. Azán utolértek, és kiderült, hogy Virág volt, aki Balázst kísérte. Ekkor már pirkadt, én letéptem magamról a fejlámpám és a mellényem, csináltunk egy csodás fotót, és mentünk tovább. Amikor visszaértünk a hídhoz, már „csak” 35 kilométer volt hátra, ami alapvetően már nem sok, de éreztem, hogy én még baromira fogok szenvedni.

 

A frissítésem érdekes volt. Valószínűleg az éjszakai rajt miatt a szervezetem gyakorlatilag nem emésztett, így nem voltam éhes, és ez az állapot végig kitartott. A sótablettára figyeltem, rendszeresen bevettem egyet, és a gélt is le tudtam nyelni szerencsére. Összesen kettőt.:) Iszonyatosan kívántam a kólát, minden ponton ittam egy fele kóla fele víz koktélt, citrommal és jéggel. Hajnalban dinnyét kívántam, szerencsére az is volt mindenhol. Amúgy elképesztő választék volt a frissítőasztalokon, a pattogatott kukoricától elkezdve a kolbászon át az ananászig minden volt. Kicsit sajnáltam, hogy nem ettem szinte semmit, de így alakult, legközelebb bepótolom, és mindent végigkóstolok.

Küzdelem

Visszatérve a versenyre, ekkor már teljesen világos volt, így tökéletesen láttam, hogy mennyire végeláthatatlan egyenes szakaszokon futunk. Innentől nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy néha sétáltam néha futottam, néha köves volt a talaj, néha poros, néha aszfaltos, és hogy néha beszélgettem Gáborral néha meg nem. Egyszer csak elértük a Bogyiszló előtti frissítőpontot, ahol eddig mindig váltottuk egymást Beával, és mindig ment a viccelődés, de most nem viccelődtem, hanem megittam a koktélom és mentem tovább.

Aztán jött a fogmosás, majd Bogyiszló, azt hittem soha nem ér véget, aztán megint valami földút, ahol az eső is eleredt. Egyébként egész éjjel villámlott a távolban, de a vihar elkerült minket hálisten. A földúton poroszkálni már nagyon szarul esett. Egyik frissítőponton mondták, hogy itt most 7 kilométerig nem lesz semmi, akkor úgy éreztem, hogy az egy örökkévalóság, annak tuti nem lesz vége. Egyszer csak hallottam, hogy mögöttem jön egy autó, Révész Tomiék voltak, akik Éviért jöttek vissza. Állítólag azt mondták, hogy jó a mozgásom, én kínomban nevettem, és a kocsiban lévő Humuszra vágytam. Aztán valahol ennek a szakasznak a végén megelőzött Évi, akitől könnybe lábadt a szemem, de próbáltam nyugodt maradni.  

Aztán véget ért a földút, és beértünk valami városba. Frissítés, sok ismerős, puszik, én meg próbáltam erős maradni, de ott már nagyon nehezen ment. Onnantól kezdve már csak 16 kilométer volt hátra, de azt hiszem életem eddigi egyik legnehezebb 16 kilométere előtt álltam. Az összes létező szövegem bevetettem Gábornak, a lefekszem a földre, és gyere értem kocsival a rosszul vagyok-ig mindent. Aztán rájöttem, hogy iszonyú gáz vagyok, és elkezdtem futni. Olyan érdekes, de hallottam ahogy Gábor elkezd mögöttem gyorsabban tekerni, és tudtam, hogy tudja, hogy most nem szabad hozzám szólni. Elértük az utolsó előtti frissítőpontot, gyorsan ittam, és kisvártatva beértünk Szekszárdra. Az utolsó frissítőpont után jött a desszert, az utolsó 5 kilométerben 200 szint volt, hisz fel kellett mászni a hegyoldalba, ami amúgy gyönyörű, de most engem minden érdekelt csak az nem. Gábor tolta mögöttem a bringát, és két lihegés közt valami házról mesélt, meg a gyönyörű kilátásról. Aztán felértünk a tetőre, onnantól kezdve pedig szinte csak lefele kellett menni, igyekeztem futni ahogy csak bírtam. A városban már csak másfél kilométer volt a célig, látszott a templomtorony, a Garay tér, na még egy kanyar, na még egy pici emelkedő, aztán egyszer csak ott volt egy pult, rajta a szalagokkal, kérdezték a nevem, megmondtam, kezembe nyomták a szalagot, és valamit morogtam, és ahogy elképzeltem a befutóm, na úgy nem futottam be. Egy halk b..zdmeget elmormoltam Öcsinek, a fejem fölé emeltem a szalagot, és lerogytam a többiek mellé. Állítólag zöld voltam.

 

Aznap este egy egészen csodás banketten osztották ki az érmeket, én igazából ott fogtam fel, hogy teljesítettem a távot. Kellett pár nap, hogy leülepedjen, és hogy rájöjjek, megint mennyi mindent kaptam ettől a futástól, és az engem biztató barátoktól is.

Egyébként Gábort 2 éve ezen a futáson ismertem meg. Jól megünnepeltük...