Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Az éjszakáim szebbek mint a nappalaitok - Korinthosz80

Ülök, és azon gondolkozom, hogy vajon mások mit látnak a versenyről készült fotóimon. A nyomorultat, aki egy kihalt gáton szanaszét ragasztva vánszorog?

Aki ahelyett, hogy éjszaka aludna, egyedül, egy lámpával a fején halad a semmibe, csak azért, mert ez neki állítólag jó? Az emberek, akik körülvesznek, mind ugyanezt teszik, de vajon mások mit gondolnak erről?

Ha lefutsz egy szigetkört, csúcs vagy. Ha egy félmaratont, körbeugrálnak. Na de ha mondjuk 80 kilométert? Vagy ne adj Isten többet? Onnantól kezdve fura leszel. Bekerülsz egy másik halmazba, ahonnan már nincs kifele, csak egyre beljebb. Aki  megért, végig veled marad, aki meg nem, az szépen lemorzsolódik. Sosem tudtam jól futni, és ez gyanítom, hogy így is marad. Fejben viszont elképesztően megerősödtem, ami miatt a futásom mégis jobb lett.

 

Korinthosz

Nekem ez a verseny 4 éve felforgatta az életem. Nem is volt kérdés, hogy utána minden évben valahogy, valamilyen távon itt leszek. Tavaly bele is buktam a nagy távba, lesérültem, de idén amúgy is a rövidebbet beszéltük meg Évivel, így nem idén jött el a revans ideje. Ahhoz képest, hogy a BSZM után azt hittem, idén nem lesz verseny, ez zsinórban a harmadik volt 2 hónap alatt. Még akkor is ha nekem ezek a versenyek maximum a magammal való versenyzést jelentik, na de akkor is más a hangulata, mint egy századik (tejóisten, már 200-nál is több szigetkört futottam idén) szigetkörnek.

A rajt meg ami előtte volt

Annyira büszke voltam magamra, szépen készülgettem a versenyre. Ugyan egy hosszú edzést egy az egyben jól kihagytam,  alapvetően minden szépen a terv szerint ment. Pénteken irány Szekszárd, pont a 160-asok rajtja előtt le is értünk. Egy kósza gondolat átsuhant az agyamon, hogy mi lenne, ha, de szerencsére gyorsan elhessegettem.  Irány vissza a szállás, pihenés, alvás imitálás, majd egy korai vacsora a kedvenc helyemen. Szász étterem, micsoda név! Meg kell emlékeznem az ott evett céklás rizottóról és vajhalról, tökéletes választás volt. Szerintem körülbelül ez tartott életben, ha majd elmesélem a frissítésemet. Vacsora után még egy kis pihenés belefért, de akkor már nagyon izgultam. Ezt az izgalmat a mai napig nem tudom hova tenni, nem szoktam én ennyire stresszes lenni. Baján a rajtközpontban még egy utolsó simítás, kaptam egy jeladót, amit már a rajt előtt ki kellett cserélni, és utána még azt hiszem négyszer az út során. Valaki mondja, hogy nem vagyok boszorkány. 11-kor elindultunk, az első 2-3 kilométer masszív csacsogással telt, aztán beértünk az erdőbe. Az erdőbe, ahol tavaly kis híján pánikrohamot kaptam tökegyedül.  Most sokan voltunk, de azért volt bennem némi félsz, hogy vajon ezt jövőre megint hogy fogom egyedül végigcsinálni. Hallgattam, ahogy a lábam minden lépésnél belecsapódik a földbe. Ezzel a lépéshosszal körülbelül 82 ezer lépést fogok megtenni a célig. Vajon szeretni fogom újra a Hokát? Vajon már mindenki alszik, vagy figyelik a jeladót? Milyen érzés lesz a célba érni? Melyik ruhát vegyem fel a díjátadóra? Lassan kiérünk az erdőből.

 

Az utam. Az utam?

Baja szép város, már amennyit most látok belőle. Mostanra szétszóródott a mezőny, először a Duna partján haladok, aztán egy ellenőrzőpont után szépen lassan ki is érek a külvárosba, majd onnan rákanyarodunk a gátra. Innentől kezdve csak az a fontos, hogy időben elérjem Keselyűst, mert ott a szintidőn túl beérkező futóknak sajnos abba kell hagyniuk a versenyt. Próbálgatom a vadiúj fejlámpámat, Norbi szerint ha kettes fokozaton hagyom, akkor kitart addig amíg sötét van. Viszont a Holdat valaki eltűntette, így a legerősebbre kapcsolok, majd mindig elfelejtem, hogy melyikre tettem, nyomkodom össze-vissza, kikapcsol, bekapcsol, jól elvagyok. 21 kilométer, Érsekcsanád, itt vannak a segítők, plusz Beáék, akik hárman futják most a távot, de nem is akármi a sztori, Rita most gyógyul ki egy rohadás betegségből, ő futva gyógyul. Mikor lenne nekem erre erőm? Meg is ölelgetnek, engem, akinek semmi baja, kussolok is, futok tovább, bele a nagy semmibe. Az evés itt még megy, egészen örülök, meg annak is, hogy a rajt előtt ettem egy kis gélt meg banánt, mi lenne, ha most nem fordulnék fel mint az UTT-n? Jó lenne.

Keselyűs

A következő állomás Keselyűs, ugye a mumus, ahova már eljutni is kész para, egy csomó kanyar, véget nem érő egyenes, itt általában már jönnek szembe egy csomóan, amitől még inkább szarul érzem magam, az órámat nézem, de oda fogok érni. Rohadt sok denevér van. Egy ideig két lány mögött futok, szép csendben egyszer csak utolértem őket, elképesztően jól diktálják az iramot, ilyen sem volt még, hogy valakivel ennyire jó esik együtt haladni. Keselyűsig nagyjából együtt is megyünk, de ott már érzem, hogyha nem tudok enni, elég nagy baj lesz, de próbálom megnyugtatni magam, hogy kétszer nem léphetek ugyanabba a gödörbe. Hát hogy a viharba ne? Elérem szépen a pontot, nem is volt olyan szörnyű, próbálok enni, nem nagyon megy, valamit azért sikerül, de van bennem félsz, hogy mi lesz ebből még 40 kilométeren át. A Szent László hídnál meglátom Kogát, ül, kérdezem, hogy pihenget-e, mondja, ő kiszállt, de én nagyon jól nézek ki. Ja, nagyon. Eszem egy dinnyét, majd balra fordulok, és eszembe jut, hogy tavaly itt már pirkadt, és mennyire durva volt látni az előttem még csak nem is kanyargó utat, hanem egy végtelen egyenest.  Na de most még vaksötét volt, de egy kakas azért figyelmeztetett, hogy hamarosan itt a hajnal. Egy héttel ezelőtt Bakos Andriséknál vendégeskedtem Algyőn (ő 160-at fut, amikor elhagytam az éjszaka közepén nem volt túl jól, én meg nyilván hevesebben köszöntem rá a kelleténél, remélem tényleg jól van) , akkor meg szerettem volna nézni a napfelkeltét a Tiszáról csónakon, és emiatt 4-kor kellett kelni. Na akkor tényleg a kakasa keltett, haragudtam is rá. Most meg hogy örülök ennek a madárnak. Egyébként rengeteg a denevér, félni elfelejtek tőlük, egyszer azért megnézem, hogy nem viszek-e egyet magammal a copfomon, de nem.

Az evés még mindig nem megy, próbálok gumicukrot legalább szopogatni, sóvárogva gondolok a gélre, pontosabban arra, hogy mennyire meg tudnék tőle táltosodni, ha megenném, de már a gondolattól, hogy kibontom, öklendezni kezdek. Jól elvagyok görögdinnyén és kólán. Ja nem. Újabb frissítőpont következik, innen egy éles balos, lejtő és a Bogyiszlóra vezető út. Tavaly itt ment szét a térdem, innen próbáltam a célba begyalogolni, hogy aztán 150 kilométernél kiszálljak. Na de most nem fáj semmi, legalábbis olyan fájdalom nincs, ami zavarna. A nagy örömben egy darab konzerv ananász le is csusszan a torkomon. Itt eszembe jut, hogy ugyan eddig tök jól bírtam zene nélkül, most hallgatnék egy kicsit, de miközben szarakodom a zsinórokkal (még szerencse, hogy nem a dobogó a cél, van időm ilyen alibi baromságokra), mellém szegődik egy srác. És az a durva, hogy innentől gyakorlatilag a célig ki is tart mellettem. Kicsit aggódom, hogy mi lesz, ha nem érek be szintidőre, de megnyugtat, hogy de. Fogalmam sincs mióta lettem ilyen szociális, de kifejezetten jó, hogy nem egyedül vagyok.

 

Az éjszakáim szebbek mint a nappalaitok

Pirkadni kezd. Illetve még alig, de én már letépem a fejlámpám, szinte menetet vágott a homlokomba. Egyébként kevés szebb napfelkelte van mint itt, már ezért megéri futni. Érezni az ősz közeledtét, ködpára borít mindent, de még látszik, hogy a napnak nagy lesz az ereje. Csak már lustább felkelni. Bogyiszlón a faluban a frissítőpontnál kapok egy olyan sprintet, hogy Krisztián (a futótárs) elismerően csettint, utána pedig tényleg együtt haladunk. Jön az egyik legklasszabb frissítőpont, forró teával, (van kolbász és tepertő is, kicsit csorog a nyálam, de jobb, ha nem most kísérletezem), utána 7 kilométer nihil, majd a Sió töltés. Tavaly itt volt az igazi haláltusám. Most meg csak káromkodom, hogy miért nincs vége. És tényleg, ennek sosincs vége. Botladozunk a keréknyomban, káromkodunk, beszélgetünk, nevetgélünk, de az biztos, hogy erre a részre valami egészen durva taktika kell, mert különben eret vágok magamon.  Sunyi ez a töltés, egy ponton beér Szekszárdra, hogy megmutassa, hogy ilyet is tud, hogy azzal a lendülettel ki is kanyarodjon onnan. Az utolsó előtti frissítőponton Zsuzsiék vannak. Tavaly ide hozott a mentő. Most a két lábam. Itt a legfinomabb a dinnye. Bevált frissítésen ne változtass ugye. Amúgy sem emlékeztem, hol adtam le a csomagjaimat, de ha emlékeztem volna sem ettem volna semmit belőle. Még egy kis töltés, majd egy forgalmas körforgalom – itt futni kell, sok az ember – majd egy sunyi emelkedő (Bor utca) a végén az utolsó frissítőponttal, majd a szurdok. Felfele, rohadtul felfele. Krisztián megtáltosodik, én egy lánnyal felkapaszkodom, majd a tetején igyekszem leszökellni. Még másfél kilométer. A cél előtt 300 méterrel apu hív, hogy mi lesz a  jövő héten. Mondom én most befutnék 80 kilométer után, aztán majd megbeszéljük. Visszatérek a valóságba. A cél előtt 100 méterrel megkapom a szalagom, és a kezemben szorongatva lefutok vele a macskakövön. Nem esek el. Márkus Öcsi megölel a célban. Mert ettől is olyan emberi ez a verseny, hogy mindenki győztes. Az első és az utolsó is. Sőt az is, aki most nem ért be a célba. Mert legközelebb be fog.

Én pedig most boldog vagyok. Kész vagyok továbblépni. 

Fotó: Bellus Áron, fut.as, Kerékgyártó Péter