Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Ezerarcú Vértes avagy I want Mór

A Vértes az ilyen szerethető hegy, nem? Nem olyan szemét mint a Mátra, ugye? - ezeket kérdezgettem félhangosan magamtól és persze másoktól is a vasárnapi Vértes trail előtt.

 

A Vértesre úgy emlékeztem, mint jól futható, kellemes emelkedőkkel, kellemes lejtőkkel, és széles, jól futható ösvényekkel tarkított útvonal, így most is bátran választottam az L távot, amely a maga 30 kilométerével és nyolcszázvalamennyi szintjével és a 6 órás szintidejével teljesen barátságos vasárnapi szórakozásnak ígérkezett. Ha a mumusom, a Kékes nincs benne valamiben, az már csak jó lehet – gondoltam.

Ugyan ez egy teljesen új verseny, más útvonallal is mint a VTM (Vértes Terepmaraton, amit már futottam, és emlékeim szerint nagyon kellemes volt), máshol van a rajtja (nem Száron hanem Móron), de azt gondoltam, nem tréfálhat meg ez az útvonal sem.

A telekocsiban ezúttal Csurja Gabi barátom és Bede Annamari foglaltak helyet. Gábor tanácsára (muszáj ráfognom) háromnegyed 7-kor indultunk a házam elől, aminek következtében 8-kor parkoltunk le a móri sportcsarnoknál. Kicsit hűvös szél fújdogált, aggódtam is, mert csak egy pólót pakoltam, de reménykedtem, hogy tényleg 19-20 fok lesz, ahogy azt előző nap megnéztem.

Csanyáék furcsán néztek ránk, a terem még kongott az ürességtől, de az biztos, hogy legalább nem kellett kapkodnunk. A rajtig hátralévő majdnem két órát kellemesen kihasználva, kávézva, reggelizve és szociális életet élve töltöttem. A novemberi tavasz miatt a nagyon menő, „Átengedett a hegy – finisher” feliratú pólómat választottam ki a Vértes meghódítására.

6 kilométer egy óra alatt

10-kor el is rajtoltunk, majd a szokásos aszfaltos szakasz után jött az első meglepetés: egy elég szűk ösvényen, inkább vízmosásfélén találtuk magunkat, tele kövekkel és ágakkal. Elég lassan haladtunk, libasorban. Ha számított volna az idő, eléggé ideges lettem volna, de így csak arra figyeltem, hogy jó helyre lépjek. Gondoltam, sebaj, az itt elvesztegetett időt majd jól behozom a hegytetőn, ahol biztos nagyon klasszul lehet majd haladni. Hát persze. Ahogy azt elképzeltem. Egy bozótosba értünk, ahol az ösvényt csak sejteni lehetett, ráadásul az avar alatt sunyin megbújó kövekkel is vigyázni kellett. A másik kedvencem is képviseltette magát: a jobbra dőlő, poros-csúszós út, amely szakadékban végződik. Tériszonyosként és lúdtalpasként csodás móka. J Kapaszkodtam mindenbe, fűszálba, faágba, lehorzsoltam a kezem, de viszonylag ügyesen abszolváltam ezt a szakaszt. Ugyan szépen ki volt szalagozva, de ennek ellenére állandóan letértünk az útról (addigra egy páran összeverődtünk, és együtt próbáltunk haladni) Itt ért az első „sokk”, utolérte kis csapatunkat az első M távos, és ráadásul épp egy eltévedés közepén, és amikor látta, hogy rossz az irány, káromkodva és bakkecskeként szökellve próbálta megtalálni a helyes irányt. Szegény.

Miután sikerült kb 6 kilométert nagyjából egy óra alatt megtenni, elkezdtem azon gondolkozni, hogyha ez végig így lesz, akkor még a Mátránál is később fogok beérni, ettől persze nem lett jobb kedvem. De úgy látszik fohászom meghallgattatott, mert az út kiszélesedett, elkezdett lejteni, és megláttam Csipit és Csanyát. Utóbbi közölte, hogy siessek, mert utolértek az M távosok (kösz tényleg én is látom, motiválj még). Ezen a részen volt a változtatás, úgymond rövidítés az útvonalban, csak le kellett szaladni a völgybe, csippantani, frissíteni és utána ugyanezen az úton vissza (emelkedik, de futható, hurrá), és a végén egy éles jobbkanyart venni. Csipi egy „Hajrá nénnye!” kiáltással búcsúzott a kanyarban, én pedig újult erővel mentem tovább.

 

Gyorsulok!

Már egy ideje egy Andi nevű lánnyal futottunk együtt, nagyon jólesett, hogy nem vagyok egyedül, kicsit beszélgettünk, és egész klassz lett a tempónk is. Itt vettem észre először, hogy milyen elképesztően gyönyörű az erdő. Egy kicsivel később elvált az M útvonala is, és mi még mindig csodás utakon haladtunk. Szegény Andi egyszer egy elég nagyot esett mögöttem, de amikor láttam, hogy minden oké vele, haladtunk tovább. Ezt a szakaszt próbáltam magamba szippantani, a fáradtságom elmúlt, és csak csodáltam az ősz szépségeit. Viszonylag hamar eljött a következő frissítőpont is, ahol Cöge és Csabi várt, gyorsan ettem ittam, majd továbbhajtottak, hogy ne alibizzek. Itt majdnem elrontottam egy jelzést, de aztán korrigáltam. A következő szakasz szintén gyönyörű volt, de valami miatt lassulni kezdtem, így hagytam Andit hadd menjen, én meg próbáltam kitalálni, mi a bajom. Gyorsan rájöttem, hogy megint az étkezésemmel volt a baj: a pár szál ropi és a pár szem gumicukor nem biztos, hogy elegendő „üzemanyag” erre a távra. Így előkaptam a kis müzliszeletem, és tényleg az eléhezés előtti utolsó pillanatban sikerült helyrebillentenem magam. Felváltva futottam és gyalogoltam, hogy rendbejöjjek, azt hiszem sikerült is. Nagyon jó volt egyedül lenni egy kicsit a gondolataimmal, ugyan a vaddisznótúrások láttán picit motoszkált bennem a félsz, de valahogy úgy éreztem, hogy nem most van az ideje annak, hogy sikítófrászban kitörve kelljen rohannom előlük.

 

Előzgetünk, előzgetünk?

Viszont ezen a szakaszon elég sok embert sikerült megelőznöm, ami szerintem terepfutós „karrierem” során még sosem sikerült, ez extra motivációt adott. Az tempómon felbuzdulva ránéztem az órámra (amit szintén sosem szoktam), és megállapítottam, hogy egyrészt – ha hihetek Csanyának és igaz a szinttérkép – alig van már szint a célig, másrészt ha ebben a tempóban haladok, akkor 4 óra alatt beérek. Ettől iszonyú menőnek kezdtem magam érezni, és szedtem is a lábaimat serényen. Meg is láttam az utolsó frissítőpontot, ahol eredetileg ugyan nem terveztem megállni, hogy a kis álomidőmet tartsam, de aztán úgy éreztem, hogy egy kólát muszáj magamba döntenem. Szó szerint lehajtottam mint valami gyógyszert. A ponton mondták, hogy innen egy kis hullámvasút van még, és vége. Azért a kis hullámvasút az elég sunyi volt, ideges is lettem, úgyhogy gyorsan csináltam pár fotót. Az egyik emelkedő tetején megláttam Szaszát meg az ő fotómasináját, itt muszáj volt futnom, mikor odaértem hozzá, közölte, hogy miért nem b@szatom, "Mert .... fáradt vagyok azért." 

Onnan már tényleg lefele haladt az út, majd kiértem az aszfaltra, ahol KoGa egyszer csak utolért a semmiből. Mondtam neki, hogy kézenfogva kell befutnunk, nincs mese. Az utolsó 500 méterre még jutott egy kis eltévedés, de aztán megláttuk a sportcsarnokot, valami focimeccs volt, a szurkolókra azt hittem, hogy nekünk éljeneznek.

Beértünk, ráadásul tényleg sikerült a 4 órás időt tartanom, és bár igazából tökmindegy, de ha nem éhezem el, akkor ez jobb is lehetett volna. De miután mindig eléhezem, ezért tényleg nem búslakodom.:)

Epilógus: nagyon meleg volt. Amikor nem az erdőben haladtunk, éreztem, hogy nagyon tűz a nap, okos ötlet volt a sótabletta (egyet megint elajándékoztam valakinek akinek láthatóan nagyobb szüksége volt rá), viszont nem ittam eleget, mert a verseny másnapján olyan migrénem volt, amit egy éve nem éreztem.