Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Átengedett a sár – Ultrakék trail Cserhát

Egy igencsak saras terepfutás krónikája

Augusztusi ősz

-Téged is bolondnak tart a családod? Valahol egészen máshol járnak a gondolataim, illetve nem is gondolkozom, hanem próbálok haladni a bokáig érő dagonyában, amivel az én szeretett Cserhátom fogadott. – Én most magamat tartom bolondnak – mormogom vissza, majd elmosolyodom, hisz annyira őszinte kérdés volt egy teljesen ismeretlentől.

Vasárnap reggel 8 óra van, augusztus 26-a, a nyárból hirtelen ősz lett, szemerkél az eső és mindent köd borít. Mi pedig Balázzsal párban lefutjuk az Ultrakék Trail Cserhátot.

Nagyon vágytam erre a versenyre. Gyerekkorom nyári szüneteit egy Nógrád megyei kis faluban töltöttem a nagymamámmal, és talán azóta sem voltam ilyen közelségben a természettel. Amikor nyár elején megláttam a versenykiírást, tudtam, hogy ott a helyem. Úgy gondoltam, hogy nem érdekel mennyit futok, ott a helyem a hegyekben, ahova annyi emlék köt. Először egy csapatban lett volna lehetőségem teljesíteni a 82 kilométeres távot, de kiderült, hogy van már elég ember, így nagyon úgy nézett ki, hogy mégsem indulhatok. Egyéniben indulásban nem is gondolkoztam, egyrészt akkor már láttam a nyári terveket, másrészt meg terepen nem is futottam még ennyit. Amikor már lemondtam a részvételről, megláttam Balázs posztját, aki párt keresett. Azonnal írtam neki, hogy szívesen futnék vele, és igent mondott. Megbeszéltük, hogy Korinthosz után mindkettőnknek a teljesítés a cél, nem lesznek irreális elvárásaink. 

Kifejezetten forró nyár volt, meg is szenvedtem a legtöbb versenyen, úgyhogy eszembe sem jutott, hogy a tűző napsütésen kívül másban is lehet részünk. De úgy látszik valami hiba csúszhatott a számításba, mert a verseny napjára esőt és lehűlést jósoltak. A lehűlés nagyon jól hangzott, az eső kevésbé, de ami vasárnap hajnalban várt minket, arra egyikünk nem volt felkészülve. A rajt 7-kor volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy fél 5-kor indulunk, hogy ne kelljen kapkodni. Én már éjjel 2-kor felébredtem valami hülye álomra (nem volt meg az időmérő dugókám, és persze ettől nem tudtunk indulni), és hallgattam ahogy esik az eső. Vaksötétben és szakadó esőben indulni egy terepultrára nem a legkellemesebb, főleg nyáron, de akkor már nem volt visszaút.

 Indulás dagonyázni

A rajt Hollókőn volt, szerencsére mire odaértünk, csendesedett az eső. Nem tudom mikor volt rajtam utoljára esőkabát, nem is szeretem, de most úgy gondoltam, hogy jó szolgálatot fog tenni. Az első szakasz az enyém volt, egy félmaratonnyi táv várt rám. Beálltam a „rajtzónába” (ezen az igazán családias versenyen tényleg csak maroknyian voltunk) és pontban hétkor elindultunk. Mindenre fel voltam készülve, de arra a sármennyiségre, ami az erdőben fogadott arra nem. Gyerekkoromból emlékeztem, hogy az ottani agyagos talaj nem szívja be rendesen a vizet, és ha viszonylag hirtelen nagyobb mennyiségű csapadék esik, akkor bizony olyan dagonya lesz, hogy a vaddisznók sírva könyörögnek a receptért. Most senki nem könyörgött, hanem csak próbáltunk/próbáltam haladni. Ezúton is köszönöm annak a srácnak, aki nem csak az írásom elején említett kérdést tette fel, hanem gyakorlatilag az egész első szakaszon végigkísért, és mentálisan támogatott. Egészen elképesztő érzés úgy lefelé csúszni, hogy közben egy viszonylag meredek emelkedőn próbálok meg felfele haladni. Egyébként a táv nagy része remekül futható lett volna, de ott az a volna, így kár rá több szót vesztegetni. Csak az volt a célom, hogy haladjak, és ne essek el, legalábbis ne nagyot. Így is párszor kiment a bokám vagy csak egyszerűen beleragadtam a sárba. Más említésre méltó a sok elfojtott szitkozódáson kívül nem történt. Na de minden jó dolog véget ér egyszer, így én is beértem Cserhátsurányba, ahol Balázs leváltott, én pedig beültem a kocsiba, hogy eljussak a következő váltópontunkra, Romhányba. Annyira előrelátó voltam, hogy két pár cipőt vittem, a rajtam lévőt, amin túlzás nélkül 20 centi vastag sár volt, a zoknival együtt betettem egy szatyorba.

 

2. váltópont

A következő váltópont Romhány volt, viszonylag sokat kellett autóznom, de ez Balázsnak is egy hosszabb, 30 kilométeres szakaszt jelentett. A szokatlan hűvös és a sárban dagonyázás miatti koncentrálás miatt elfelejtettem enni, úgyhogy igyekeztem az elvesztett kalóriát gumicukor és csoki formájában pótolni a frissítőasztalról. Kicsivel később a beharangozott meleg étel is megérkezett paradicsomleves formájában, amit reszelt sajttal és rizzsel tettek tartalmasabbá.  Túlzás nélkül állíthatom, hogy mennyei volt, és egészen újjászülettem tőle. Az eső is alig esett már, úgyhogy az esőkabátot lecseréltem egy vékony széldzsekire. Balázs is megérkezett (bőven szintidőn belül voltunk), hasonló élményekkel gazdagodva mint én, majd elindultam. Ez a szakasz már kevesebb volt mint 20 kilométer, ezzel biztattam magam. Csodák-csodája ez a rész sokkal jobban futható volt, ráadásul gyönyörű erdős részeken vezetett, kicsi mesebeli ösvényeken haladtam, avaron, kis kövecskéken, beszívtam az eső áztatta erdő illatát, majd egy kis részen fenyőillatot éreztem, szippantgattam a levegőbe, éreztem ahogy a tüdőm feltöltődik. Ennyire egyedül még sosem futottam terepen, és bármennyire is tartottam tőle, egyáltalán nem féltem, sőt, régen éreztem magam ilyen biztonságban. Szerencsére a szalagozás annyira profi volt, hogy még ha akartam volna sem tévedtem volna el. Azért itt is voltak dagonyázós részek, de messze nem annyira, mint az elején. Na de nem én lennék, ha nehézségek nélkül sikerül lefutnom a távom. Már közeledtem a célom, Ősagárd felé, amikor éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok.

 

(Annyira megtetszett ennek a falunak a neve, hogy meg is néztem honnan kapta a nevét. A település honlapján ez áll: „Ősagárd a Cserhát délnyugati részén, a Naszály hegy alatti síkságon megbúvó, szépfekvésű település, amely Váctól 22 km-re, Rétságtól pedig 16 km-re található. Ősagárdot a középkorban alapították. Nevéből arra következtethetünk, hogy első lakosai a királyi udvarban szolgálatot teljesítő agarászok, pecérek voltak, akik agarakat tenyésztettek a településen.” )

 Klasszik eléhezés

Próbáltam végiggondolni, hogy mit ettem az elmúlt néhány órában, és bizony megállapítottam, hogy a paradicsomlevesen, kis gumicukron és pár kocka csokin kívül bizony semmit. Úgyhogy az utolsó 5 kilométer bizony eléggé nyögvenyelős volt, pedig az erdőből kiérve még a panoráma is csodás volt, dacára a ködös szürke időnek. De akkor már csak az érdekelt, hogy beérjek. Balázs már nagyon várt, én pedig szó szerint megtámadtam a frissítőasztalt. Egyszerre ettem dinnyét, sajtot, ropit, gumicukrot és csokit.

Mondanom sem kell, hogy a másik cipőm is ugyanolyan saras lett, úgyhogy azt is szépen becsomagoltam egy másik szatyorba. Szépen beautóztam Szendehelyre a célba, ahol semmi mást nem akartam, csak enni. Miután nem eszem disznóhúst, vega kaját kértem, de azért megkérdeztem, hogy mi a húsos menü. Rántott hús – válaszolták. Azt hittem rosszul hallok. És milyen állatból? Csirkéből. Itt elvesztem. Régen esett ilyen jól étel, és amíg tömtem magamba a rántott csirke, rizs, koviubi kombót, az egész verseny is átértékelődött. Kicsit aggódtam, hogy Balázs jól van-e, de nem sokkal később, és még bőven sötétedés előtt beért, megszenvedve a Naszályra felkapaszkodós majd onnan a sárban leereszkedős szakaszát. Ő is méltatta a befutókaját, én még ettem egy kis paradicsomlevest, majd egy gyors cicamosdást követően elindultunk haza.

Nagyon hosszú, nagyon fárasztó nap volt, de minden perce megérte. A cipőimet még aznap kimostam, egyszerűen nem volt szívem sarasan hagyni. Miközben ezt a blogot írtam, jött az email a szervezőktől, hogy a pólók is megérkeztek, úgyhogy hamarosan lesz egy finisher "Átengedett a hegy" feliratú felsőm. Bár én szívem szerint azt írnám rá, hogy „Átengedett a sár”.

 

 

Sajnos nem tudtam fotózni, így köszönöm a felhasznált képeket az Ökofutásnak.