Szöveg: Viniczai Andrea | 2020.10.25. | |
Viniczai Andi gyűjteményéből | Túl szép idő volt ahhoz, hogy csak úgy gyorsan lefussák a pályát Vincáék. Így marad a chill....
A terepfutáshoz két dolog kell. Egy jó kis terep és egy futó. De ha összerakod a kettőt, lehet, hogy végül csak egy túrafutó jön ki belőle.
Imádok a természetben futni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy futhattam az ikonikus magyar tereprendezvényeken: a Piros 85-ön, a Mátrabércen, a Tortúrán, vagy épp a Téli Mátrán. Ennek ellenére mégsem lett belőlem terepfutó… most elmondom, hogy miért.
Tájékozódás
A terepfutó egyik ismérve, hogy jól tájékozódik. Ha nem is feltétlenül ismeri az erdőt, ahol fut, akkor is futva tudja követni a jelzéseket vagy a szalagozásokat. Nekem ez sajnos sok év után sem megy, ismeretlen terepen leblokkolok és bizonytalanul érzem magam. Hiába van nálam GPS-es óra vagy itiner, egyszerűen nem érzem magam biztonságban. Muszáj, hogy legyen mellettem valaki, aki ismeri a terepet és magabiztosan mutatja az utat. Egyszer adódott egy olyan kalandom, ami csak megerősített abban, hogy egyedül nekem ez nem fog menni. A magyarországi túraútvonalak élő itinerével, Yoyóval futottam egy havas-szeles téli napon Nagykovácsi környékén. Bent jártunk az erdőben, amikor egyik pillanatról a másikra hatalmas köd lett. Párás tejföl vett minket körül, szinte semmit sem láttunk. Néhány perc alatt teljesen elvesztettük az utat, a futásból gyaloglásra váltva próbáltuk megtalálni a helyes irányt. Egyre hidegebb lett, nekem fogalmam sem volt hol vagyunk, kétségbeesetten bóklásztunk a terepen, amikor Yoyoka felkiáltott: „Nézd ez itt egy futócipő nyoma! Ha jól látom egy női Speedcross… nagyobb, mint az én lábam, úgyhogy ez biztos Lauráé, a földimé lesz, rajtam kívül, csak ő jön ki ilyenkor errefelé. Elég lesz követni a nyomait és hazajutunk”. Nos Yoyónak igaza lett, kikeveredtünk az erdőből, de ez a kis sztori továbbra sem hozta meg a bátorságomat az egyedül futáshoz.
Futómozgás
A környezeti terep sajátossága, hogy ritkán sík. Hol lejt, hol emelkedik, hol patak folyik előtted, hol át kell ugrani valamit. Hát, őszinte leszek. Én csak aszfalton tudok futni. Sőt, talán még azt is mondhatom, hogy a közparkokban, kiserdőkben kialakított futóutak sem okoznak akadályt. De egy terepverseny útvonala? Nos, hogy egyszerűen fogalmazzak: felfele nem tudok, lefele pedig nem merek futni. Ebből már sejthető, hogy milyen totyogást tudok összehozni így. Ez még nem is lenne olyan zavaró, ha egy hosszabb lejtős szakaszon nem tartanám fel az utánam jövő futókat, azzal, hogy hullafehér arccal, gyökerekbe kapaszkodva próbálok lekecmeregni egy kicsit meredekebb lejtőn.
Városi vér
Bár a terepfutóversenyek szintideje mindig megengedőbb, mint az aszfaltosoké, ez csak azért van, mert figyelembe veszik a terep sajátosságait. De azt már nem, hogy az otthonomtól távol annyi minden történik kint a természetben. Például rengeteg állatot, virágot, gombát látok. Érdekes formájú sziklákat és fákat. Megannyi számomra beazonosíthatatlan hangot és zörejt hallok. Muszáj lassítani és belefeledkezni, fényképet készíteni, beleszippantani és csodálni. Én városi lány vagyok, ezért nekem ezeken a terepfutásokon muszáj időt adni magamnak arra, hogy megálljak és egy rövid időre magamba szívjam az engem körülvevő táj szépségét. Hogy megálljak a frissítőpontoknál, elmajszoljak egy zsíros kenyeret és beszélgessek a sokszor helyi önkéntesekkel. Hogy azt érezzem, kiszakadok a mindennapok mókuskerekéből, az aszfaltos futásaim unásig ismert útvonalaiból. De ez nem terep- hanem sokkal inkább túrafutás. Amit nem bánok, mert megtaláltam azokat a futócimborákat, akik így is szívesen futkorásznak velem.
